Külső feltételek: nemzetközi, országos
térfolyamatok
A
Dél-alföld belső területi egyenlőtlenségeinek alakulása
A
városi terek/települések kapcsolatrendszere
Vonzáskörzeti
(város-falu) kapcsolatok
Horizontális
településkapcsolatok, kistérségi szerveződések
A Dél-alföld településhálózatának
jövőképe
A
magyarországi, így a Dél-alföldi térszerkezet változásához is külső
feltételrendszert jelentő nyugat-európai térfolyamatok az elmúlt több
mint két évtizedben alapvetően a globalizáció befolyása alatt álltak. Az 1970-es
évek elején Európa fejlett piacgazdaságaiban a tömegtermelésre alapozott
gazdaság válságba került. A posztfordista változások viszont lassan mind a
gazdaság, mind a társadalom térbeli rendszerét átformálták. Ehhez hasonló
átalakuláshoz – az államszocializmuson belüli hosszabb érlelődés után – a
rendszerváltozás Magyarországon is megteremtette a feltételeket. Így az európai
térstruktúra alábbiakban vázlatosan összefoglalt alkalmazkodási folyamatai[1]
nemcsak a hazai trendeket befolyásoló külső környezetet módosították, hanem
számos vonatkozásban magát az új gazdasági, társadalmi viszonyoknak megfelelő
térmodell képét is előrevetítik:
·
A korábbi gazdasági körzetek helyét részben beszállítói hálózatok
vették át.
·
Mivel a munkaerő és az információ váltak a gazdaság legfontosabb
telepítő tényezőivé, megindult a termelés földrajzi dekoncentrációja. Az
előnyös humán erőforrásokkal és megfelelő infrastruktúrával rendelkező rurális
térségek – számos, korábban tömegtermelésre állt hagyományos ipari körzettel
szemben – fejlődésnek indulhattak.
·
Ezzel párhuzamosan a szellemi tevékenységek és a döntéshozatal
erőteljes földrajzi koncentrációja megy végbe. Az innovációs és információs
központok, elsősorban a nemzetközi metropoliszok és a nagyvárosok megerősödtek.
·
Megváltozott a város-falu viszony, a városnövekedést a
metropolisz-fejlődés, illetve a dezurbanizáció váltotta fel.
·
A térkapcsolatok szétfeszítették a nemzeti tereket, s az erősödő
európai integráció alrendszereként országok közötti, nemzetközi régiók
formálódnak. A nemzetközi nagyvárosok – fokozódó versenyük mellett –
kapcsolatrendszereik által nemzetközi városhálózatokat építenek.
·
A területi politikákban a kormányzati beavatkozások helyét átvette
az önerőre támaszkodás, a központból kiinduló, hierarchizált döntési
mechanizmust az alulról építkezés, a kistérségi fejlesztés, végül a jóléti
területfejlesztési politikát, társadalmi kiegyenlítést az innovációorientált
területfejlesztés váltotta fel.
Magyarországon
a gazdasági szerkezetváltás még nem fejeződött be, de a rendszerváltozás, a
piacgazdaság kiépítése, a területfejlesztés új szereplőinek megjelenése
meglehetősen gyorsan módosította a térszerkezetet, még ha a térfolyamatok
magukon is viselik az átmenet, a gazdasági recesszió, a KGST-piac elvesztése
okozta speciális jegyeket. Ennek az átalakulásnak a legfontosabb országos
jellemzői, valamint Dél-alföldi jellegzetességei az alábbiakban összegezhetők.
a)
Érzékelhetően erősödtek a területi különbségek. A hagyományos nyugat-keleti,
a Budapest-vidék, illetve a város-falu megosztottság új egyenlőtlenségi
formákat öltött. A magángazdaság polarizált letelepedésében, a piacgazdasági
követelményekhez való alkalmazkodás különbségeiben nyilvánul meg leginkább a
területi differenciálódás, melyben a földrajzi fekvésen, öröklött gazdasági
szerkezeten túl fontos szerepet kapnak egyes társadalmi tényezők, mint a
polgári hagyományok, a képzettség és az innovációs készség.
Egy, az ország összes településére
elvégzett sokváltozós faktoranalízis[2]
(amely 25 településstatisztikai adat segítségével egyszerre kísérelte meg
nyomon követni a településekben 1990 és1996 között lejátszódó új
településformáló folyamatok “együttes” hatását), rávilágított arra, hogy a
változásokat leíró (demográfiai szerkezetre, munkanélküliségre, vállalkozási
aktivitásra, jövedelemviszonyokra, infrastrukturális és intézményi
ellátottságra, iskolai végzettségre stb. vonatkozó) mutatók között kevés az
“együtt mozgás”, a tényleges és kézenfekvőnek tűnő egymásra hatás. Az ország
településállományának differenciálódása “lefelé”, a negatív tényezők irányába
erősebb, s nem a progresszív elemek, hanem elsősorban a kedvezőtlen
munkaerő-piaci helyzet (munkanélküliség, illetve tartós munkanélküliség) és
jövedelmi viszonyok határozzák meg. A települések mérete helyett egyre inkább
azok forgalmi helyzete, a területi-településhálózati gazdasági és ellátási
kapcsolatok kiépítésének lehetőségei befolyásolják a változásokat. Azoknak az
új – jellemzően “piackonform” – mutatóknak a minősége, megléte vagy hiánya,
amelyek a nagyobb vállalkozási kedvvel, a magasabb iskolai végzettséggel
jellemezhető humán erőforrásokkal vagy a kedvezőbb gépkocsi- illetve
telefonellátottsággal hozhatók összefüggésbe, sokkal erősebben differenciálják
a településállományt, mint a hagyományos – infrastrukturális, vagy
intézményellátottsági – tényezők.
Ugyanezt a
vizsgálatot az – országos összevetésben általánosan elmaradottnak mutatkozó –
Alföldre elvégezve kiderül, hogy ebben a térségben más tényezők rajzolják ki a
településformáló folyamatokat. A településhálózat belső különbségeiben sokkal
inkább a progresszív elemek hatása érvényesül; a differenciálódás nem “lefelé”,
hanem “felfelé” erőteljes. Az általános településátalakulást leginkább az új
gazdasági szervezetek és egyéni vállalkozások száma, sűrűsége, a magas
gépkocsi-ellátottság jelenítik meg. Az összességében elmaradott
településállományú Alföldön belül a Dél-alföld mind a viszonylag kedvezőbb
helyzetű települések számát, mind népességarányát tekintve lényegesen jobb
pozícióban van.
b)
A korábbi ipari tengely helyébe a gazdasági-társadalmi megújulásra
kész Budapest–Bécs, valamint a Budapest–Balaton tengely lépett, amelyet néhány
nagyvároshoz kötődő dinamikus pólus egészít ki.
Ebben a folyamatban a Dél-alföld – mint
régió – nem kerülhetett a nyertesek közé, hiszen távol esik a felértékelődött
osztrák határ mentén húzódó térségtől, a fontosabb közlekedési artériák lassú
fejlesztése miatt pedig a főváros dinamizáló hatásától is. Másfelől a nagy- és
közepes méretű városok dinamikája kedvezőbb, mint általában az alföldi
városokénál, sőt néhányuk (Szeged, Kecskemét, Baja stb.) a kereskedelmi,
pénzügyi és gazdasági szolgáltatások szervezőcentrumaként országosan is
érzékelhető fejlődési csomóponttá válik. Ebben szerepet játszik, kölcsönös
elérhetőségük, a fő forgalmi folyosókhoz való kapcsolódásuk lehetősége is.
c)
Kiterjedt válságtérségek jelentek meg az ország térképén.
A Dél-alföldet elkerülték az –
Észak-Magyarországon összpontosuló – ipari depressziós térségek rendkívül
súlyos problémái, ugyanakkor a mezőgazdaság válságához kötődően belső falusi
perifériák húzódnak át a területén[3].
A régióban található falvak átalakulása messze kedvezőtlenebb képet mutat az
országosnál, de kedvezőbbet az alföldi falvakénál. Erre némi magyarázatul
szolgálhat, hogy a – falvakra külön elvégzett faktoranalízisben szereplő –
mezőgazdasági tevékenységre utaló mutatók szinte semmilyen összefüggést,
változást nem indukáltak a faktorrendszerben, s e tradicionális gazdasági
ágazat falusi dominanciája egyértelműen kedvezőtlen irányba hat. Az új
viszonyokhoz sokkal inkább alkalmazkodni képes nagyobb városok és közvetlen
vonzáskörzetük földrajzi fekvésének, a "kapu-szerepre" alkalmas
Szeged, Békéscsaba–Gyula, Baja jelenlétének köszönhető, hogy a Dél-alföldet
valamivel keskenyebb, és fejlődő urbanizált terekkel megszakított országhatár
menti külső periféria szegélyezi, mint az észak-északkeleti – sőt bizonyos értelemben a dél-nyugati –
országrészt.
d)
Átalakulóban vannak a falu és a város közötti kapcsolatok.
Az egyértelmű városba áramlás helyett már
a nyolcvanas évektől terjedőben van a nagyobb városokból közvetlen környezetük
felé irányuló népességkiáramlás és bizonyos gazdasági, rekreációs funkciók
kitelepedése, azaz a szuburbanizáció, melyet a telek- és lakáspiac a Dél-alföld
nagyobb városai körül is felgyorsított, illetve térben – bár a
nyugat-magyarországi dinamikus városokhoz mérten sokkal kisebb mértékben –
kiterjesztett. Az önkormányzati törvény megteremtette az alapfeltételeit a
falvak önállósága erősödésének. A magángazdaság elterjedése, a helyi
társadalmak különbözősége eltérő pozícióba hozta az egyes településeket a
köztük kialakult versenyben, befolyásolva ellátó centrumaikhoz fűződő
kapcsolatrendszerük tartalmát és minőségét is. A piaci integráció fontos
szerepet kap a falvak és a városok összetartozásának erősödésében. Ezt a
jövőben jelentősen segíthetik az új, alulról építkező kistérségi szövetségek.
Ugyanakkor, a régióban éppúgy, mint az ország más részein, megtalálhatók
közöttük a korábbi alá-fölérendeltségi viszonyt továbbörökítő szervezetek is.
A
területi politikák egyik legfontosabb célja a helyi erőforrások és fejlődést
gátló adottságok, valamint a külső hatásokhoz való eltérő alkalmazkodóképesség
kombinációiból kialakuló területi fejlettségi különbségek kezelése. Az ilyen
egyenlőtlenségek alakulását az állam – a rendszerváltás óta jelentősen
lecsökkent és jellegében átalakult szerepvállalással – számtalan közvetett és
közvetlen eszközzel befolyásolja. Utóbbiak között különösen fontos a
területfejlesztés "kedvezményezett térségeinek" támogatási
rendszere. Az 1996. évi XXI. törvény alapján, több előzményre és az
újradefiniált statisztikai kistérségekre építve a 19/1998. (II.4.) Korm.
rendelet meghatározta a területfejlesztés kedvezményezett területeinek
jegyzékét. Az állami beavatkozást igénylő térségtípusok lényegileg megfelelnek
az Európai Unió által a Strukturális Alapból támogatott térségek fajtáinak.
Kifejezik, hogy a XX. század végének társadalmi-gazdasági átalakulása hol és
milyen jellegű problémákban csúcsosodva vezet területi hátrányokhoz. Így
megkülönböztetésre kerültek:
·
a tartós munkanélküliséggel sújtott térségek,
·
az ipari szerkezetátalakítás térségei,
·
a mezőgazdasági vidékfejlesztés térségei,
·
a társadalmi-gazdasági szempontból elmaradott térségek.
A
Dél-alföld 23 statisztikai kistérsége közül négy tartozik a tartós
munkanélküliséggel sújtott, s ugyanígy a mezőgazdasági vidékfejlesztés térségei
közé. Ugyanakkor ebben a régióban szorul viszonylag legtöbb kistérség
támogatásra az elmaradottság miatt. Az ennek mérésére szolgáló komplex mutatók
kistérségi átlaga az észak-alföldi régió után itt a legalacsonyabb[4]
A leghátrányosabb helyzetű, három céllal is támogatott területek a régió K-i,
DK-i peremén, főleg Békés megye forgalmi árnyékban lévő területein húzódnak.
Ezzel szemben a legjobb pozíciójú kistérségek közé kizárólag a három
megyeszékhely körzete kerülhetett be.
Bár
a területi egyenlőtlenségek kezelését megcélzó magyarországi regionális
politika alapegységei a (statisztikai) kistérségek, a régió saját
területfejlesztési stratégiája kialakításához célszerű települési szintről
kiindulva felvázolni a területi egyenlőtlenségek rendszereit. E kötet ágazati
elemzései részben megrajzolták a környezetállapot, a gazdaság, a társadalom
különböző "tereit", azaz a régió más és más sajátos adottságokat és
egyenlőtlenségi viszonyokat kifejező térképeit. A lehető legtöbbféle szempontot
magában foglaló, a fejlettségbeli különbségeket komplex módon kifejező
térstruktúra meghatározása megfelelő adatok hiányában rendkívül nehéz. Részben
ezért, részben az országos területi politika kedvezményezett statisztikai
térségeinek "felülvizsgálata", részben pedig a három Dél-alföldi
megye területfejlesztési koncepcióinak településminősítéséhez való
alkalmazkodás igénye miatt – bár számos ponton kritizálható – érdemes a
kistérségeknél használt adatbázist és számítási módszert települési szinten
alkalmazva felvázolni a régión belüli fejlettségi különbségeket.
Az
ily módon kirajzolódó régión belüli térszerkezet vázát nem a statisztikai
kistérségek, hanem más rendezőelvek mentén kialakuló, viszonylag homogén
településcsoportok képezik. Ilyenek:
·
a megyeszékhelyek (illetve részben Baja), szomszédos városaik és
szuburbanizálódó övezeteik együtteséből formálódó városrégiók (illetve
agglomerációk), melyek a régió legnagyobb kiterjedésű, összefüggő, Dél-alföldi
viszonylatban fejlett, erősen urbanizálódó, dinamikus pólusai;
·
az alföldi jellegzetességként egymás szomszédságában fekvő,
fontosabb közlekedési artériára felfűződő, többnyire tradicionális városok
által kirajzolt viszonylag fejlett, urbanizált tengelyek (ilyennek tekinthető a
régiót északon övező Gyomaendrőd–Szarvas–Szentes-Csongrád–Kiskunfélegyháza–Kecskemét–Lajosmizse,
továbbá a Szeged–Hódmezővásárhely–Orosháza–Békéscsaba–Gyula sáv);
·
a régió Duna menti, néhány várost, de nagyobbrészt falusi
településeket magában foglaló nyugati pereme, melyre a viszonylagos stabilitás
vagy az átlagosnál kedvezőbb helyzet jellemző;
·
a rurális, regionális viszonylatban is fejletlen ország- és
megyehatár menti külső, valamint a jelentősebb külterületi népességgel
rendelkező falucsoportokból álló, városok közé is behatoló belső falusi
perifériák.
Ebben
a viszonyítási rendszerben a városrégiók legszembetűnőbben (népsűrűséggel,
vándorlással, népességszám-változással meghatározott) kedvező demográfiai
struktúrájukkal, illetve folyamataikkal tűnnek ki. Részben ezzel
összefüggésben, a lakásépítés dinamikája (az 1990–97 között épült lakások arány
a lakásállományon belül) kizárólag öt szuburbanizálódó településben (Ballószög,
Helvécia, Domaszék, Zsombó, Telekgerendás) haladta meg a 10%-os értéket Az
urbanizált tengelyek a (gazdasági szervezetek arányával, a vállalkozások
számának növekedésével, az adózott nettó jövedelemmel leírt) gazdasági
helyzetükkel válnak ki környezetükből, míg a Duna menti sávra ugyanez az
infrastrukturális ellátottság (közüzemi ivóvíz-, telefon- és
személygépkocsi-ellátottság, kiskereskedelmi boltok sűrűsége) alapján mondható
el. Ezzel szemben a falusi perifériák elmaradottsága leginkább a gazdasági
mutatók terén mutatkozik meg.
Az
elmaradottság és fejlettség közötti legmarkánsabb választóvonal az urbánus és
rurális települések között húzódik. Egymáshoz viszonyított arányukban
folyamatos változást hoznak a népességmozgások, valamint a – sokkal inkább az
Alföldön jellemző nagyobb településméretre, mint a valós központi funkciókra
alapozott – várossá nyilvánítások (a rendszerváltás óta 9 esetben). Ezáltal
csökkent a nagyfalvak száma és népességaránya, ugyanakkor – általános
népességfogyásuk ellenére is – megkétszereződött a 10000 fő alatti kisvárosok
népességszáma. Hódmezővásárhely népességcsökkenése révén viszont már csupán a
megyeszékhelyekre korlátozódik az 50000 főnél népesebb városok köre. A
minimális számú községalakítás leginkább egy nagyon mérsékelt aprófalvasodáshoz
járult hozzá.
A
fejlettség komplex mutatója alapján Dél-alföldi viszonylatban igen fejlettnek
minősített települések csoportja egyértelműen kijelöli a legnagyobb, valamint a
tradicionális közép- és kisvárosok körét. Közöttük található: Szeged,
Békéscsaba, Gyula, Baja, Kalocsa, Kecskemét, Hódmezővásárhely, Szentes és
Szarvas, amelyek a legmagasabb iskolai végzettséggel bíró települések, vagyis a
Dél-alföld azon városai, ahol a társadalmi-gazdasági megújuló képesség a
népesség iskolai végzettsége alapján valós és igen fontos alapadottságként
vehető figyelembe. Kiemelkedik közülük Szeged, mely az urbánus népesség és
tevékenységek decentralizációja révén már közvetlen környezetére is kiterjeszti
pozitív hatását, előbb-utóbb összefüggő, egyre fejlettebb urbanizált teret
építve a ma még sok rurális vonást hordozó elővárosiasodó falvak gyűrűjével. A
városok többségének azonban egyelőre nincs ehhez hasonló dinamizáló ereje.
A
települések 42%-át kitevő, regionális viszonylatban társadalmi-gazdasági
szempontból elmaradott települések egy kivételtől eltekintve (Mezőhegyes)
falvak.[5].
A városoktól távolabbi tanyás települések, a Kalocsa környéki aprófalvak, s
különösen Bács-Kiskun, illetve Észak- és Dél-Békés határ menti területeinek
lényegében évtizedek óta tartó lassú demográfiai eróziója folytatódik, s
fokozott figyelmet érdemel a fenntartható vidékfejlesztést szolgáló regionális
programokban. Az alapellátás jelentős kiegyenlítődése ellenére a tanyás falvak
infrastrukturális helyzete egyértelműen igen kedvezőtlen. Mindemellett azzal is
számolni kell, hogy, különösen a Homokhátság területén található tanyás
településeken az egyoldalú mezőgazdasági foglalkoztatás s az ehhez kötődő
adózási rendszer miatt a statisztikában megjelenő személyi jövedelmi viszonyok
bizonyos torzítást tartalmaznak.
A
rurális települések csoportjában kiemelendőek a Dél-alföld településhálózatának
leginkább karakterisztikus vonást adó, egyre nagyobb mértékben differenciálódó
tanyák, amelyek szerves részét képezik számos falunak, de városnak is, s
azoktól elválasztva semmiképp sem fejleszthetők. Különösen nem a Tiszától
nyugatra, ahol alapvetően meghatározzák jó néhány település jellegét. Több
falu, illetve város nagyobb fejlettségre valló mutatói azonban gyakran elfedik
az ott élő tanyaiak rossz életkörülményeit, illetve fordítva: az
infrastrukturális problémákban és/vagy a kedvezőtlen demográfiai folyamatokban
több esetben épp nagyarányú jelenlétük fejeződik ki. Mindazonáltal a
privatizáció, a mezőgazdaság átalakítása, a valós lakás- és telekpiac
kialakulása és a társadalom erőteljes polarizációja a végletekig fokozta a
tanyavilág differenciáltságát. A legmodernebb farmtanyától, a csupán rekreációs
célra használt második otthonon át a lakásbérlet fejében gazdálkodásra is
használt, elhanyagolt tanyáig rendkívül széles a skála.
A
téregységek (települések, kistérségek stb.) közti, a hasonlóságokból adódó
közös érdekekre, az ellátó-fogyasztó viszonylatokra építő gazdasági,
igazgatási, kulturális, lakossági kapcsolatok rendszere alapvető szerepet
játszik a területfejlesztésben. Egyrészt általa fűződik koherens téregységgé
maga a régió, másrészt az alulról építkező, önerőre támaszkodó, a partnerség,
kooperáció, forráskoordináció, szolidaritás elveit érvényesítő regionális
politika sikerességének elengedhetetlen feltétele, illetve annak szerves része.
A
térkapcsolatok egyik legújabb, több település számára dinamikus átalakulást
hozó formája a szuburbanizáció (elővárosi fejlődés). Ennek előzményeként
több évtizeden át folyt az agglomerálódásnak azon típusa, amely a falvakból a
nagyváros felé irányuló áramlás révén eredményezett már annak
"előterében" népességnövekedést, valamint nagyarányú ingázást és
szoros funkcionális kapcsolatokat. E folyamat legjellemzőbb – több településből
álló agglomerációs gyűrűt építő – példája Szeged volt, de csíráiban a másik két
megyeszékhely körül is megjelent. A szoros összetartozást bizonyította, azonban
a fizikai összenövést, az urbanizált tér szerves részévé válást megelőzte a
centralizációs törekvéseket kifejező, hatalmi pozícióból eldöntött városhoz
csatolások egész sora (Szeged körül Kiskundorozsmára, Algyőre, Tápéra,
Szőregre, Gyálarétre; Békéscsaba mellett Gerlára és Mezőmegyerre; Kecskemét
szomszédságában Hetényegyházára kiterjedve), mely kisebb-nagyobb konfliktusok
forrásává vált, s 1990 után önállósodási törekvésekhez, sőt Algyő
különválásához vezetett.
A
rendszerváltás teremtette demokratikus viszonyok, a megváltozott önkormányzati
finanszírozási, gazdálkodási körülmények, lakás- és telekpiac, eltérő
önkormányzati telek- és adópolitika körülményei között zajló, nyugati típusú
elővárosi fejlődés a központ és környezete közti átalakult kapcsolatrendszert
egy fokozódó decentralizációban jeleníti meg. A megyeszékhelyek, sőt minimális
mértékben már néhány tradicionális középváros (pl. Baja, Hódmezővásárhely)
körül is kiköltöznek vagy rekreációs céllal ideiglenesen kinntartózkodnak a
városlakók, de – legnagyobb léptékben Szeged térségében – bizonyos ipari
üzemek, kereskedelmi tevékenységek, szolgáltatások is. Így több helyen javul a
helyi ellátás színvonala s a befektetők számára is vonzóbbá válhat a
társadalmi-gazdasági környezet. A kivezető utak menti építkezésekkel összekötve
fokozatosan egy egységes urbanizált térré alakul át a ma még részben
“város-falu” típusú kapcsolatokon keresztül szerveződött hálózat. Ugyanakkor
már a szuburbanizáció jelenlegi szakaszában is olyan erős néhány település
centrumhoz kötődése és nagy a közöttük áramló forgalom, ami a közlekedési és
környezeti problémákat okoz.
A
már ma is interurbánnak minősíthető kapcsolatoknak két típusa különíthető el a
Dél-alföldön. Az első a városegyüttesek formálódásában játszik döntő
szerepet.
Ennek
legjellegzetesebb példája az integrációban viszonylag előrehaladottabb
stádiumban lévő közép-békési városegyüttes, melynek magterületét Békéscsaba,
Gyula és Békés (peremvárosait Mezőberény és Sarkad) képezik, s a
szuburbanizálódó falvakkal kiegészülve, együttesen építik a Dél-alföld egyik
legjelentősebb innováció-közvetítő térségévé fejlődő városrégiót. A térség
összehangolt, kölcsönös együttműködésen alapuló fejlesztése már közel két
évtizede – feltáró elemzésekkel alátámasztott előzetes tervdokumentumokban –
megfogalmazott igény, s a megye területfejlesztési koncepciójában is rögzített
cél. Ennek elősegítésére a három város létrehozta a Közép-Békési
Területfejlesztési Önkormányzati Társulást.
Bár
a közös érdekek ilyen szintű felismerését ma még nélkülözve, de világosan
kirajzolódik a régió térszerkezetében egy Szeged–Hódmezővásárhely–Makó
erővonal, melyet e városok közelségéből adódó tömeges kapcsolatok formálnak, de
– aelsősorban nagyváros dominanciája miatt – egyelőre nem alakítanak
kiegyensúlyozott háromoldalú viszonyrendszerré.
Ennél
is lazább formációnak tekinthető a Kiskunfélegyháza–Kecskemét(–Nagykőrös)
kapcsolatrendszer, mely a földrajzi elhelyezkedésből adóadóan sem működhet
egyfajta, kölcsönösen összefüggő, a fentiekhez hasonló településegyüttesekre
jellemző módon, viszont fontos csomópontjává válhat a Dél-alföldet a központi
régióval összefűző városhálózatnak.
Hasonlóképpen
jellemezhető a Szentes–Csongrád várospár, melyben az egymáshoz kötöttség
egyelőre jóval lazább, mint az a fizikai összekapcsoltság alapján lehetséges
volna, pedig egy kooperációra építő fejlesztéssel a régió északi “városívének”
s az észak-alföldi összeköttetésnek fontos centrumává válhatna.
Egész
más léptékű és területi kihatású az olyan kisvárosok összefonódása, mint a
Mezőhegyes–Mezőkovácsháza–Battonya vagy a Kecel–Kiskőrös–Soltvadkert
városcsoportoké. A jelenleginél jóval intenzívebb, munkamegosztáson alapuló
együttműködésük azonban legalább saját fejlődésükre jótékony hatással volna.
Az
interurbán kapcsolatok másik típusát olyan relációk adják, melyek egyik
pólusa egy nagy- vagy középváros, a másik pedig egy, a középfokú ellátó funkciók
teljes skáláját, így hegemon vonzáskörzetet kiépíteni képtelen közeli kisváros.
Összetartozásuk mely nagyrészt a régióban jellemző sajátos mezővárosi múltban
gyökerezik (saját tanyaviláguk ellátására “központi funkciókat” kiépített, így
akár egy nagyobb város árnyékában is életképes, esetleg annak nagy határából
kivált s ahhoz szorosan kötődő városok) zömmel egyirányú, de igen intenzív
népességmozgásokban ölt testet. E kapcsolatok legjobb példája a
Szeged–Mórahalom, Szeged–Kistelek viszony, de ide sorolható a
Kecskemét–Lajosmizse, a Békéscsaba–Mezőberény vagy pl. a Gyula–Sarkad reláció
is. Az ilyen városok komplementer fejlesztése a környező falvak számára is
közelebb vinne bizonyos szolgáltatásokat.
Összességében
megállapítható, hogy a Dél-alföldön megvannak a feltételek a policentrikus
városrégiók, jelenleginél dinamikusabban fejlődő csomópontok intenzív
kapcsolatára épülő, a régió integrációját segítő városhálózat kialakulására.
Ezt azonban jelenleg hátráltatja a tradicionális városok között mindig is
fennálló rivalizálás, a városi funkciók többé-kevésbé teljes kiépítettségére,
az eredendően saját nagy határukig terjedő, tanyaviláguk ellátásának
gyakorlatára is visszavezethető "befelé fordulás" hagyománya, ami a
rendszerváltás óta megváltozott körülmények között is tovább él. Az önerőre
támaszkodást preferáló területfejlesztési politika, a helyi önkormányzatok
lényegesen megnőtt területfejlesztő szerepe közepette e hagyományból számos
előnyt kovácsoltak ezek a városok. A fokozódó városversenyben ugyanakkor még
saját szomszédaikkal szemben is inkább versenytársak maradtak, mintsem hogy
erősödő kooperációjuk, összehangolt fejlesztéseik révén egymás fejlődését
kölcsönösen dinamizálták volna.
A
régió – emberek és áruk mozgását egyaránt tükröző – forgalmi adatokkal mért
legmarkánsabb városhálózati vázát a
KECSKEMÉT–Kiskunfélegyháza–Kistelek–SZEGED–Hódmezővásárhely–Orosháza–BÉKÉSCSABA–Szarvas–Kecskemét
háromszög adja. Bács-Kiskun megye számos városa (különösképpen Baja) Kecskemét
melletti Szegedhez kötődése fontos, erősítendő eleme a régiószervezésnek. Egy
transzverzális összeköttetés (Déli Autópálya vagy S9-es gyorsforgalmi út) a
Dél-alföld új, számos település fejlődésére, illetve urbanizálódására nagyobb
esélyt adó térszerkezeti tengelyét képezhetné.
A
vertikális, zömmel középfokú ellátó funkciók igénybevétele által formált,
városok és falvak között létrejött kapcsolatrendszer a települések hálózattá
szerveződésének leghagyományosabb formája. A régióra jellemző sajátos tanyás
településfejlődésből, az iskolai, munkahelyi kapcsolatok területi
szerveződéséből, az urbanizáció koncentrációs szakaszára jellemző erőteljes
városba áramlásból következően (amint azt egy Csongrád megyei empirikus
vizsgálat bizonyítja[6])
a falusi-tanyai népesség rokonai elsősorban a közeli centrumokban élnek – és az
érintettek ezekkel a városokkal való térkapcsolatokat ítélik a legfontosabbnak.
A
legintenzívebb, a lakosság legnagyobb mérvű településközi mozgásait
körülhatároló vonzáskörzetek kisebb-nagyobb változásai az 1990-es években
azokban az ellátási dimenziókban jelentősebbek, amelyek piaci jellegűek,
illetve az erősen polarizálódó lakosság szabad választásához igazodva
minőségileg differenciáltabb vagy több városban, sőt nagyobb községben megjelenő
kínálatot nyújtanak[7].
A klasszikus kisvárosi szerepkörök által kialakított vonzáskörzetekben az egyik
fő probléma az intézményfinanszírozás jelenlegi normatív rendszere. A
“leosztott” pénzeszközök korántsem fedezik az intézmények fenntartását (kórház,
rendelőintézet, középiskola), az ellátott térségek falvai pedig többnyire a
központoknál is hátrányosabb helyzetben vannak, hozzájárulásra nincs
lehetőségük. Mivel ez a konfliktus először a kisvárosokban jelentkezett, a
középfokú ellátás egy részében (oktatás, egészségügy) koncentrálódás indult
meg, főleg a megyeszékhelyek vonzáskörzetét növelve. Az új élelmiszereket és
iparcikkeket árusító vagy felvásárló központok megjelenésével a piaci alapon
szerveződő kereskedelmi kapcsolatok is koncentrálódtak, s ezek alakítása a
közepes- és magasabb társadalmi státusú rétegek kiváltsága lett. A
rendszerváltás után kiteljesedő pénzügyi szolgáltatások pedig eleve a
megyeszékhelyekre koncentráltan telepedtek le.
Bács-Kiskun
megyében Kecskemét, Baja, Kalocsa, Kiskunhalas és Kiskunfélegyháza körül
formálódnak valamennyi fontos középfokú
funkció terén jól kirajzolódókülönböző intenzitású övezetekre tagolódó
vonzáskörzetek. Kunszentmiklós, Kiskőrös, Kiskunmajsa, Jánoshalma és Bácsalmás
kevesebb funkcióban és kisebb területi hatást kifejtve, de bizonyos értelemben
vonzásközpontoknak tekinthetők. A megye sajátossága az egymástól távol fekvő
két legerősebb centrum, Kecskemét és Baja vonzásterei által ÉNY–DK irányban
megosztott – város-falu kapcsolatokban kifejeződő – térszerkezet.
Csongrád
megyében a fentiek szerinti “első körbe” Szeged, Makó, a Szentes-Csongrád
várospár, valamint a minden funkcióval rendelkező, összességében nagy számú
lakosságot, azonban nagyon kevés települést “összetartó” Hódmezővásárhely
tartozik. A második szinten Kistelek és kisebb mértékben Mórahalom építi
kapcsolatrendszerét. Ez a megye Szeged – különösen egykori hatalmas tanyavilága
területén érvényesülő – nagyfokú dominanciája következtében egy – Kistelek és
Csongrád között induló és a szegedi agglomeráció keleti szélén végződő
észak-déli megosztottságot mutat.
Ezzel
szemben Békés megye sajátossága, hogy a legnagyobb kiterjedésű, központi
fekvésű vonzáskörzeten Békéscsaba a középfokú funkciók szintén teljes körével
rendelkező Gyulával osztozik, s bizonyos intézményekkel ugyanitt fejti ki jóval
mérsékeltebb hatását a következő hierarchiaszintet képviselő Békés, Mezőberény
és Sarkad is. Egyértelműen lehatárolható, Valamennyi funkció esetén hegemon és
domináns övekre tagolódik az Orosházához kapcsolódó falvak egyértelműen
lehatárolható térsége. Ugyanez már csak részben igaz Szarvasra, és csupán az
alacsonyabb hierarchiaszinten fejti ki hatását Szeghalom, valamint
Mezőkovácsháza (részben Battonyával és Mezőhegyessel osztozva).
A
fel nem sorolt, a teljes Dél-alföldi városhálózat egynegyedét adó városok –
minimális kivételtől eltekintve – jószerével csak saját lakosságukat látják el.
Ez részben a településrendszer mezővárosi, tanyás múltjának tudható be, de
összefüggésben van a várossá nyilvánítások rendszerváltás óta kialakult
gyakorlatával, az alacsonyabb szintű “elvárásokkal” is.
Alapvetően
felsőfokú egészségügyi és oktatási, részben pedig kereskedelmi és pénzügyi
szolgáltató funkcióinak köszönhetően Szeged a Dél-alföld regionális központja,
Kecskemét, Békéscsaba és Baja pedig alközpontnak tekinthetők. A centrumok
fejlettségét és a racionális távolságokat számításba vevő, egyfajta “ideális”
vonzáskörzetek lehatárolására szolgáló gravitációs modell alapján[8]
a legtöbb település központjaként Baja, Szeged, Kecskemét, továbbá – Gyulával
együtt számolva – Békéscsaba szerepel. A Dél-alföldön belüli, megyehatáron
átnyúló vonzáskörzete pedig Orosházának, Hódmezővásárhelynek, Kiskunhalasnak és
Szegednek van. A valóságban mért kapcsolatok alapján ilyen átvonzás jellemzi
még Szentest, Kiskunfélegyházát, – a cukorgyár bezárása óta határozottan kisebb
mértékben – Mezőhegyest, és – még éppen érzékelhetően – Tótkomlóst és
Kiskunmajsát. Közülük (különösen a kisebb városok számára) funkcióerősödést
hozhat a regionalizálódás folyamata. A megyehatárok zártságának további
oldódása azonban leginkább e határok menti belső perifériák helyzetét javítaná:
számos, még ma is elég mereven kijelölt vonzáskörzetben működő szolgáltatást –
mint a szakorvosi, mentőellátási, esetleg bizonyos közigazgatási funkciók –
könnyebben, gyorsabban elérhetővé tenne. Sajnos azonban ez a folyamat sem
segítene lényegesen a régió legelmaradottabb országhatár menti perifériáin. Épp
Békés megye ÉK-i, D-i, valamint Bács-Kiskun, kisebb részben Csongrád megye D-i
(Bajától és Szegedtől távolabbi), elmaradott része helyezkedik el ugyanis a
funkciók teljes körével rendelkező városok vonzásrendszereinek külső peremén, s
ily módon ezek a – gravitációs modell szerinti – legalacsonyabb intenzitással
vonzott térségek. Egy, a szolidaritásra épülő regionális fejlesztési
politikának ezt a problémát kezelnie kell.
A
településkapcsolatok másik típusú, horizontális szerveződései számára a
közigazgatás decentralizációja, a társadalom demokratizálódása nyitott utat, s
elsősorban az önkormányzatok – mint autonóm szereplők – együttműködése révén
formálódnak. Az első, valóban "alulról" kezdeményezett
térségfejlesztő célú településközi összefogások az országban élenjáróknál valamivel
később, a társulások alakulásának “felülről ösztönzött” kampányához képest
előbb, 1993-95-ben alakultak (erre megyénként 3–5 példa volt). A hátrányos
helyzet által motivált általános gazdaságfejlesztési szándékok mellett
megjelentek bennük a területi sajátosságokból adódó közös érdekek, így a tanyai
lakosság esélyegyenlőségének biztosítása vagy az idegenforgalom fejlesztése.
Ezt
a folyamatot az 1996-ban elfogadott területfejlesztési törvény mindenképpen
felgyorsította – néhol megerősítette, másutt kikényszerítette – de az is
előfordult, hogy az egyenrangú kapcsolatokra építő szerves
"önfejlődést" az épp csak alakuló korábbi formájában elsorvasztotta.
Egyrészt elkerülhetetlenné vált a területi képviselet megszervezése az éppen
megalakuló megyei területfejlesztési tanácsokban, másrészt a decentralizált
területfejlesztési pénzeszközök csupán így látszottak elérhetőnek.
Az
újonnan alakult, s most már az egész régióra kiterjedő területfejlesztési
önkormányzati társulások többnyire azonosak az 1997-től érvényben lévő KSH
kistérségekkel. Ahol ez nem áll fenn, ott a vonzáskörzeti viszonyok valamilyen
“kuszasága” ismerhető fel (lásd a Mezőberény, Békés, Sarkad, Gyula, Bácsalmás,
Jánoshalma központú társulásokat).
A
kistérségek működésére országosan jellemző – főleg finanszírozási – problémák a
Dél-alföldön is jelentkeznek. Nagy nehézségek árán, s egyelőre csak néhány
helyen tudnak kistérségi irodát működtetni, térségmenedzsert alkalmazni. Alig
képesek tevékenységükbe bevonni a területfejlesztés más szereplőit: nem
építenek kellőképpen a vállalkozói és civil szférára, s a lakosság körében is
kevéssé ismertek.
A
konfliktusok másik része a településhálózat sajátosságaiból következik, a
város-falu kapcsolatok problémáit tükrözi vissza. Legjellemzőbb példája ennek a
nagyobb városok körül kialakult helyzet:
A
szegedi kistérségben bár nagyobb része a lehető legszorosabb funkcionális
kapcsolatban, formálódó agglomerációban fűződik össze, a területfejlesztés
szisztematikus összehangolása, az önkormányzatok egyenrangú partnerekként való
együttműködése csupán formálisan létezik. Szeged még nem ismerte fel az ilyen
típusú térszervezésben rejlő előnyöket, másrészt a kistérség – lévén, hogy nem
tartozik a kedvezményezettek közé – nem érdekelt az állami pénzforrások,
nevezetesen a decentralizált területfejlesztési források megszerzéséért folyó,
összefogásra serkentő harcban.
Békéscsaba
hasonló okokból nem is kezdeményezte olyan társulás alakítását, melyben
környező falvak is tagok, illetve nem is csatlakozott ilyenhez.
Mind
a Kecskemét, mind a Kalocsa körül szerveződő, statisztikai térséghez igazodó
társuláson belül létezik egy jóval kisebb, sajátos mikrokörzeti érdekeket
képviselő, fejlesztési célokat megjelenítő, egyáltalán nem formálisan működő
társulás is (Közép-Homokhátsági Szövetség, Kis-Duna Melléki Önkormányzati
Szövetség.
A
Baja körüli társulás mellett egy másik is létezik a város sokkal kiterjedtebb
vonzáskörzetében (Felső-Bácskai Önkormányzati Szövetség).
Hódmezővásárhely
és Szentes nagyfokú dominanciája (Hódmezővásárhely körül ráadásul kiterjedt
falugyűrű hiánya), a határozott és erős funkcionális, város-vidék típusú
kapcsolatrendszer rányomja a bélyegét az egyenrangú, horizontális relációkra,
azokban továbbél egyfajta hierarchikus függőségi viszony. A közös fejlesztések
alapvetően a központon keresztül szerveződnek, s bár ennek lehetnek előnyei a
falvak számára, végeredményben nem ösztönöznek kellő aktivitásra.
Mindezekkel
szemben a Dél-alföld kistérségi társulásai a régiószervezés igen fontos
szereplőivé váltak. Alakult már két vagy több megye településeire kiterjedő
társulás táji összetartozáson alapuló, általános területfejlesztési céllal
(Homokháti Önkormányzatok Kistérségi Területfejlesztő Egyesülete, Körös Völgye
Eurorégió Településeinek Szövetsége), konkrét fejlesztési feladat
megvalósítására (Csongrád-Bugac-Ópusztaszer Térségi Idegenforgalmi Társulás,
Homokhátsági Regionális Önkormányzati Társulás Szilárdhulladék-lerakó és
-hasznosító Létesítésére) vagy jelentős probléma megoldására (Marosháti
Településszövetség). Ugyanakkor megkezdődtek a régión belüli, kistérségek
között létrejövő együttműködések is (pl. ökotérség szervezésére a bugac-majsai,
kiskunhalasi, kiskunfélegyházi, homokháti társulások összefogásával).
A
Dél-alföld kistérségeinek rendkívül fontos, “alulról jövő” kezdeményezése a
DATTE (Dél-alföldi Területfejlesztési Társulások Egyesülete) megalakítása,
amely már eddig is meghatározó szerepet töltött, és tölthet be a jövőben a
régió intézményesítésében a régiószervezésben.
A
régió településhálózatának fejlődésére – feltételezve, hogy az országos
folyamatokba illeszkedik, vagyis ugyanazon fő nemzetközi gazdasági és hazai
társadalmi, gazdasági, infrastrukturális, környezeti feltételrendszerben zajlik
– vélhetően ugyanazok az alternatívák adhatók meg, melyeket Egyedi György
vázolt fel, s lényegében az Országos Területfejlesztési Koncepció is átvett.[9]
Az
erős koncentrációval számoló első fejlődési forgatókönyv szerint csak néhány nagyváros
– a Dél-alföldön legfeljebb a szegedi agglomeráció, Kecskemét és a közép-békési
városegyüttesnek is csak a legszűkebb magja – emelkedne ki fejlődési
dinamikájával. Kedvezőtlenebb esetben azonban szuburbanizációjuk belső
társadalmi konfliktusok mellett, környezeti, közlekedési problémákkal terhelve
zajlana. A középvárosok és környezetük fejlődése stagnálna, sőt vissza is
eshetne. Ebben az esetben a terület egészének fejlődése erősen polarizált
maradna, aminek jelei a közelmúlt adatai alapján kétségtelenül fellelhetők. Az
uniós csatlakozás késése, a jugoszláviai konfliktus elhúzódása tovább fokozná a
határmenti perifériák leszakadását.
A
Dél-alföldi régió településállománya számára – az országéhoz hasonlóan – a
közepesen koncentrált fejlesztési alternatíva követése valószínűsíthető. Ez a
viszonylag kedvező megoldás – a gazdasági növekedés folyamatos fennmaradása
mellett – nemcsak a nagyobb, de a közepes, sőt a fejlettebb kisvárosokat is
elérné, felértékelné a határmenti, közvetítő “kapuvárosok” szerepét. Hogy
Gyula, Békéscsaba, Makó mellett Szeged és Baja ilyen funkciója is erősödne-e,
az nagyban függ a jugoszláviai helyzet alakulásától, s ezzel összefüggésben a
Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégió működőképességétől. A kedvező városfejlődési
trendek – megfelelő koordinációval – kisugározhatnának a kistérségekbe is.
Kulcsfontosságú lehet ezen alternatívánál az innovációk és a külföldi tőke
mozgása, amely megfelelő közlekedési és kommunikációs összeköttetések révén – a
helyi társadalom, a vállalkozások gazdasági szerkezetváltó, adaptív
képességétől függően – a kisebb városokba is eljuttathatja a megújulás
lehetőségét. Rendkívül fontos elem a városok és vidékeik – a Dél-alföld
településhálózati szerepéből egyébként következő – új típusú, szerves, együttes
fejlesztési elvének követése, a településközi integráció fokozása.
A
harmadik forgatókönyv egy dekoncentrált fejlesztéssel számol. Ennek esélyei a
Dél–alföldön ugyan egy-két (pl. bizonyos intézményellátottsági, vagy
infrastrukturális) mutató esetében megvannak, de megvalósulásuk sokkal inkább
függ régión, sőt országon kívüli tényezőktől, sem hogy reális alternatívaként
lehessen figyelembe venni.
A
leginkább valószínűsített közepesen koncentrált forgatókönyv megvalósulása
olyan regionálisi politika esetén következhet be, mely:
·
integrált és együttműködő városfejlődési modellt támogat,
kiemelkedő szerepet tulajdonítva a mintegy 15 erre alkalmas nagy-, közepes és
fejlett kisváros térbeli kisugárzó hatásának;
·
különösen fontos szerepet szán a sokoldalú és fenntartható vidék-,
illetve tanyafejlesztésnek;
·
kiemelten épít a területi, települési szolidaritásra, a szervesen
együtt élő településcsoportok tudatos, terv- és programszerű támogatását
valósítja meg, segíti a történelmi okok miatt is igen eltérő jellegű kistérségek
alulról építkező fejlesztési törekvéseit;
Végül
a településhálózati fejlesztés kulcsproblémájának tűnik a településeket,
kistérségeket, megyéket összekötő közlekedési, kommunikációs, informatikai és
jól együttműködni képes területfejlesztési-tervezési intézményi hálózatok gyors
kiépítése.
[1] Enyedi Gy. 1996:
Regionális folyamatok Magyarországon az átmenet időszakában. Budapest: Hilscher
Rezső Szociálpolitikai Egyesület
[2] A faktoranalízis eljárása “egyszerre” hasonlítja össze az
összes vizsgált települést, s kiemeli, azokat a faktorokat, tényezőket, amelyek
a leginkább hozzájárulnak a legújabb településformáló folyamatokhoz, s a
településhálózat bizonyos fokig így is mérhető differenciálódásához. A
vizsgálat eredményei részletesebben: Beluszky
P.–Csatári B. 1998: Kísérleti faktoranalízis-számítások az ország és az Alföld
településállománya differenciálódásának meghatározásához. Alföld II. Kutatási
Program. Kézirat, Kecskemét: MTA RKK ATI.
[3] Részletesebb leírás, illetve területi modell felvázolása:
Nemes Nagy J. 1993: A formálódó piacgazdaság regionalizmusa. In: Kovács K.
(szerk. ) Település, gazdaság, igazgatás a térben. Budapest: MTA Regionális
Kutatások Központja. pp. 203–221; Rechnitzer J. (szerk.) 1993: Szétszakadás
vagy felzárkózás. A térszerkezetet alakító innovációk. Győr: MTA Regionális
Kutatások Központja.
[4] lásd: A
területfejlesztés kedvezményezett térségeinek lehatárolása a 30/1997.(IV.18.)
OGY-határozat és a kistérségek új rendszere alapján. Budapest: KTM, KSH. 1998.
[5] Ebbe a kategóriába
soroltuk a régió falusi átlaga alatt lévő településeket.
[6] Mészáros R. (szerk.) 1993: Gazdasági, társadalmi folyamatok
és a kistérségek szerveződése Csongrád megyében. Szeged: JATEPress
[7] Az 1990-es évekre jellemző középfokú vonzáskörzetek
lehatárolása alapvetően az intézetünk által Békés megyében 1996-ban, Csongrád
megyében 1997-ben elkészített önkormányzati kérdőívek, Bács-Kiskun megyében a
VÁTI 1995-ös kérdőíves felmérése segítségével történt. Részben az adatok
pontosítása (nem minden települési önkormányzat válaszolt a kérdőívekre),
részben frissítése miatt néhány érintett intézménytől is információkat
gyűjtöttünk. Az időbeli összevetés céljából felhasználtuk a JATE Gazdasági Földrajzi
Tanszékén 1991-92-ben Csongrád megyében folytatott nagyszabású lakossági és
önkormányzati felmérés eredményeit is (lásd.
Mészáros R. /szerk./ 1993: Gazdasági, társadalmi folyamatok és a kistérségek
szerveződése Csongrád megyében. Szeged: JATEPress), a másik két megyében pedig
intézetünk 1986-os kérdőívezésének tapasztalatait. Részletesebben lásd: Csatári
B. 1998: Vonzásviszonyok és térkapcsolatok Bács-Kiskun megyében. Alföld
Kutatási Program. Zárójelentés. Kecskemét: MTA RKK ATI., Kugler J. 1998: Vonzásviszonyok
és térkapcsolatok Békés megyében. Alföld Kutatási Program. Zárójelentés.
Kecskemét: MTA RKK ATI., Kiss J. 1998: Vonzásviszonyok és térkapcsolatok
Csongrád megyében. Alföld Kutatási Program. Zárójelentés. Kecskemét: MTA RKK
ATI.,
[8] Bajmóczy P. – Kiss J. 1999: Városi funkciójú központok és
elméleti vonzáskörzeteik az Alföldön. Alföldi Kutatási Program, Békéscsaba, MTA
RKK.
[9] Enyedi Gy. 1996: Regionális folyamatok Magyarországon az
átmenet időszakában. Budapest: Hilschler Rezső Szociálpolitikai Egyesület