Tartalomjegyzék

Egy régió fejlettségének talán legfontosabb mércéje a folyamatosan megújuló, külpiacokon is versenyképes gazdasági bázis. Ennek szervezeti kereteit az egyéni és társas vállalkozások jelentik. A Dél-alföld ebből a szempontból kissé lemaradt az országos átlagtól: 1997-ben 32,6 ezer társas és 83,6 ezer egyéni vállalkozást tartottak nyilván, ami az országosnak 10, illetve 13%-át adta. Ez az arány alatta maradt a népesség súlyának és más mutatóknak is.

A társas vállalkozások számának bővülése különösen 1992-ben és 1993-ban volt kiemelkedő, ekkor az országos átlagnál is gyorsabb ütemben jöttek létre az új szervezetek. Az ezt követő években már lassúbb növekedést regisztráltak, ami elmaradt az országos mértéktől. Az egyéni vállalkozások körében jóval mérsékeltebb dinamizmus figyelhető meg, 1996-ban és 1997-ben pedig – az országos tendenciához hasonlóan – csökkent e vállalkozások száma.

Az utóbbi években a vállalkozások térbeli terjedése is nyomon követhető. A megerősödő vállalkozások eleinte saját településükön nyitnak új telepet, ezután – a tapasztalatok szerint – a megyeszékhelyen vagy más közeli nagyvárosban igyekeznek új üzemet, boltot, irodát létesíteni. Több vállalkozásnak Budapesten is van kirendeltsége, irodája. A “betelepülő" vállalkozások jelentős része a szomszédos megyékből érkezik, ugyanakkor számtalan budapesti vállalkozás működtet a régióban telephelyet. Ezek többnyire kereskedelemmel, szállítással, szolgáltatásokkal foglalkoznak, a határmenti térségben használják ki a nemzetközi kapcsolatok nyújtotta lehetőségeket.

A régióban az országoshoz képest jelentős eltérés mutatkozik a vállalkozások gazdálkodási forma szerinti összetételét illetően. 1991-ben a régióban a vállalkozások 13%-a volt társas, míg ez az arány országosan 17% volt. Az évek folyamán fokozatosan nőtt a regisztrált társas vállalkozások hányada, 1997-ben a régió vállalkozásainak 28, míg országosan 34%-a volt társasként nyilvántartva. Ez az elmaradás nem kedvező a térség számára, hiszen a rugalmas, a külpiacokon is helytálló, vagy itthon beszállítói szerepre alkalmas, fejlődésre, innovációra, nagyobb teljesítményre is képes vállalkozások döntően a nagyobb tőkeerejű társas vállalkozások köréből kerülnek ki. Ez a kedvezőtlen szerkezet visszavezethető a régió ágazati sajátosságaira, többek között az agrárgazdaság dominanciájára, ahol a nagyobb méretű vállalkozások mellett igen jelentős az egyéni gazdák aránya. Az egyéni vállalkozások a többi ágazatban is nagyobb súlyt képviselnek, mint országosan.

A vállalkozások méretstruktúrájában nem figyelhető meg számottevő eltérés az országoshoz képest. A régióban is a mikro- (tíz főnél kisebb) vállalkozások képviselnek döntő hányadot, a társas vállalkozások kb. 90%-a, az egyéniek majdnem mindegyike ebbe a csoportba tartozik. Ugyanakkor a Dél-alföldön több olyan vállalkozás található, amely nagy létszámmal dolgozik. Ezek főleg az agrárgazdaságban, az élelmiszeriparban, a könnyűiparban tevékenykednek, a régi szövetkezetek, gyárak, nagyvállalatok átalakulása után maradtak fenn, és továbbra is többszáz munkahelyet biztosítanak a térség munkavállalói számára.

A régió vállalkozásainak ágazati szerkezetében tükröződnek a természeti, társadalmi adottságok, a termelési hagyományok, a korábbi ágazati struktúra hagyatékai. A vállalkozások közel egyharmada kereskedelemmel, javítással foglalkozik, körükben igen magas a kis létszámúak aránya. Számos vállalkozás ingatlanügyeket, gazdasági tevékenységet segítő szolgáltatást végez, ezek súlya viszont a régióban elmarad az országostól. A vállalkozások 12%-a sorolható az iparba, ez nagyjából megfelel az országos aránynak. Ebből viszont – a Dél-alföld adottságaihoz igazodva – kiemelkedik az élelmiszeripar, e vállalkozások teszik ki az egész országban működőknek közel egyötödét. Közöttük már több közép- és nagyvállalkozás is található, vannak külpiacokon is helytálló, világhírű termékeket előállító cégek is. Az ipari vállalkozások közül a textíliákat, ruházati és bőrtermékeket gyártókat lehet még kiemelni, melyek az átlagosnál nagyobb részarányt képviselnek a régió gazdasági szerkezetében.

Külön kell foglalkozni az agrárgazdaság vállalkozásaival. Ezek a régióban 9%-ot képviselnek, az országos átlag viszont csak 5%. Az összes ilyen jellegű vállalkozás több mint egyötöde ebben a régióban működik, ami megint a helyi sajátosságokra, hagyományokra utal. Ebben az ágazatban az átlagnál magasabb az egyéni vállalkozások aránya, a társas vállalkozások között ugyanakkor számos nagyobb létszámú is található. Több településen átalakultak, de lényegében megmaradtak a mezőgazdasági szövetkezetek, gazdaságok, amelyek továbbra is a fő foglalkoztatást nyújtják.

A többi ágazat az említetteknél kisebb jelentőségű, az országos szerkezethez képest a bányászatban és a pénzügyi tevékenységek körében tapasztalható némi "lemaradás". Az előbbi természeti okokkal magyarázható, utóbbiban pedig Budapest kiemelkedő, központi szerepe és dominanciája játszik szerepet.

A térség gazdasági átalakulása a foglalkoztatottsági szerkezet változásain keresztül is érzékelhető. A népszámlálások, illetve az 1996-os mikrocenzus adatai szerint folyamatosan és erőteljesen csökkent az agrárgazdaságban dolgozók száma és aránya, de mérséklődés mutatható ki a feldolgozóiparban, az építőiparban is. Ugyanakkor a tercier és kvaterner szektorok terjedése érzékelhető, egyre többen tevékenykednek a kereskedelem, a pénzügyi szolgáltatások, a közigazgatás, az oktatás, az egészségügyi szolgáltatások területén. Az országos tendencia a Dél-alföldön is érvényesül. Eltérés az aktív keresők ágazati megoszlásában van: a régióban továbbra is jóval magasabb az agrárgazdaság aránya (16%), mint országosan (8%). A feldolgozóiparban az aktív keresők közel egynegyede tevékenykedik, jelentős létszámot jelent a kereskedelem, javítás ágazata is. Az aktív keresőkön belül a szállítás, posta és távközlés, az építőipar, az idegenforgalom, a pénzügyi szolgáltatások, az ingatlannal és gazdasági tevékenységekkel kapcsolatos szolgáltatások foglalkoztatottjainak aránya elmarad az országos átlagtól, míg a többi ágazatban lényegi különbség nem mutatkozik.

A vállalkozások és az aktív keresők összetételéhez hasonló jellemzők követhetők nyomon a régió, illetve az ország teljesítményét mutató GDP alakulásában is. A Dél-alföldi régió az ország bruttó hazai termékének 11%-át adta 1995-ben és 1996-ban egyaránt. A fajlagos mutató alapján a hét régió közül a negyedik helyen áll a Dél-alföld, ennél gyengébb fejlettségi szintű a dél-dunántúli, az észak-magyarországi és az észak-alföldi régió volt.

A régióra vonatkozó adatok trendje lassú süllyedést jelez, ami egyértelműen mutatja annak megkésettségét, a gazdaság növekedési pályára állásához való lassú csatlakozást. A vidéken megtermelt hozzáadott érték nagyjából hatoda keletkezett az érintett megyékben, a csökkenés itt kevésbé érzékelhető a két vizsgált időpontban. A megyék közül a fajlagos adatokat tekintve Csongrád emelkedik ki, s Békés áll a legkedvezőtlenebb helyen, az abszolút adatok szerint viszont Bács-Kiskun és Csongrád fej-fej mellett halad, míg Békés kissé leszakadva követi őket.

Az ágazati szerkezeti becslés adatai szerint – melyek számszakilag bizonyosan nem pontosak, de trendek, eltérések láttatására alkalmasak – a Dél-alföldön szembetűnő a mezőgazdaság magas súlya (még a relatíve fejlettebb Csongrád adatai is közel kétszeresen haladják meg az átlagot). A többi ágazatot tekintve a régió megyéi közül Bács-Kiskunban átlagosnál gyengébb az energiaszektor, a pénzügyi és gazdasági szolgáltatási ágazat és a személyi és közösségi szolgáltatások súlya. Békésben szinte hiányzik a bányászat, gyenge az energiaszektor, az építőipar, a kereskedelem, a szállítás-posta-távközlési ágazat, átlagosnál kisebb a jelentősége a pénzügyeknek és a gazdasági szolgáltatásoknak, illetve a személyi és gazdasági szolgáltatásoknak, de felülreprezentált a közigazgatási terület. Csongrádban feltűnő a kereskedelem alacsonyabb aránya, csekély a turisztikai ágazat szerepe, viszonylag kisméretű a pénzügyi és a közigazgatási terület, illetve vannak növekedési potenciálok a személyi és közösségi szolgáltatások területén is.

A két év adatait összehasonlítva megfigyelhető a mezőgazdaság súlyának lassú csökkenése, bár mértéke elmarad az országos trendváltozástól. Sajnálatos viszont, hogy erőteljesen csökken az ipar szerepe, mely kifejezetten ellentétes az országos, de főként a vidéki folyamatokkal. Az építőipar Bács-Kiskunban teret vesztett, Békésben pozíciókat nyert, de a mozgások régiószinten kioltották egymást. Látványos a kereskedelem jelentőségének gyarapodása, mely együtt járt a turisztikai hozzáadott érték emelkedésével is. Kifejezetten hátrányosnak ítélhető a pénzügyi szektor súlyának lassú csökkenése, amit csak részben ellensúlyoz a gazdaságot segítő szolgáltatások súlyának ütemes gyarapodása. Az oktatás értékteremtése látványosan Bács-Kiskunban és Békésben növekedett, az egészségügyé ellenben Csongrádban. A személyi és közösségi szolgáltatások ágazat viszont mindhárom megyében kisebb-nagyobb mértékben veszített jelentőségéből.

A régióban 166 társaság volt az ÁPV Rt. portfoliójában 1998 elején, mintegy ötvenezer fős létszámmal, közel 65 milliárdos jegyzett tőkével és közel 90 milliárdos saját vagyonnal. Szám szerint a legtöbb társaságot Bács-Kiskunban regisztrálták, de mind a létszám, mind a tőke, mind a vagyon tekintetében Csongrád megye súlya a meghatározó. Az egy lakosra jutó saját vagyonban a régió átlagát csak Csongrád haladja meg jelentősen, de kevéssel még ő is elmarad a vidéki átlagtól (az országosnak pedig felét sem éri el). A 166 társaságból állami tulajdon már csak 52 cégnél volt jelen, ebből 21-nél még meg sem kezdődött a magánosítás, további 13-nál pedig csak a kisebbségi tulajdoni hányad kelt el. Az értékesítés arányai kissé elmaradnak az országos átlagtól, de az eltérés mértéke nem tekinthető jelentősnek. A teljes egészében eladott társaságok aránya a megyék közül Békésben az összállomány háromnegyedét közelíti, míg Bács-Kiskunban a kétharmadot sem éri el. A legaktívabb eladási hullámot 1993–95 közé datálhatjuk, de az 1997-es év is kiemelkedő volt.

Külföldi befektetői érdeklődés a korai években alig jelentkezett, nagyobb tulajdoni hányadhoz csak az energiaszektor privatizációja nyomán jutottak. A korai szakaszban mindhárom megyében a francia tőke szerzett jelentős pozíciókat, ezt a későbbiekben csak Csongrád esetében sikerült megtartani. Békésben a német és amerikai, Bács-Kiskunban az osztrák és amerikai tőke szerepe jelentős a privatizációs folyamatban. A megvásárolt társaságokban mind az ÁPV Rt., mind a külső befektetők tőkeemelési aktivitása szerény volt, az összes invesztíció nem érte el a 2,5 milliárdot az 1994–97 közötti időszakban.

Az értékesítések nyomán nagyobb arányú tartós állami tulajdon csak Bács-Kiskun és Békés megyében maradt. Önkormányzati tulajdonlás inkább Csongrádot jellemzi, míg a dolgozói részarány itt a legalacsonyabb, bár országos viszonylatban átlagos. A külföldi befektetők Csongrádban egyharmados, Bács-Kiskunban egynegyedes, Békésben egyhatodos súllyal szerepelnek, ezt minden megyében meghaladja a hazai tulajdonlás mértéke. A privatizálható állami vagyontömeg Bács-Kiskun és Békés esetében jelentősebb arányú, de Csongrádban a legnagyobb értékű. A realizált bevételek 1994–98 között Csongrádban összpontosultak, a csúcsévet 1995-ben – az áramszolgáltatók magánkézbe adása révén – következett be. Bács-Kiskunban 1994 volt az értékesítések legeredményesebb éve, Békésben csak 1996 visszafogottabb magánosítása emelhető ki. A fizetési módok közül az “E-hitel konstrukció” elsősorban Bács-Kiskunban jelentkezett, ugyanakkor itt volt messze a legkisebb a készpénzes tranzakciók aránya. A kárpótlási jegy felhasználása csak Csongrádban alacsonyabb arányú, itt a készpénzes forma dominál.

A saját vagyon ágazati megoszlása visszatükrözi a mezőgazdaság és az élelmiszeripar kiemelt jelentőségét a régió megyéiben, de jelentős arányú volt az ipari, kereskedelmi szervezetek súlya is, míg a szolgáltató egységek csak Bács-Kiskun és Békés megyében jelentek meg, viszonylag kis számban. A kínálat térben meglehetősen egyenlőtlenül oszlott meg, még az egyes megyéken belül is. A megyeszékhelyek – különösen Szeged – szerepe minden esetben kiemelkedő, kisebb csomópontok a gazdaságilag jelentős centrumokban alakultak ki. A régió települései közül összességében kéttucat településen jelentkezett privatizációs kínálat, és két kivételtől eltekintve a privatizációs szint mindenütt 75% feletti.

Az önkormányzati vagyonjuttatásból a régió megyei önkormányzatai 1367 millió Ft-tal részesedtek, a vidék közel hetedével. A fajlagos támogatások esetében csak Békés megye került a vidék átlaga fölé, Csongrád közel egyharmadával elmaradt attól. A meghatározó készpénzes fizetési forma mellett a részletfizetés és a kárpótlási jegy juttatása is jelentős volt. A helyi önkormányzatoknak összesen 19357 millió Ft-ot fizettek ki, mely az összes teljesítések közel hatoda. A régiók között a fajlagos adatok alapján a Dél-alföld az ötödik, a megyék közül csak Csongrád került be az első harmadba. A meghatározó fizetési forma a részvényjuttatás volt, mellette a készpénzes teljesítés jutott komolyabb szerephez. A fajlagos értékekben kiemelkednek a nagyobb városok: Szeged, Kecskemét, Békéscsaba, Baja, Szentes, Békés 30000 Ft feletti juttatással, de a kistelepülések esetében 3000 Ft alatti értékeket is szép számmal találhattunk. A helyi önkormányzatok egyéves bevételéhez viszonyított vagyonjuttatás jelentős, 12–19%-os többletforrást eredményezett (viszonylag kevesebbet Békésben és Bács-Kiskunban), ami komoly segítséget adott a pénzügyi megszorítások átmeneti enyhítésében.

Az gazdasági térkapcsolatok elemzéshez, csak a “Magyarország Közép- és Nagyvállalatai 1998” című kiadványban feltüntetett kapcsolatok szolgáltatnak értékelhető információkat[1]. Összességében közel 800 kapcsolati elem volt kimutatható a gazdaság szereplői között, legnagyobb számban Bács-Kiskun megyében és Csongrádban, s viszonylag kisebb számban Békésben. Ennek közel 35%-án a három megyeszékhely osztozik, nagyjából a lakosságszámuknak megfelelő arányban. A második vonalba tartozó (15–30 kapcsolati elemet felmutató) városok köre korlátozott, Bács-Kiskunban négy (Baja, Kiskunhalas, Kiskőrös, Bácsalmás), Békésben egy (Szeghalom), Csongrádban kettő (Hódmezővásárhely és Szentes) került be ebbe a kategóriába. A harmadik vonalba tartozó (8–13 közötti kapcsolatszám) települések köre is csak kissé bővebb, Bács-Kiskunban hat (ebből három falu), Békésben hét (amiből szintén három a falu), Csongrádból pedig csak Üllés esik ide. A régió településeinek megközelítőleg harmada mutat valamilyen központi szerepkört a gazdaságban, megyénként szinte egyenletes megoszlásban.

A kapcsolatok hatoda túlnyúlik a régió határain. Ezeket részben a megyeszékhelyek és a nagyobb gazdasági erővel rendelkező centrumok koncentrálják, részben a régióhatárhoz közelebb fekvő kisebb települések mutatják fel. A céltelepülések közül kiemelkedik Budapest, a környező megyék székhelyei, illetve a megyehatár menti települések. Közelíti a százat a régión belüli, de megyehatáron átnyúló kapcsolatok száma is. Ebben is a nagytelepülések a meghatározóak, mind kibocsátó, mind céltelepülésként. Mindösszesen tucatnyira tehető a jelzett külföldi kapcsolatok száma, melyek Szegeden, Kecskeméten, Hódmezővásárhelyen és Kiskőrösön mutathatók ki. A partnerek döntően a szomszédos országokból és Németországból származnak.

A település-nagyságrendi kategóriákat tekintve a három megyeszékhely regionális szerepe egyértelmű, a százezres nagyvárosok országos kapcsolatrendszerrel is rendelkeznek. Szeged emellett saját megyéjén túl érzékelhető befolyást gyakorol a régió területének jó kétharmadára, s nem kizárólag a nagyobb városokra, de a kiscentrumokra, falvakra is. A középvárosok köre térségi és regionális irányító szerepet is betölt, s általános a régión kívülre nyúló befolyás is. Ugyanakkor formálódik egyfajta regionális gazdasági háló, mely alapvetően e két városi csoportot fogja össze, mintegy, összeszervezve a meghatározó gazdasági centrumokat. A kisvárosok és a falvak egy kisebb része megfogható térségi szerepkörrel rendelkezik, emellett esetlegesen a megyeszékhely, a főváros vagy más nagycentrum irányába is nyújt ki csápokat. Számos kisebb település esetében egy-két regisztrált kapcsolat mutatható ki, melyek rádiusza szinte kizárólag a kistérségük keretei között marad (vagy átnyúlik a közeli szomszédos térség egy-egy településére).

Élelmiszergazdaság

A régió agrárágazatának szerepe a nemzetgazdaságban

A Dél-alföld mezőgazdasági jellege a többi régióénál erőteljesebb és meghatározóbb. Az ország mezőgazdasági GDP-jének mintegy negyedrészét állítják itt elő. E tekintetben az elmúlt tíz év alatt lényegi arányváltozás nem történt. Az élelmiszergazdaság Dél-alföldi fő ágazatainak a súlya az országos termelésben mind a hús-, mind a gabonatermékek tekintetében csökkent. Ennek ellenére a régión belül a gabona-hús hegemónia összességében megmaradt, térségenként differenciált nagyságrendben.

A hagyományos termékszerkezeti arányok azonban az élelmiszergazdaság fejlődésében gyorsulva változnak, főként a kisüzemi körben és a gyenge termőképességű talajviszonyok között. Jelenleg a régió agrártermelése a fontosabb szántóföldi növények országos termékmennyiségéből több mint egynegyedes aránnyal részesedik. 1997-ben a napraforgómag 30%-át, az őszi árpa és a lucernaszéna 28%-át, a kukorica több mint 25%-át, a búza 24%-át, a cukorrépa 20%-át termelték meg a Dél-alföld gazdaságaiban. A három megye közül kiemelkedő arányú Békés megye gabonatermelése. A szántóföldi növények átlagtermése évről évre meghaladta az országos átlagok szintjét.

Kiemelkedő szerepe van a térségnek a zöldségtermelésben. Az összes zöldségfélék termésmennyiségének az utóbbi évtizedben közel 40%-a a Dél-alföldről származott. Az uborka és a fejeskáposzta kivételével minden számottevő zöldségféle termésmennyisége az országos terméstömegnek több mint 30%-át tette ki. Nem ilyen nagy a térség részesedése a gyümölcstermelésből, de az őszibarack mintegy ötödrésze, a meggy és a szilva több mint egytizede ebből az országrészből került a fogyasztókhoz. A szőlőterület egyharmada található a három Dél-alföldi megyében, s a bortermelésnek is közel 30%-a származik a Dél-alföldről.

Az állattenyésztés hanyatlása a régióban minden állatfaj tekintetében nagyobb súllyal ment végbe, mint országosan. Ennek ellenére az állattenyésztési főágazat itteni mérete még mindig jelentős. 1997-ben a szarvasmarha- és a tyúkállomány kereken 20%-a, a juhállomány negyedrésze, s a sertésállomány közel 30%-a volt itt található. Az ország állattenyésztésének fejlődésben megrekedt állapota végeredményben a Dél-alföldre is jellemző.

Az ágazati szerkezet éppen úgy, mint a nyers- és feldolgozott állapotú termékkibocsátás, összességében az országos arányokat tükrözi, de a dunántúli régiókhoz képest – főként a feldolgozott termékhányad tekintetében – lényegesen kedvezőtlenebb. Ebben tükröződik a termelői érdekeltség mellőzése az élelmiszergazdasági termékpályákon. Ez a jelenség az észak-alföldi és a dunántúli régiókhoz képest markáns hátrányokat mutat, és jelzi a Dél-alföldi agrártermelők érdekérvényesítésének hátrányait az ország többi részéhez hasonlítva. Súlyos helyzet jött létre az integrált termékpályákon, amelyeknek korábbi természetes szálai szétszakadtak és a Dél-alföldön termelt nyerstermékek igen nagy hányada feldolgozatlanul hagyja el régiót. Súlyosbítja az ebből származó hátrányokat a régión kívülről származó élelmiszerfogyasztási cikkek térhódítása az itteni kiskereskedelemben. Ez a szomszédos országokból ide áramló turizmus vásárlóerejét nem kis mértékben megcsapolja.

A kedvezőtlen helyzet egyik összetevője a mezőgazdasági vállalkozások zömének szerény mérete.

Összességében a termelési szerkezet alakulása és a termékpályákon keletkezett új érték előnytelen megosztása a térség agrárgazdaságának amúgy is igen alacsony felhalmozó képességét csökkenti. Az élelmiszergazdaságot sújtó hét válságcsokor (a tulajdoni-, a termelési-, a pénzügyi, a piaci, az intézményi, a települési, és a bizalmi válság) más régiókhoz képest élesebb konfliktusok keretében van jelen és okoz társadalompolitikai kríziseket (METÉSZ – Kiskőrös; búza – Battonya stb.) és taszítólag hat a tőkebevonási lehetőségek terén.

Az élelmiszergazdaság adott helyzetét a természetföldrajzi adottságok egyáltalában nem indokolják. A térség természeti potenciálja nemcsak hazai, hanem EU-viszonylatban is dinamikát indokol mind a hagyományos agrárstruktúrák, mind a vidékfejlesztő új diverzifikáció, mind pedig az EU-forrásokat vonzó környezetbarát fenntartható agrárfejlődés területén. Az erőteljes változékonysággal alakuló élelmiszerfogyasztói kereslet az EU-piacon szerencsésen illeszkedik a Dél-alföld természetföldrajzi arculatához.

Az északról és keletről ide áramló vízfolyások, a felszín alatti vízkészletek és a térség negyedrészének történelmi ártér-jellege az agrártér lakosságának diverzifikált foglalkoztatásához kedvező terepet kínál, akár a növénykultúrák sokszínűségét, akár a háziállatok és a vadállomány tarka fajstruktúráját, akár az édesvízi halászat méltatlanul mellőzött hagyományait tekintve. Egyrészt a talajtérkép tarkasága, másrészt az éghajlati feltételek – az eseti hátrányok ellenére is – kedvező feltételeket nyújtanak a hő- és napfényigényes kultúrák, a szőlő- és gyümölcsültetvények és általában a kézimunka-igényes termelési ágak fejlesztéséhez. A szélsőséges talajokon az erdős-ligetes foltok környezetjavító hatását nemcsak a mezőgazdaság élvezheti.

Folyamatok, változási tendenciák az agrárágazatban

A Dél-alföldi régió agrárgazdasága a történelmi változások hatását minden más régiónál erőteljesebben élte meg. A rövid virágzó korokat radikális visszaesések követték mind a humán erőforrások, mind az állat- és növényvilág, mind pedig a termelési eszközök tekintetében. Az Európai Unió gazdag országaiban jellemző és a Dél-alföldön az ország minden részét messze meghaladóan elterjedt tanyás gazdálkodás döntő hányada napjainkra elveszett és jövője ellentétes nézetek fókuszába került. Az 1990-es évek e tekintetben számottevő javulást nem hoztak: a gazdaságot és a gazdálkodót tetemes időveszteség érte, a termeléssel való együttélés hagyományai nem éledhettek fel. Ennek bizonyítékai az üresen tátongó, omladozó istállók, nagyüzemi állattelepek és tárolóépületek, s nagyrészt a műszaki infrastruktúrák is. Rendkívül negatív és újkeletű jelenség a külterületek élet- és vagyonbiztonságának szánalmas állapota.

E tendenciák következményei a folyamatos jelenlétet és ellenőrzést nem igénylő termelési ágak térhódítása a jó szántóföldeken. Ez nem társult a takarmányt hasznosító állatfajok térfoglalásával, sőt tíz év alatt az állattenyésztés jelentősen visszaesett, különösen a szarvasmarha-ágazatban, melyben az 1991. évi állománynak csupán 62%-a maradt meg. A sertésállomány – amely az évtized elején szintén jelentősen csökkent – a dekád végére csaknem kiheverte az állományveszteséget. A három megye juhállománya szenvedte el a legnagyobb létszámcsökkenést: 1991-től 1997-ig a felénél is kevesebbre esett vissza. A tyúkállomány éppen fordítva: az évtized végén alig kisebb az 1991. évinél.

A takarmánytermelés és az állattenyésztés közötti mély belső disszonancia áttételes hatásaival rontotta az egész agrárágazat teljesítményét, az új érték növelését, a termelői jövedelmeknek legalább a megóvását és általában az agrárlakosság "perspektíva-érzetét". A két fő ágazat (növénytermesztés, állattenyésztés) súlyos aránytalansága nyomán növekvő talajromlás bontakozott ki, és a termelők jövedelmi bázisát is gyengítette. A nyersanyaghiány, ami a termelői érdek hiányából és a mély piaci bizonytalanságból fakadóan hihetetlen méreteket öltött, a fejlődés mentális alapjait megrendítette, s egyben az élelmiszergazdaságon belül súlyos érdekellentéteket eredményezett. Mindez oly mértékben szűkítette a régión belüli agrárfejlesztés forrásait, ami az EU-támogatások igénybevételéhez szükséges saját rész előteremtését is majdhogynem lehetetlenné teszi. Ennek nyomán a fejlődéshez szükséges szellemi dinamika korlátozódott a homokvidékekre és a városkörnyéki gazdaságokra.

Jelentős része szétbomlott az agrárintézményeknek, mind az üzemi rendszer, mind az érdekeltségi hálózatok, mind a pénzügyi és piaci környezet tekintetében. Kiemelkedő ellenáramlat az utolsó három évben indult meg, a termékpályás szövetkezetek éppen ebben a térségben vertek gyökeret, és a zöldség-, gyümölcs- és dísznövénykultúrák körében országos kisugárzású alcentrum jött létre a Magyar Termelők Értékesítő Szervezeteinek/Szövetkezeteinek Egyesülete (TÉSZE) képében. Ez az első, kifejezetten EU-konform önszerveződő marketing-intézmény országosan is, amely a piaci érdekérvényesítés lehetőségét csatolja a belső konfliktusokkal terhelt agrár-érdekvédelmi intézményekhez. A magas fokon szervezett multinacionális élelmiszer-kiskereskedelemmel szemben fokozottan kiszolgáltatott termelők növekvő hányada jutott a kiszolgáltatottságból alkupozícióba.

A legkevésbé érzékelhető előrehaladás a növénytermesztés és állattenyésztés műszaki fejlesztése, korszerű technológiáinak megvalósítása terén észlelhető. A kiöregedett géppark pótlása, modernizálása, az állattenyésztés és a tárolóépületek korszerűsítése és bővítése a Dél-alföld területén csak 1998 második felétől kezdett lendületet venni. A termelők nagy többsége számára előnyös új pénzügyi feltételek kedvező fogadtatásra találtak, de hatásuk távlatait még korai lenne megítélni.

A negatív tendenciákkal szemben szerencsés állapotnak tekinthető az élelmiszergazdaság kultúrbázisainak a termelői háttér negatívumait elviselő és átvészelő aktivizálható állapota. A Dél-alföldi oktató és kutató intézmények közel EU-konform szellemi bázist biztosítanak a korszerű agrárvilág regionális kifejlesztéséhez. Ez egy önszerveződő gazdasági intézményhálózat (pl. a TÉSZE) segítségével viszonylag rövid idő alatt lerakhatja az alapjait a Dél-alföld új arcú élelmiszergazdaságának. Az EU-tagországok rurális térségein kibontakozó és népességmegtartásra koncentrált fejlődési irányzatokhoz szükséges katalizáló jelenségek meglehetős szórtságban fellelhetők és lassú megerősödésük megfigyelhető. A továbbjutáshoz azonban nélkülözhetetlen a mezőgazdaság versenyképességének újrafogalmazása. Nincs ugyanis jövőbe tekintő értelmezése az üzemi méretekhez kötött versenyképességnek, a kis- és nagy méret szembeállításának. Az üzemi, termelési "nagyméretűség" ugyanis a globalizált piacokon a ritkán lakott területekben gazdag és tőkében bővelkedő országok sajátja, s egyben előnye, s a parcellásodásnak, "nadrágszíjasodásnak" a torz privatizációból fakadó nehézségeit határozott kormányzati eszközökkel néhány év alatt fel lehet számolni. A tudás- és munkaintenzív termelés már jelen lévő kezdeményezéseit ugyancsak kormányzati, részben régiós szinten lehet elterjeszteni. Az elmúlt évtized ismétlődő gabona- és húskríziseit nem az előremutató kezdeményezésektől elvont központi forrásokkal lehet felszámolni.

Térségi differenciák

A Dél-alföldi régió sajátosságai – a korábban elemzett -– természetföldrajzi adottságaiban is megnyilvánulnak. Egészében véve a Nagyalföld feltöltéssel keletkezett süllyedékterület. A régió természetföldrajzi arculatát a folyóvízi üledékfelhalmozás határozza meg. A síksággá formálódott felszín talajképző kőzete a vastag homokos, agyagos, löszös üledékréteg. Mindezekből származóan a termőföldek változatossága a növénytermesztési szerkezet sokszínűségét alapozta meg. A térség nyugati felének középső részén homokos talajok uralkodnak, a délnyugati és délkeleti részeket a legkiválóbb termőképességű mezőségi talajok borítják (Bácskai löszös síkság, Békés-csanádi löszhát). A Dunamenti-síkságon, a Tisza völgyében és a Berettyó-Körösvidéken a nehezen munkálható, rosszul szellőző, kedvezőtlen vízháztartású, több helyen szikesedő réti és öntéstalajok a meghatározóak. Megemlíthetők még a szórt foltokban elhelyezkedő sérülékeny talajok (deflációveszély, talajdegradáció, savanyodás, szikesedés stb.).

A térségi differenciák mind adott állapotukban, mind fejlődési dinamikájukban tovább tagolják a régió amúgy sem homogén agrár arculatát. Jól érzékelhető ez a termelési ágazatok kistérségenként erősen eltérő jellegében. Ez alapjában véve a természeti adottságokat és a termelés történeti hátterét tükrözi. Sajátságos módon a termelés számára legelőnyösebb természeti körülmények, a jó termőképességű talajok termékkibocsátása szembetűnően kisebb, mint pl. a homoktalajokon kifejlesztett komplex agrárgazdaságé. Az EU-csatlakozás ismert követelményei ezt az ellentmondást fokozzák, és tovább növelik a munkaigényes termelés előnyeit.

A kedvező természeti adottságok egy-egy adott eleme sajnálatosan nem társul több, hasonlóan előnyös tényezővel. A legjobb talajokhoz nem kapcsolódik jó vízszerzési lehetőség, a kedvező legeltetési lehetőséghez nem társul megfelelő nagyságú és fajösszetételű állatállomány, a fejlett ültetvénykultúrák szervestrágya-ellátottságát nem lehet helyileg kielégíteni. A deflációveszélyes sávokhoz hiányzik a tudatos erdősáv-telepítés. A munkaerőhiányos településeken az amúgy is szegényes jövedelmi viszonyokhoz alacsony területi jövedelmet nyújtó extenzív termelés társul.

Az országhatár menti sávokban a gazdasági előnyök inkább a jugoszláviai, a hátrányok inkább a romániai határövezetben jelentkeznek. A mezőgazdaság számára a keleti határ bizonyos mértékű munkaerőforrást, a déli határ pedig értékesítési lehetőséget jelent. Érdemleges együttműködés mindkét határrészen lényegében a szándékok szintjéig jut el, esetenként a törvények sérelmével (feketemunka, csempészet). A keleti határrészen sajnálatosan érzékelhető a vízügyi együttműködés hézagossága, ennek károsító következményei a mezőgazdasági és halászati vízhasznosítás korlátait jelentik. A határmentiség – amely az EU-tagországokban a helyi gazdaság prosperitását jelenti – a Dél-alföldön Szeged kivételével egyelőre inkább negatív agrárgazdasági hatású, nem kis mértékben növény- és állategészségügyi szempontból (tűzelhalás, sarka vírus, sertéspestis stb.).

A régión belüli differenciálódás hagyományos terméktényezői az úgynevezett hungaricumok (fűszerpaprika, hagyma, kajszi, őszibarack, mangalica sertés, Pick-szalámi, gyulai és csabai kolbász). A hungaricumok köre új típusú marketing szövetkezetek útján kezd tovább bővülni (medgyesegyházi dinnye, kiskunsági libamáj, homoki akácméz, szegedi, bajai halászlé, kiskunsági spárga, hajósi, pusztamérgesi, csongrádi tájborok stb.)

A régió agrárpotenciáljának hasznosítása

A régió agrárpotenciáljának kiemelkedő figyelmet érdemlő tényezője az innovációs készség. Ez nem csupán a kutatás és a kutatási eredmények alkalmazása, hanem az innovációs lánc beépülése a kutatástól a fogyasztóig terjedő folyamatba. Az innováció befektetései az "új" gondolati megjelenésétől a gyakorlati hasznosulásig szakaszonként más-más megtérülési időtávot igényelnek. A termelési gyakorlat közegének fogadókészsége az elmúlt évtizedek tapasztalatai szerint az országos átlagnál lényegesen erőteljesebb. Közismert bizonyító példája ennek az úgynevezett “fólia-forradalom”, ami első szakaszában minden más térséget megelőzve a Dél-alföldet hódította meg.

A területhasználat eredményességét jellemző értékmutatók, az egyszeri és folyó ráfordítások eredményessége az agrárstatisztika hézagossága miatt bizonytalan ismereteket nyújtanak. Ez nem kis mértékben összefügg a megyék és a régió határait átlépő gazdasági-pénzügyi szervezetek tranzakcióival. Nem mutatható ki, hogy az agrárszektorban az előállított új értékből mekkora hányad marad az előállítás területén (a településen, a megyében, a régióban) és mekkora hagyja el azt. Ez részben összefügg a fekete-, illetve szürkegazdaság nem kis hányadának élelmiszergazdasági szerepével. Előnyösebb a helyzet az állami újraelosztás révén a régióba jutó pénzeszközök adatai esetében, illetve a régióban megvalósult beruházások és adózott értékek terén. Ennek térségi differenciálódása azonban csak részben ismerhető meg. Az akkumuláció áramlása túlnyomó részben a települések nagyságrendjét követi, a kisebbektől a nagyobb települések irányába.

A területhasználat mérlege és ennek az élelmiszergazdaságban, illetve a tágabb agrárgazdaságban kialakult egyenlege a közismert Budapest-centrikusság folytán feltehetően minden nagyrégió, de az alföldi régiók esetében egész biztosan, negatív érték. Ez ugyanakkor a régión belül helyi pozitívumokat is magában foglal, amelyek különösen az ultraintenzív területhasznosítás körzeteiben jelentkeznek. Így pl. a zárthelyi agrártermelés a zöldség- és dísznövényszektorban, a kisállattartásban, a dísz- és hobbiállat-nevelésben túlnyomórészt pozitív végeredménnyel zárul, benne megtérül a nagy intenzitású munkaerő-használat és a jelentős beruházási költség. Hasonló, de jóval nagyobb gazdasági szerepe van a tenyészállat- és szaporítóanyag-előállításnak, ami az agrárágazat szürkeállományához kötődve a régió néhány településén, illetve kiskörzetében tölt be eredményességjavító, sőt katalizáló funkciót.

A Dél-alföld ipara

A régió már a rendszerváltást megelőzően sem tartozott az iparilag egyoldalúan fejlesztett térségek közé, erre sem természeti adottságai, sem korábbi termelési hagyományai nem indították. A korai iparosodás leginkább a városi centrumokra volt jellemző, elsősorban a helyben megtermelt termények bázisán (élelmiszer- és textilipar) vagy az ideszállított nyersanyagok feldolgozására alapozva (pl. faipar). A hatvanas évek végétől figyelhető meg nagyobb arányú ipartelep-alapítási hullám, mely a hetvenes évtizedben tetőzött. A szabad munkaerőre támaszkodó, viszonylag szerény technológiájú termelő telepek versenyelőnyét a relatíve olcsó bérköltségek, illetve a térségben rendelkezésre álló nagytömegű, szakképzetlen, de betanítható munkaerő jelentették. Ez a "vidékinek" nevezett ipartelepítés egyúttal azt is jelentette, hogy a régió iparának jelentős részét többé nem helyben, nem is valamely térségi központból, hanem külső centrumból – jórészben a fővárosból – irányították. Ehhez a korszakhoz köthető a TSZ-melléküzemágak alapítása is. Ezek hasonlóképpen alacsony bázison, részben időszakosan foglalkoztatott munkaerővel, egyfajta háttéripari szerepet töltöttek be. A rendszerváltás nyomán mind a telepek, mind a melléküzemágak száma drasztikusan lecsökkent. Több, életképes egység levált az anyacégről és önállósodott, de a többség nem szűnt meg. A rendszerváltás sokkját a régió gazdasági szervezetei alapvetően belső forrásokra támaszkodva élték túl, hiszen a külső tőkebevonás mértéke 1995-ig kifejezetten szerény volt, dacára a megalakult nagyszámú vegyesvállalatnak. Ennek következtében már a stabilizáció folyamata is lassabb volt, mint az ország más régióiban, s nem járt – nem is járhatott – azokéhoz hasonló szerkezeti átalakulással.

A rendszerváltás nyomán meginduló vállalkozásalapítási hullám az iparban is többszörösére emelte a szereplők számát. Azóta az 1995-ös csúcshoz képest a régió regisztrált ipari vállalkozásainak száma mintegy 2300-al esett vissza, ezzel aránya az ország ipari vállalkozásaiból is valamelyest csökkent (0,2%-kal). Viszonylag kisebb arányban (minden kilencedik) alakultak jogi személyiségű vállalkozások, míg az egyéni cégek részaránya 2,5%-kal magasabb. A jogi személyiségű kategórián belül a domináns kft-k mellett az országos átlagnál magasabb arányban fordultak elő rt-k és szövetkezetek. A működő szervezetek száma meghaladja a 11200-at, melyből mindössze 32 tevékenykedik a bányászatban, illetve 51 az energia-, víz- és gázellátásban. Az ágazati szerkezetben legnagyobb számban a gépipari és textilipari szervezetek fordulnak elő (közel 20–20%-a az ipari társaságoknak), mintegy 16%-ra tehető a fa-, papír- és nyomdaipari, illetve az élelmiszeripari vállalkozások aránya, s alig 12% a kohászat és fémfeldolgozás aránya. Az országos szerkezethez viszonyítva felülreprezentált az élelmiszeripar és kisebb mértékben a textilipar, míg a fa-, papír- és nyomdaipari vállalkozások aránya elmarad attól. Az átalakuló szervezeti struktúra maga után vonta a kisszervezetek erős térnyerését. 11-nél kevesebb főt foglalkoztatott a cégek több mint háromnegyede, 8–8% került a 11–20, illetve a 21–50 fős kategóriába, míg a 300 fő feletti nagyfoglalkoztatók aránya nem éri el az 1%-ot. Az országos átlaghoz képest valamivel kisebb a kisszervezetek aránya, s mérhetően erősebb a közepes méretkategóriában tevékenykedő vállalkozások súlya.

A rendszerváltás nyomán a régió ipari termelése gyors csökkenésnek indult, s ez a lefelé tartó trend még 1997-ben is folytatódott, az ország régiói között egyedülálló módon. A csökkenés ellentétes mozgások eredőjeként állt elő, hiszen Békés és Csongrád növekedést, míg Bács-Kiskun komolyabb visszaesést mutat, de ez a fajta aszinkron a korábbi éveket is jellemezte. Az 1998 elején meginduló, minden megyére kiterjedő, mérhető növekedés meglehetősen törékeny, az orosz válság miatt – mivel a régió gazdaságában az erre érzékeny ágazatok aránya meglehetősen magas – akár teljesen le is fékeződhet. Rövid távon egyelőre nem számolhatunk érzékelhető ipari növekedéssel, míg nagyobb távon, különösen egy gyors uniós csatlakozás nyomán (elsősorban a piaci versenyhátrányok további olvadása révén) a biztosabb piacok, illetve a folyamatos belső megújulás megteremtheti egy markáns ipari bővülés alapjait.

Az ipar munkaerő-felvevő szerepe országosan 1975-től szűnt meg, míg a régióban a nyolcvanas évek közepe óta bocsát ki feleslegessé vált dolgozókat. A csökkenés a rendszerváltás nyomán gyorsult fel drasztikusan, s a stabilizálódás jelei még alig nyomozhatók. Bács-Kiskun és Békés megyében átlag körüli volt az ipari munkahelyek felszámolódása, Csongrádban ennél lényegesen nagyobb arányt mértek (45% körül). Rövid távon – főként az élelmiszeriparban – további leépítések várhatók, illetve zajlanak, elsősorban az orosz piacok beszűkülésére reagálva. Olyan szerepet, mint amit néhány dunántúli megyében már 1993–94 óta betölt – hogy kismértékben bár, de újra munkaerőt képes felvenni –, még jó ideig nem fog betölteni a régió ipara. A stabilizálódás azonban várható, remélhetőleg a jelenlegi bizonyul az utolsó tömeges elbocsátási hullámnak. A foglalkoztatás kistérségi szintű eltérései jelentősek, a különbségek 1990 óta – az általános csökkenési trend mellett – inkább növekedtek. Viszonylag kevés az abszolút értelemben is iparosodó térség, az is jórészt az élelmiszeripar bázisán. Ugyanakkor több térségből szinte eltűnt az ipari munkaerő, ami komoly perifériák kialakulását eredményezheti. A térségeken, illetve a településhálózaton belül is nyomozhatók a különbségek: elsősorban a városokban (az ipari termelés gócaiban), a falusi térségek munkaerő-ellátó szerepe az ingázás visszaszorulásával egyenes arányban csökken, a korábbi ingázó övezetek térben is beszűkülnek.

Az országos trend a kilencvenes években a termelékenység folyamatos, gyors növekedésével jellemezhető. A régió megyéi közül részlegesen Csongrád képes követni a folyamatokat, Békésben 1997-re kifulladni látszat a korábbi kedvező trend, míg Bács-Kiskun – bár induló szintje lényegesen meghaladta Békését – több évben is folyamatos visszaesést mutat. A régió egészének elmaradása az ipari termelékenységben veszélyes trendet jelez előre. A vidéki Magyarország esetében – több, napjainkban készült elemzés szerint – a gazdaság fejlődésének legfontosabb alapja az ipar, ezen belül is elsősorban a magas technológiai bázisú, kiemelkedően termelékeny feldolgozóipari ágazatok. Úgy tűnik, éppen e felzárkózást biztosító "húzóágazatok" csekély súlyúak a régióban, ami további pozícióromlást idézhet elő hosszabb távon. A megyei GDP ágazati becsléséből következik, hogy a régió megyéiben a fajlagos ipari termelés lényegesen (30–40%-kal) elmarad az országos szinttől, s a szakadás 1990 óta folyamatosan növekszik.

A régió megyéi közül Bács-Kiskun és Békés az országos átlaghoz közeli mutatókkal rendelkezik az exportképesség területén, míg Csongrád kiviteli képessége kifejezetten gyenge, inkább a dél-dunántúli típushoz hasonlítható. Ágazati bontásban tekintve az élelmiszeriparnak, a nemfém ásványi anyagok termelésének a kiviteli arányai jóval az országos átlag felett mozognak, míg a textilipar, a kohászat és fémfeldolgozás exportrátája nagyjából azon a szinten mozog. Jelentősebb elmaradás érzékelhető viszont a vegyipar és az egyéb feldolgozóipari ágazatok esetében, illetve különösképpen a gépiparban (50, illetve 80%-os kiviteli arány).

Ágazati szerkezet

Az ágazati szerkezet vizsgálatakor azonnal feltűnik Csongrád megye domináns szerepe az energia-, víz- és gázellátásban, ami döntően a regionális szolgáltató nagyszervezetek cégközpontjainak elhelyezkedését tükrözi vissza. A teljes iparra számítva is kiugró az élelmiszeripar magas aránya, s a feldolgozóiparon belül súlya még nyomasztóbbá válik (37–48% megyénként). Az egyöntetűen magas arány a megyék ipari szerkezetének bizonyos fokú hasonlóságát mutatja. Ez az arány több mint kétszeresen múlja felül az országos rátát! Ha nem is ilyen mértékben, de lényegesen felülreprezentált a termelését jelentős mértékben bérmunkára alapozó textilipar is. A régión belüli különbségek elsősorban a vegy- és gépipar esetében mutatkoznak meg. Az előbbi ágazatban Bács-Kiskun szerepe marginális, miközben Békés – és kevésbé Csongrád – az országos átlaghoz közeli mutatókkal rendelkezik. Utóbbi ágazat ugyan minden megyében alulreprezentált az ország egészéhez képest, de a legkisebb (10 százalékpontos) különbség Bács-Kiskun megyében figyelhető meg. A másik két megye elmaradása ennek közel kétszerese.

A termelési szerkezet belső struktúrája, az egyes ágazatok egymáshoz viszonyított arányának vontatott elmozdulása (ellentétben az ország egészére érvényes trendekkel) arra utalnak, hogy egy belső forrásokra támaszkodó stabilizáció nem képes egyúttal szerkezeti változtatásra is, s ez elsősorban hosszabb távon vethet fel versenyképességi problémákat.

A foglalkoztatási szerkezetben a textil- és élelmiszeripar súlya szintén érzékelhető, de arányuk a teljes létszámból lényegesen kisebb, mint azt a termelési hányad után várni lehetne. Ez arra utal, hogy e két ágazat nagy átlagban valamivel termelékenyebb, mint az országos átlag, amit alátámasztanak a megyei GDP ágazati becsült adatai is. A nyomdaipar Bács-Kiskun esetében átlagot meghaladó létszámmal dolgozik (Békésben átlagos), a vegyipar csak Csongrádban közelíti meg az országos átlagot. A nemfém ásványi anyagok termelése – alapvetően a nyersanyagok hiánya miatt – szinte teljesen hiányzik Bács-Kiskunban, de erősen felülreprezentált a másik két megyében (üvegipar, kerámiák gyártása, téglaipar, cserépipar stb.). A kohászat és fémfeldolgozás foglalkoztatási szintje egyetlen megyében sem éri el az országos átlagot, de – tekintve az ágazat földrajzi adottságait – ez nem gyenge pontja az iparszerkezetnek. Az igazán lényeges elmaradás – ismételten – a gépiparban mutatható ki. Bács-Kiskun lemaradása 5%, Csongrádé már 9, míg Békésé eléri a 12%-ot. Ez egyben jelzi, hogy Bács-Kiskun és Békés gépipara az átlagosnak megfelelő termelékenységet mutat, Csongrád viszont legfeljebb az országos átlag 50%-a körül mozog.

A külföldi érdekeltségű vállalkozások száma a Dél-alföldön 1995-ben tetőzött, azóta nagyjából egyötödével lett kevesebb. A csökkenés 1997-re országosan is jellemzővé vált. A régióban ennek oka az 1991–95 között tömegesen, néhány 10 ezer forint alaptőkével létrejött, döntően jugoszláv érdekeltségű bt-k megszűnése, a tevékenység tartós szüneteltetése. A régió gazdasági élete ezzel a folyamattal nem károsodott, hisze e kisszervezetek gazdasági tevékenységet érdemben sosem folytattak, céljuk sok esetben csak magyarországi ingatlan megszerzése volt.

A régió megyéiben a vállalkozások 1–4%-a fogadott egyáltalán külföldi tőkét, legkisebb mértékben Békés, legnagyobb arányban Csongrád. A vegyesvállalatok fele kizárólagos, egyötöde többségi külföldi tulajdonban van. A megyék közti különbségek jelentősek, hiszen a kizárólagos külföldi tulajdonlás Csongrádban a cégek háromnegyedét, Békésben negyedét jellemezte. A külföldi befektetők érdektelensége több tényezőre vezethető vissza: a régió egészét jellemző tőkehiányra, a nem megfelelő privatizációs kínálatra, a külpolitikai bizonytalanságra, illetve a nagy állami beruházások, segélyek és hitelek elmaradására. A vegyesvállalatok 130 milliárdot közelítő jegyzett tőkeállományában közel 75% a külföldi részesedés aránya. A fajlagos jegyzett tőke messze elmarad az országos átlagtól, de viszonylag magasabb a többségi külföldi tulajdonú cégeknél. A legtöbb vegyes vállalat a kereskedelemben (54%), az iparban (19%) és az ingatlanügyletek, gazdasági szolgáltatások (10%) ágazatában alakult. A befektetett tőke fele a feldolgozóipart erősítette, megyénként eltérő mértékben. Békésben 90%-a, Bács-Kiskunban 70%-a, Csongrádban mindössze egyötöde jutott ide (bár ez utóbbi összefügg a regionális szolgáltatók privatizációs folyamatával is). A külföldi érdekeltségű cégek erősen városi orientációjúak, rajtuk kívül csak a határhoz közeli, illetve a városkörnyéki községek fogadtak jelentősebb külső forrást.

A két bányászati és négy energia-, víz- és gázszolgáltató társaság mellett közel 500 feldolgozóipari vegyesvállalat működik a régióban 100 milliárdot meghaladó jegyzett tőkével, melynek fele a regionális szolgáltatók privatizációjához kapcsolható. A feldolgozóiparon belül jelentős tőkevonzása volt az élelmiszeriparnak és a fémfeldolgozásnak mind a jegyzett tőke, mind a külföldi részesedés tekintetében. A létrejött szervezetek számát nézve a gépipar és a textilipar emelhető ki. Az ipar egészében a külföldi részesedés az alaptőkéből meghaladja a 70%-ot, a feldolgozóiparban ez megközelíti a 85%-ot! A fajlagos befektetések az élelmiszeriparban a legmagasabbak, de még itt sem érik el az országos átlag felét. A külföldi befektetők a régióban döntően kis és közepes szervezeteket hoztak létre, a multinacionális társaságok megtelepedése kevéssé jellemző.

A beruházások magas szintje sosem jellemezte a régiót, de a rendszerváltás nyomán bekövetkezett, nagyjából 1993-ig tartó visszaesést a korábbi trendek sem jelezték előre. Az ezt követő lassú emelkedési trendet 1996-ban kisebb visszaesés szakította meg, ezután 1997 csak kisebb növekedést produkált. A megyék közül a leggyorsabb kilábalás Csongrádhoz köthető, itt az 1996–97-es ráta már 40%-kal múlta felül az 1991-es bázisévet. Éves szinten 1997-ben 110 milliárdnyi beruházás valósult meg a régióban, ez az országos érték 8,6%-a (a vidéki befektetések minden 8. forintja a Dél-alföldön került beruházásra). A régió súlya a beruházásokból érdemben nem változott, a régiók közötti abszolút sorrendben az 5–6. helyet foglalja el (attól függően, hogy számítjuk-e a lakossági beruházásokat, vagy sem), a fajlagos adatok alapján az utolsó. Az önkormányzati részarány a korábbi évek átlagát két ponttal meghaladva 18%-ra nőtt. Az összességében 20 milliárd feletti beruházási összeg egy főre megyénként 14–16 ezer Ft-ot jelent, de még így sem éri el az országos átlagot. Az országos trendekkel ellentétben a régió beruházásaiban tendenciózusan magas az építési beruházások aránya, biztató kivételt csak Békés megye 1997-es adatai jelentenek (a távközlési beruházások magasabb gépbeszerzési aránya miatt), de pl. Csongrádban szinte minden év kiugróan magas építési hányaddal jellemezhető (ami alapvetően intézményfejlesztésre utal).

Mintegy 47 milliárd Ft került az ipar területére a beruházási forrásokból (az intenzív iparfejlesztés időszakában az arány rendszeresen 50% felett mozgott), s ez döntően a feldolgozóiparban jelent meg. A legnagyobb arányú részesedés az élelmiszer- és vegyipar területén figyelhető meg. Bács-Kiskun a gépipar, Csongrád a nemfém ásványi termékek gyártása szintjén magas tőkét költött a fejlődés megalapozására. Az energia-, víz- és gázszolgáltatásba befektetett tőke felhasználása nagyjából egyenletesen oszlott meg a három megye között. A külföldi érdekeltségű szervezetek az országos átlagtól 5 ponttal elmaradva, a régió összes ipari beruházásának 38%-át finanszírozták 1992 óta, ebből Bács-Kiskun esetében még az országos átlagot is meghaladó arányt érve el, míg Békésben az elmaradás már 12%-ra volt tehető. A régió aránya a külföldi cégek beruházásaiból közel 8%, de érzékelhetően kevesebb, mint a cégalakulás alapján várható lenne. Az egy főre jutó beruházási adatokban még a régióban vezető Csongrád megye is közel 40%-kal elmarad az országos átlagtól.

A külföldi érdekeltségű szervezetek esetében a gépberuházások aránya 14 ponttal múlja felül a hazai tulajdonú társaságok beszerzési arányát, mely részben a megvalósult projektek eltérő ágazati szerkezetére is utal. Hazai cégek építik az összes intézményt (közigazgatás, oktatás, egészségügy, szociális szféra), még a külföldi érdekeltségűek az ipari beruházásokból hasítottak ki meghatározó szeletet (élelmiszeripar, nemfém ásványi anyagok gyártása, kőolaj-feldolgozás, energiaellátás stb.). A vegyesvállalatok beruházásainak bő kétharmada áramlott az iparba, legnagyobb arányban Csongrád, legkisebb hányadban Bács-Kiskun esetében.

Térszerkezet – meghatározó nagyvállalatok

Az ágazati térszerkezet vázlatához az 500 millió Ft feletti árbevételt jelentő cégek 1997. évi adatai alapján vázolható fel[2]. Összesen 215 társaság került be a vizsgálandó körbe a régióból, ennek közel fele Bács-Kiskun megyéből, mintegy 30%-a Csongrádból, a többi Békésből.

Az ágazatok közül meghatározó az élelmiszeripar, egymaga a minta 40%-át adja. A magas arány a termelési adatokat tekintve nem meglepő, viszont a megyék közötti eloszlás eltérései már inkább. Bács-Kiskun a cégek 60%-át adja, a maradékon közel egyenlően osztozik a két fennmaradó megye. Az élelmiszeripari nagyszervezetek még községekben is megjelenhetnek, elhelyezkedésük viszonylag kevéssé koncentrált, csak Szeged és Kecskemét helyzete kiemelkedő (10 illetve 11 vállalkozással). A második vonalba 3–5 cégközponttal mindössze öt város, a harmadikba két-két szervezettel hét település került.

A második legnagyobb csoport a gépipari társaságoké, a teljes minta ötödével. Ez a termeléshez és foglalkoztatáshoz képest magas arány utal az ágazat nagyobb átlagos cégméreteire, koncentráltabb szerkezetére. A cégek fele Bács-Kiskunból került a mintába, egyharmada Csongrádból, Békés megye helyzete kifejezetten gyenge ebben az összehasonlításban. Messze kiemelkedő gépipari centrum a felsőoktatási háttérrel is rendelkező Kecskemét (11 cég), komoly központ még Szeged (5 cég), őket már csak az egy-két társasági központtal rendelkező városok és néhány falu követi.

Közepes szervezetszámmal vesz részt a mintában a fa-, papír-, nyomda-, bútor és csomagolóanyag-ipar, a kohászat és fémfeldolgozás, illetve a textil-, bőr- és szőrmeipar. Az első esetben szinte egyenletes a megyék közötti megoszlás, a kohászatban Békés megye csekély részesedése jellemző, még a textilipar egyértelműen csongrádi koncentrációt mutat – a mintába került vállalkozások fele innen érkezett. A fa-, papír-, nyomda-, bútor és csomagolóanyag-ipar főbb centrumai: Szeged, Kecskemét, Békéscsaba és Gyula, a kohászat és fémfeldolgozásé Szeged, Kecskemét, Hódmezővásárhely és Orosháza, míg a textiliparé kiugróan Szeged, illetve Baja, Hódmezővásárhely és Békéscsaba.

Vegyipari nagyszervezet csak Bács-Kiskunból és Csongrádból került be egyenlő számban. Míg Csongrád megyében elhelyezkedésük koncentrált (Szeged és Algyő), Bács-Kiskunban térben szórtabb. A nemfémipar nagyszervezetei viszont szinte teljesen hiányoznak Bács-Kiskun megyében, ugyanakkor legnagyobb számban (a minta fele) Békésből kerültek be. A régió legnagyobb centrumai e téren Békéscsaba, Orosháza, illetve Hódmezővásárhely. A két legkisebb csoport az energiaszektoré és a hulladékhasznosításé. Előbbi csak Bács-Kiskun és Csongrád megyében rendelkezik nagyszervezettel (2, illetve 4), utóbbi csak Csongrádban (két társaság).

A nagyszervezetek tehát meghatározó részben a városokra, ezek között is elsősorban a nagy- és középvárosokra koncentrálódnak. Ez részben a korábbi ipartelepítési gyakorlat következménye, részben a munkaerő-ellátás követeli ki, részben az egyéb telephelyi előnyök magyarázzák. Ugyanakkor ilyen arányú koncentráció fennmaradása egy viszonylag nagyfalvas településstruktúrában hosszabb távon nem indokolt. Bizonyos jelek már ma is utalnak a nagyvárosok körüli szuburbán jelenségekre (erősebb gazdasági aktivitás, kis- és közepes szervezetek stabilitása, növekedési üteme), mely hosszabb távon valamelyest oldhatja a városok túlsúlyát, de nem oldja a térségi különbségeket. Leginkább veszélyes helyzetben az ipari szempontból szinte “üres” térségek vannak, ahol a telepítő tényezők színvonala is alacsony, mert ez aligha indukál nagyobb beruházásokat e területeken.

Ipari parkok, vállalkozói övezetek

Az ipari park célja alapvetően zöldmezős (kisebb mértékben barnamezős) beruházásokon keresztül megvalósuló, a teljes gazdasági szerkezetet átfogó modernizációs hullám elindítása, esetleg a helyi gazdaság szerkezetváltásának elősegítése, magas hozzáadott-értéket termelő, perspektivikus tevékenységek becsábítása, fogadási feltételei optimális biztosítása. Az ipari park nem pusztán termelőegységek véletlenszerű egymásmellettisége, hanem előzetes koncepció alapján kialakított, meghatározott célrendszer felé törekvő gazdasági egység, mely alapvetően a helyi, térségi gazdasági prosperitás szolgálatában áll. Kedvező, ha az ipari park szerves fejlődés eredményeként épül fel, de léteznek sikeres példák a mesterségesen, egyszeri nagy invesztícióval kialakított parkokra is.

Magyarországon az ipari park elnevezést az 1997-es szabályozás definiálta, de ekkor már 6 éve folyamatosan növekvő számban és súllyal léteztek "de facto" ipari parkok (Székesfehérvár, Győr, Szentgotthárd, Sárvár stb.). Az új pályázati rendszer eredményeként az országban 1997-ben 28, 1998-ban 43 település egy-egy zónája kapta meg a címet. Jelen szabályozás szerint az ipari park cím, a támogatásra való további jogosultság megtartása alapvetően a sikeresség függvénye (letelepült vállalkozások száma, a parkban foglalkoztatottak létszáma), egyébként elveszhetnek a kedvezmények.

Az ország megyéi közül Csongrádban a legnagyobb (Pest után) az ipari park címet nyert települések száma (hat)! Az 1997-es pályázati fordulóban Mórahalom, az 1998-asban Szeged, Hódmezővásárhely, Csongrád, Makó és Szentes kapta meg a címet. Bács-Kiskunban és Békésben 1998 végéig összesen öt ipari park alakult (további kettő formálódóban van Mezőhegyesen és Sarkadon). 1997-től üzemel a kunszentmiklósi park, 1998-tól a kalocsa-foktői, a kecskeméti, illetve a szeghalmi és a gyulai.

A vállalkozói övezet fogalmát az 1996-os területfejlesztési törvény tisztázza, s tartja fenn elsősorban alacsony vállalkozói aktivitással rendelkező, elmaradott, vagy tartósan magas munkanélküliséggel sújtott térségek számára. 1998 áprilisáig nyolc vállalkozói övezet létesítését hagyták jóvá, döntően megye- és országhatár menti, halmozottan hátrányos helyzetű, elmaradott térségek számára.

Csongrád megyében a Makó és Térsége Vállalkozói Övezet alakult meg[3]. A célrendszerben előkelő helyeken található a térségi vállalkozói aktivitás növelése, a helyi feldolgozó kapacitások bővítése, a munkahelyteremtés, s ezen keresztül a népesség megtartása, az életminőség javítása. Fontos szerepet szánnak a határmenti együttműködésnek, új piacok feltárásának. Kifejezetten támogatják a helyi termelési hagyományokra épülő tevékenységek terjedését, fejlesztését. Nagy hangsúlyt helyeznek a minőségi termelésre, az egyedi termékek kifejlesztésére, piacra vezetésére. A vállalkozói övezet valódi perspektíváját az M43-as autópálya megépítése jelenthetné, mely komoly vonzerőt gyakorolhatna a külső befektetők telephelyválasztására is. Bács-Kiskun délnyugati szegletét a Mohács-Bajai Vállalkozói Övezet fedi le, mely a Dunára, a határ közelségére, a térség belső és külső kapuszerepére építve alakult.

Minőségbiztosítás

A magyar gazdaságban fellelhető rendszerek közül az ISO 9000, a QS 9000 és az ISO 14000 szabványsorozatok Dél-alföldi megjelenését és terjedését az alábbiak jellemzik.

A leginkább elterjedt, az Unió hivatalos szabványsorozatába illeszkedő minőségbiztosítási rendszer egyes elemei 1998 végére 800-nál is több hazai vállalkozásnál jelentek meg, ebből 63 cég székhelye esett a Dél-alföldre. A legszigorúbb elvárásokat megfogalmazó ISO 9001-es tanúsítványt megszerzett szervezetek közül minden kilencedik a régióban székel. Bács-Kiskun megyében nyolc településen összesen 13 társaság található, de komolyabb gócként csak Kecskemét, Kalocsa és Baja nevesíthető. Békés megye hat minősített vállalkozása négy város között oszlik meg, de egynél több céggel csak Békéscsaba és Orosháza rendelkezik. Csongrád megyében Szeged öt jegyzett szervezete mellett Hódmezővásárhely és Szentes ad otthont további egységeknek. A régió elmaradása a 9002-es – valamivel enyhébb követelményeket támasztó – minőségbiztosítási rendszer elterjedtségében érhető tetten. Az országosan közel 600 társaságnak alig 6%-a tevékenykedik az érintett megyékben. Bács-Kiskunban egy tucat településen regisztráltak ide tartozó vállalkozást, legtöbbet Kecskeméten (8), Kiskunhalason (2) és Kalocsán (2). Békés megye nyolc tanúsított cége öt település között oszlik meg (a csomópontok nem változtak), míg Csongrádban a 10 minősített vállalkozás mindössze négy településen jelent meg, melyek közül csak Szeged és Szentes emelhető ki. A 9003-as szabvánnyal a régióban egy cég sem rendelkezik.[4]

A környezetvédelmi minősítés megjelenése az ország egészében is sporadikus, a területi eloszlást egy-egy nagyvállalat részlegeinek minősítése rövid távon lényegesen módosíthatja. A vizsgált adatbázis szerint Szeged, Békéscsaba és Kalocsa egy-két vállalkozása már rendelkezik ISO 14000-es minősítéssel. Az ISO-nál lényegesen szigorúbb követelményeket megfogalmazó QS szabványsorozat eddig alig több mint tucatnyi cégnél jelent meg országosan, ebből egy a régióban tevékenykedik, Kalocsán.

Telephelyek

A Dél-alföldön közel 2000 regisztrált telep volt 1997 végén, ebből közel 1200 működött ipartelepként. Országos adatokkal összevetve nagyjából minden hatodik telep, illetve ipartelep a régióhoz köthető. Szám szerint a legtöbb Bács-Kiskun megyében helyezkedik el, s a területi elosztás is itt a leginkább szórt, hiszen a 800 telepnek csak kétötöde, az 500 ipartelep 60%-a koncentrálódik a megyeszékhelyre és városokra. A gazdaság legnagyobb irányító centrumai a nagy- és középvárosok, kisebb mértékben Kiskőrös és Kiskunmajsa. Kifejezetten gyenge irányító szerepet csak Kecel és Soltvadkert esetében találtunk a városok közül.

Békés megyében a közel 600 telep mintegy fele található a városi központokban, míg a 300-at meghaladó számú ipartelep több mint 60%-át koncentrálják. A centrumszerep a városok közül csak Battonyán és Eleken hiányos, míg a legnagyobb centrumok (Békéscsaba, Orosháza) mellett a második vonalban Gyula, Gyomaendrőd, Szarvas és Békés helyezkedik el.

A legkoncentráltabb térszerkezettel Csongrád megye rendelkezik, telepeinek 60%-a, ipartelepeinek 85%-a a megye városaiban található, s ezek közül sem Mindszent, sem Mórahalom irányító szerepe nem jelentős. A megye és egyben a régió legnagyobb centruma Szeged, míg a sorban őt követő Hódmezővásárhely a régióban harmadik, Békéscsabát is megelőzve. A “történelmi városok” összességében a megye gazdasági súlypontjai, térben arányos struktúrát formálva.

A Dél-alföldön nincs kétezer főnél nagyobb létszámú ipartelep, s ezer fő felett is mindössze öt (ebből egy-egy Békés és Bács-Kiskun megyében). Háromszáz főnél többet 55 telepen foglalkoztatnak (összesen több mint 26 ezer főt), melyek megyék közötti megoszlása lényegében egyenletes. Az 51–300 fős kategóriában viszont Bács-Kiskun megye csaknem másfélszer akkora telephelyszámmal rendelkezik, mint a többiek. A foglalkoztatottak számát tekintve ez a legszélesebb kategória, csaknem a telepi létszám felével, megyék szerint arányosan a telepek számával. Az ötven fő alatti csoport darabszámát tekintve a legnagyobb, aránya 70%, de a munkáslétszámból csak alig 17%-kal részesedik. Viszonylag kevés, alig 30 a szünetelő ipari telepek száma, arányosan eloszolva a régió megyéi között.

Összességében az ipar termelése már stabilizálódott, munkaerő-kibocsátása lassul, a termelés enyhe növekedésnek indult, ami együtt járt a beruházások gyors gyarapodásával. Ez a folyamat ugyanakkor “törékeny”, ami részben a termelékenység nem kellő mértékű növekedésével, nagyobbrészt azonban az ágazati szerkezettel, illetve a belső forrásokra utalt stabilizációval és válságkezeléssel függ össze. A régió iparában a húzó szerepet az élelmiszeripar tölti be, miközben a fejlettebb gépipari ágazatok súlya csekély. Komoly hiányosságot jelent a külföldi zöldmezős beruházások elmaradása, amit a privatizációs folyamatban megjelenő külső érdeklődés sem válthatott ki a kínálat struktúrája miatt. Ezzel együtt a régió iparában növekvő arányban vannak jelen megújulásra képes, újdonságokra fogékony szereplők, akik akarnak és tudnak nemzeti és európai léptékben “gondolkodni”. Ebben a megújulási folyamatban játszatnak meghatározó szerepet az új ipari parkok és a vállalkozói övezetek.

Szolgáltatás, Kereskedelem

A hetvenes évek közepétől kezdve a szolgáltató szektor bővülése és differenciálódása határozta meg a gazdasági szerkezet átalakulásának fő irányát Nyugat-Európában. Ennek hátterében egyrészt a növekvő jövedelmek, s a lakossági szolgáltatások iránti – rugalmas – kereslet bővülése állt, másrészt a szolgáltató szektor növekvő szerepe a termelési folyamatban. Az ipari és a mezőgazdasági termelés és az azokhoz kapcsolódó szolgáltatások integrációja a kilencvenes évekre a versenyképesség egyik alapvető elemévé vált. Fejlettségük, illetve hiányuk nem csupán egy-egy vállalkozás, hanem az adott térség helyét is meghatározza a gazdasági struktúrában, valamint a térszerkezetben. A termelői szolgáltatásokat nyújtó szervezetek rugalmasságuk, hatékonyságuk révén költségelőnyöket biztosítanak a helyi és kívülről érkező befektetők számára, tehát növelik azok versenyképességét. Egy térség hosszú távú fejlődésének fontos elemei azonban azok a szolgáltatások is, amelyek a lakosság életminőségét javítják, biztosítják azokat az anyagi és szellemi javakat, amelyek vonzó lakóhellyé tesznek egy települést, illetve régiót.

A hetvenes és nyolcvanas években hazánkban is követhető volt a szektor szerepének növekedése, s ez a folyamat a kilencvenes évek első felében felgyorsult: a szektor részesedése a nemzeti termékből mintegy 18%-kal (1995/1988), a foglalkoztatottakból 13%-kal (1996/90) emelkedett. Az ipari, mezőgazdasági termelés, illetve foglalkoztatás visszaesése a szolgáltatások relatív súlyát növelte. A folyamatban azonban fontos szerepet játszott a kilencvenes évek elejének vállalkozás-alapítási hulláma is, amely jelentős részben a szektorban (elsősorban a kereskedelemben, személyi szolgáltatásokban, szállításban) koncentrálódott. Az új vállalkozások zömmel a termelői szolgáltatások externalizációjára kényszerültek, ami újabb alapításokra ösztönözte a vállalkozókat. A kilencvenes évek közepétől a szektorhoz sorolt tevékenységek körében elmozdulás tapasztalható egy kiegyensúlyozottabb struktúra felé: csökken a kereskedelemben, és növekszik a termelői szolgáltatásokban tevékenykedő szervezetek száma. A folyamatban jelentős szerep jut a külföldi tőkének.

A szektor bővülése és szerkezeti átalakulása térben erősen differenciáltan történt, ami egyrészt regionális/megyei szinten, másrészt a településhierarchia szintjein is tettenérhető. Az ún. posztindusztriális fejlődés jegyei csupán a főváros gazdasági fejlődésében fedezhetők fel; az ország dinamikus térségeiben (észak-dunántúli megyék) a gazdasági növekedés az ipar szerkezeti és szervezeti megújulására épül, amihez azonban jelentősen hozzájárul a fejlett üzleti szolgáltató szektor is. Utóbbi elsősorban jelentősebb vidéki centrumokban koncentrálódik.

A régió szolgáltató szektorának szerkezeti és szervezeti sajátosságai

A Dél-alföldön az országos trendeknek megfelelően gyorsan növekedett a szolgáltató szektor szerepe az ipari és a mezőgazdasági termelés, illetve foglalkoztatás visszaesésével párhuzamosan. A szolgáltatásokban dolgozók aránya különösen a megyeszékhelyeken emelkedett meredeken (közel 20%-kal), ami részben a helyi ipar szerkezeti gyengeségének, részben a szolgáltatások sajátos, koncentrált térszerkezetének következménye. A szolgáltató szektorban működik a Dél-alföldi vállalkozások közel 70%-a – ezek a régió össztermékének több mint felét adják. Az évtized közepén itt is elmozdulás tapasztalható a szolgáltató szektor vállalkozásainak tevékenységében: a kereskedelem országos összehasonlításban magas aránya csökkent, a termelői szolgáltatásoké növekedett. Mindehhez nem társult azonban dinamikus ipari fejlődés, ami behatárolja az üzleti és az anyagi jellegű termelői szolgáltatások fejlődési lehetőségeit egyaránt.

A vállalkozási aktivitás mind a társas, mind az egyéni vállalkozások körében viszonylag magas. Ez leginkább a kereskedelemre, a szállításra, az üzleti szolgáltatásokra igaz, szerényebb mértékű az oktatás és egészségügy területén, kifejezetten gyenge viszont a vendéglátásban és a szálláshely-szolgáltatásban. A szektor növekedésének alapja a kisszervezetek tevékenysége, amelyek itt különösen nagy számban vannak jelen, főleg a kereskedelemben, a szállítmányozásban, a vendéglátásban és a gazdasági szolgáltatásokban. Rugalmasságuk miatt fontos szereplői a régió gazdaságának, de az EU-csatlakozás közeledtével várhatóan erősödő verseny jelentős részüket csődközelbe juttathatja. A régió legnagyobb – minimum 500 MFt-os árbevételt elért (1997) – szervezeteinek[5] mindössze 29,4%-a jelölt meg alaptevékenységként valamilyen szolgáltatást 1998 elején. Ezek fele (64 szervezet) kereskedelmi tevékenységet folytatott (közülük 14 ÁFÉSZ), de a szállítmányozásban, illetve a járműkereskedelem és -javítás ágazatban is megerősödött néhány vállalkozás (8, illetve 10%). A szektor fontos szereplői a távközlés milliárdos forgalmat bonyolító nagyszervezetei, illetve a pénzügyi szolgáltató is (utóbbiak zömmel régióbeli takarékszövetkezetek).

A vállalati struktúra elaprózottsága megnyilvánul az egyéni vállalkozások országos összehasonlításban magas számában is. Ezek több mint kétharmada a szolgáltató szektorban (elsősorban a kereskedelemben, a szállításban, illetve az ingatlan- és gazdasági szolgáltatásokban) tevékenykedik. A társas vállalkozások az említett ágazatok mellett a szállítás-raktározás, illetve a személyi szolgáltatások tevékenységi köreiben jelentek meg nagy számban. A kiemelkedő vállalkozási aktivitás azonban elsősorban a Csongrád és Bács-Kiskun megyei kereskedelmi, illetve gazdasági szolgáltatásokat nyújtó szervezeteknek köszönhető, Békés megye országos összehasonlításban gyenge aktivitást mutat. A külföldi érdekeltségű szervezetek gyarapodása sem módosította az elaprózott struktúrát: a szektorba a régióban befektetett külföldi tőke csupán 23%-a áramlott, s Békés megyében ez az arány még kisebb (4%) volt. A szállítás-posta-távközlés, szerényebb mértékben a kereskedelem, továbbá a pénzügyi[6] és biztosítási szolgáltatások kivételével a szektorban tehát a hazai tőke maradt a meghatározó.

Beruházások

A beruházások összege a kilencvenes években mindvégig jelentősen elmaradt az ország többi térségben jellemzőtől. A szolgáltató szektor e szerény léptékű (az 1992–96-os évek átlagában évi 58,7 Mrd Ft) befektetésekből is csekély mértékben részesedett. Kivételt csak a szállítás-posta-távközlés ágazata jelentett: ez utóbbi infrastruktúrájának kiépítésére több tízmilliárd forintot fordítottak az elmúlt években. Ehhez képest elmaradtak a kereskedelmi és idegenforgalmi fejlesztések az évtized első felében, és a régió egészére jellemző maradt a személyi és közösségi szolgáltatások gyenge tőkeellátottsága. Csongrád és Bács-Kiskun megyében azonban az utóbbi három évben jelentősen növekedtek mind a kereskedelmi, mind a pénzügyi és gazdasági szolgáltatásokban megvalósított beruházások az ország dinamikus gazdasági fejlődést felmutató megyéihez hasonlóan. Békés megye leszakadása a régió többi részéhez viszonyítva is növekedett ebben a tekintetben.

Az üzleti szolgáltatások fejlesztésével kapcsolatos döntések jelentős részben a régión kívül születnek (kereskedelmi bankok, biztosítók stb.), tekintet nélkül a helyi sajátosságokra. Az ilyen jellegű döntések szerepe várhatóan növekedni fog, hiszen a külföldi befektetőket követve az üzleti szolgáltatásokat nyújtó nemzetközi hálózatok is megjelennek.

A külföldi tőke privatizációs tranzakciók (távközlés, kereskedelem, pénzügyi és biztosítási szolgáltatások), illetve zöldmezős beruházások (kiskereskedelem) révén is megjelent a régió szolgáltató szektorában. A külföldi beruházások abszolút és fajlagos mutatói is a Dél-alföld erős lemaradására utaltak a kilencvenes évek első felében. Bár a szektorban – elsősorban a kereskedelemben – a külföldi tőkével működő szervezetek száma gyorsan gyarapodott (főleg Bács-Kiskun és Csongrád megyében), azok átlagos tőkenagysága az országos érték negyedét sem érte el, s befektetési forrásaik szerények voltak. 1995-től kezdve a statisztikák szerint jelentősen növekedett a külföldi befektetők érdeklődése a Dél-alföld iránt. A változás jórészt a szolgáltató szektor, azon belül az energiaszolgáltatás, a szállítás-posta-távközlés és a kereskedelmi vállalatok privatizációjának köszönhető, ami elsősorban Csongrád megyét érintette[7]. A külföldi befektetésekből azonban országos összehasonlításban is viszonylag csekély maradt a szolgáltató szektor részesedése. Kedvező irányú változásnak tekinthető a kiskereskedelmi és pénzügyi befektetések növekedése a régióban az elmúlt három évben (Bács-Kiskun és Csongrád megyében). A külföldi beruházások további növekedése várható a kereskedelemben és az üzleti szolgáltatásokban (multinacionális szervezetek vidéki hálózatainak kiépítésével) és hosszabb távon a szállításban. A személyi szolgáltatásokban és a hagyományosan a közintézmények által uralt alágazatokban (egészségügy, oktatás, közösségi szolgáltatások) azonban továbbra a hazai (elsősorban helyi/régióbeli) tőke marad a meghatározó.

A zöldmezős beruházások közül a leglátványosabb, a lakosság egészét érintő elemek az új szuper- és hipermarketek. A multinacionális kereskedelmi hálózatok[8] a budapesti agglomerációból, illetve az Észak-Dunántúlról kiindulva kezdték meg vidéki hálózataik kiépítését a kilencvenes évek közepén. A terjeszkedés első állomásai a legnépesebb vidéki centrumok, a Dél-alföldön Szeged, illetve Kecskemét, majd Békéscsaba voltak[9]. Később a hálózatok a megjelentek a régió közép- és kisvárosaiban is. A folyamat elsősorban az élelmiszer-kereskedelmet formálta át. Erősödött a szektoron belüli vertikális integráció, növekedett a saját néven forgalmazott, Magyarországon előállított termékek aránya (a Spar, a Profi és várhatóan a Penny-hálózat üzleteiben). E hálózatok régióbeli terjeszkedésük mellett is a budapesti agglomerációban tartják fenn logisztikai bázisaikat, és a döntéshozatal központjai is ott találhatóak. Ugyancsak ebbe a kategóriába tartoznak a külföldi befektetők szállítási és telekommunikációs szektorban végrehajtott beruházásai, amelyek elsősorban Csongrád megyére, szerényebb mértékben Bács-Kiskunra koncentrálódtak.

A pénzintézetek privatizációja és a külföldi bankok magyarországi megjelenése a régiót közvetve érintette: a döntési központok Budapesten, illetve külföldön maradtak, viszont a bankok többsége új fogyasztói csoportokat célzott meg (többségük a kis- és középvállalkozásokat, néhányuk a lakossági szolgáltatásokat). A bankfiók-hálózat bővülése ennek köszönhetően a kilencvenes évek második felében is folytatódott, ami érintette a Dél-alföldet is. A biztosítási piacon is hasonló folyamat játszódott le az elmúlt években: a személy-, vagyon- és gépjármű-biztosítások szélesebb körben váltak elérhetővé a lakosság és a gazdasági szervezetek számára. Azonban a ritkábban igénybe vett szolgáltatások (szállítmány- és hitelbiztosítás) továbbra is csak a fővárosban érhetők el.

Térszerkezeti sajátosságok

A szektor regionális sajátosságainak vizsgálatakor a felhasználók köre, s az ennek megfelelő telephely-választási szempontok szerint célszerű szétválasztani a termelői és lakossági szolgáltatásokat. Az előbbi magában foglalja az üzleti szolgáltatások[10] mellett a szállítási, raktározási, postai és távközlési szolgáltatásokat[11], amelyek térbeli elhelyezkedése – a tevékenységtől függően – többé-kevésbé koncentrált. A lakosságot ellátó kereskedelem, az oktatás, az egészségügyi és közösségi, illetve személyi szolgáltatások térszerkezete kiegyenlítettebb, amiben fontos szerepe van – az intézmények mellett – a helyi kis- és középvállalkozásoknak.

A lakossági szolgáltatások térszerkezetének alakításában meghatározó szerepet játszik a jövedelmek eloszlása és a fogyasztási szokások. Bács-Kiskun és Békés megye népessége a kifejezetten alacsony jövedelmi kategóriába tartozik, Csongrád megye helyzete átlagosnak tekinthető[12]. Ennek megfelelően a tartós fogyasztási cikkek kategóriájába tartozó háztartási gépekkel és egyéb elektronikai cikkekkel való ellátottság mutatói az országos átlagnál gyengébbek[13]. Ezekre a termékekre az országos átlagnál valamivel többet költöttek a régióban élők az utóbbi években, ami az életminőség lassú javulására enged következtetni.[14] Az ugyancsak hosszú távú beruházásnak tekinthető lakásépítések száma is messze elmarad az országostól (kivételt csak Bács-Kiskun megye jelent), itt a kilencvenes évek eleji visszaesés után nem következett be pozitív irányú változás. A telekommunikáció és a közlekedés átlagosnál szerényebb “fogyasztása” a lakosság viszonylagos immobilitására enged következtetni. A pihenésre, betegség-megelőzésre fordított csekélyebb összegek, továbbá a (kevésbé egészséges) élelmiszerek magas aránya a lakosság hagyományos fogyasztási szokásaira, azok csekély mértékű változására utal. A rekreáció, egészséges életmód, kommunikáció háttérbe szorulását a szolgáltatási kiadások országos átlagtól nagy mértékben elmaradó összege, a kulturális javak csekély fogyasztása jelzi.

A lakosság fogyasztási szokásait a jövedelmek és magatartásminták mellett az áruk és szolgáltatások elérhetősége is nagymértékben meghatározza.[15] A kiskereskedelmi ellátottság mennyiségi értelemben jelentősen javult a rendszerváltás után, elsősorban az élelmiszer-kereskedelemben. Az ezer lakosra jutó üzletek száma a régió megyéiben az országos átlagnak megfelelő (Békés megye), vagy meghaladja azt. A legmagasabb jövedelmi mutatókkal rendelkező területeken a tartós fogyasztási cikkeket árusító üzletek – Orosháza és térsége kivételével – fajlagos mutatói átlag fölöttiek. A leggyengébben ellátott térségek többnyire egybeesnek a legalacsonyabb jövedelmű térségekkel, látványos eltérés csak Kiskőrös és környéke esetében jelentkezik.

Az élelmiszer-üzletek eloszlása kiegyenlítettebb, a városi centrumok – elsősorban a megyeszékhelyek, illetve Hódmezővásárhely, Orosháza és Baja – szerepe azonban növekszik az új kereskedelmi formák megjelenésével. A régió kiskereskedelmében fontos szerepet játszik a 48 ÁFÉSZ és bolthálózataik, amelyek a városok mellett a falusi települések nagyobb részében is jelen vannak. A személyi szolgáltatásokat túlnyomórészt kisvállalkozások (elsősorban egyéni vállalkozók) nyújtják, amelyek száma Csongrád megyében kiemelkedően magas, Békés megyében viszont alacsony. Az alágazat térszerkezetében is kirajzolódnak a régió “belső perifériái”, ami elsősorban a városi centrumok szolgáltató szektorának gyengébb színvonalára vezethető vissza.

A lakossági és üzleti szolgáltatásokat is nyújtó takarékszövetkezeti hálózat jelentős szerepet játszik a falvak és kisvárosok lakosságának, illetve kisvállalkozásainak pénzügyi szolgáltatásokkal való ellátásában. A Dél-alföld településeinek nagyobb részét lefedi a 33 takarékszövetkezet fiókhálózata.[16] Az intézmények szolgáltatásainak köre folyamatosan bővül, és stratégiai céljaik között szerepel, hogy saját lehetőségeikhez mérten, továbbá az 1997-ben vegyes tulajdonú bankká vált Takarékbankon[17] keresztül helyi/regionális kezdeményezések támogatása révén szerepet vállaljanak a területfejlesztésben.

A termelői szolgáltatások térszerkezete egészében véve jóval koncentráltabb, alapvetően városi centrumokhoz kötődik. A megyeszékhelyek, azon belül Szeged és Kecskemét önálló szintet alkotnak: a régió legnagyobb szállítmányozási, raktározási, nagykereskedelmi vállalkozásainak többsége itt összpontosul, az üzleti szolgáltatások közül itt vannak jelen jelentős számban kutató-fejlesztő szervezetek, pénzügyi szervezetek regionális döntési központjai, s azok a tevékenységek, amelyeket nagyrészt intézmények végeztek (oktatás, egészségügy stb.)

Az üzleti szolgáltatások közül a számviteli, könyvvizsgálói, üzletviteli tanácsadási, hirdetési és piackutatási szolgáltatások, továbbá a számítástechnikai, műszaki tanácsadás a megyeszékhelyekhez kapcsolódnak, de megtalálhatóak az ilyen jellegű szolgáltatást nyújtó szervezetek a középvárosokban is (Hódmezővásárhely, Baja, Szentes, Szarvas, Gyula). A könyvelő és adótanácsadó cégek, továbbá a jogi szolgáltatások a kisvárosokban is megjelennek, de a térségek egy részének – különösen Jánoshalma, Bácsalmás, Kunszentmiklós, Kiskunmajsa, Sarkad, Mezőkovácsháza, Szeghalom, Kistelek és Mórahalom kistérségének – üzleti szolgáltatásai szegényesek. A szállítmányozással és a kereskedelmi tevékenységgel foglalkozó szervezetek gyakorlatilag minden községben megjelentek.

Összességében, a szolgáltató szektor térszerkezete kistérségek, településhierarchia-szintek, továbbá tevékenységi körök szerint erősen differenciált képet mutat. Csongrád megye a vállalkozások számában (különösen az üzleti szolgáltatásokban, illetve az egészségügyi, oktatási és személyi szolgáltatásokban) továbbá a szektor GDP-ből való részesedésében és a foglalkoztatottak arányában is kitűnik. Ebben fontos szerepet játszik a megye városainak (elsősorban Szeged, illetve Hódmezővásárhely és Szentes) intézményi ellátottsága és a lakosság iskolázottsága, továbbá a nagy vállalkozási aktivitás. Tovább erősítette a megye gazdaságának szolgáltató jellegét a szektorban beruházott külföldi tőke. Bács-Kiskun megye gazdaságában szerényebb szerep jut a szolgáltatásoknak, de a szektor a városok gazdaságának legdinamikusabb eleme volt az utóbbi években. Különösen igaz ez a termelői szolgáltatásokra (szállítás, távközlés, üzleti szolgáltatások) és a kereskedelemre. Békés megye a Dél-alföld termelői és lakossági szolgáltatásokkal legkevésbé ellátott térsége a beruházások (különösen a külföldi tőke súlya) és a vállalkozási aktivitás tekintetében is. A megye periférikus helyzete tükröződik a megyeszékhely Szegedhez és Kecskeméthez viszonyítva szegényesebb termelői szolgáltatásaiban (pl. a pénzügyi szolgáltatások megjelenésében), illetve a megye északkeleti és déli területeinek elmaradottságában is. A vázolt különbségek csak részben magyarázhatók a szektorra jellemző koncentrációs sajátosságokkal, a régió több kistérségének és azok településeinek gazdaságszerkezeti gyengesége ennél is fontosabb tényezőnek tekinthető.

TURIZMUS, idegenforgalom

A turizmus a nemzetgazdaság szolgáltató szektorának egyik fontos, multiplikátor hatást is kifejtő, viszonylag “új” ága, amely az elmúlt évtizedekben a világgazdaságban és Magyarországon is az egyik legdinamikusabban fejlődő szektorrá vált. A gazdaságiak mellett jelentősek a turizmus társadalmi, kulturális hatásai is, melyek a társadalmi mobilitás növelésében, a helyi és nemzeti értékek megbecsülésében is kifejezésre jutnak.

A régió idegenforgalmi vonzereje, adottságai

Egy terület idegenforgalmi értékét elsősorban a meglévő adottságok határozzák meg. A Dél-alföld esetében először a természeti értékeket kell kiemelni. A termál- és gyógyvizek (Gyula, Orosháza, Szeged, Szentes, Makó, Dávod, Kecskemét, Kiskunmajsa, Tiszakécske), a folyók (Duna, Tisza, Körös, Maros), holtágak, tavak vízi adottságai, a védett természeti értékek (a KMNP, KNP, DDNP területei), a növények, a nagyvadak, a napsütéses órák magas száma, a fejlett homoki szőlő- és gyümölcskultúra speciális lehetőségeket kínálnak. A pontszerűen előforduló jelentősebb turisztikai célpontok (Gyula, Csongrád, Ópusztaszer, Szeged, Baja, Hajós, Kalocsa, Kecskemét, Kiskunhalas) esetében a művi adottságok egyházi és világi emlékei, valamint az azokra sokszor ráépülő rendezvények (kongresszusi turizmus, kulturális rendezvények, néprajzi adottságok, sportesemények stb.), bírnak kiemelt jelentőséggel. Egyes esetekben a speciális forgalmi helyzet (pl. határátkelő) növelheti az adott település turisztikai potenciálját (Gyula, Battonya, Nagylak, Röszke, Tompa, Kelebia). Nagyon fontosak az emberi adottságok (vendégszeretet, nyelvtudás stb.) is, amelyek mindenfajta vendégfogadás, de különösen a falusi és az agroturizmus alapvető feltételét jelentik.

A Dél-alföld földrajzi fekvésénél fogva nem tartozik egyetlen országosan kiemelt üdülőkörzethez sem. A kisebbek közül a “Tisza-Körös menti”, a “Köröszug”, az “Alsó-Duna” és az “Alsó-Tisza” üdülőkörzetek egy része tartozik a térséghez. A VÁTI 1992-ben a régióban 3 többadottságú (borvidéki, vízparti, horgászati, termálvízi, építészeti és kulturális jellegű) idegenforgalmi körzetet határolt el: az Alsó-Duna vidékét, az Alsó-Tisza körzetét, valamint a Közép-békési körzetet. A régió településeiben vonzerő-adottságok többsége önmagában jelentős egyedi vonzást nem képvisel, ezért a versenyképes kínálat kialakításához az egyes adottság-elemek összekapcsolásával idegenforgalmi “csomag” összeállítása szükséges.

A régió helye az ország turizmusában

A régió Magyarország területének közel egyötödét foglalja el, s itt él az ország népességének 13%-a. A turizmusban ennél jóval szerényebb a szerepe, amit földrajzi fekvése, adottságai, lehetőségei lényegesen befolyásolnak. A kereskedelmi szállásférőhelyek és a vendégek számának 8–8%-át, az összes vendégéjszakák 6,7%-át (a külföldiek 4,9, illetve 3,2%-át) regisztrálták a régió három megyéjében lévő kereskedelmi szálláshelyeken 1997-ben. A belföldi vendégek és vendégéjszakák száma az országos érték mintegy 12%-át teszi ki, azaz ez közelíti meg legjobban a régió népességi arányát. Az átlagos tartózkodási idő több mint fél nappal (a külföldiek esetében több mint egy nappal) marad el az országos átlagtól, ami a régió idegenforgalmának tranzit, látogató jellegére utal. Mindezek azt mutatják, hogy vannak még kihasználatlan lehetőségek a Dél-alföldön.

A kereskedelmi szálláshelyeken belül a szállodák száma, szobaszáma, férőhelyeinek száma és az összes kereskedelmi szállásférőhely száma a Dél-alföldi régióban a legalacsonyabb, csakúgy, mint az egyéb szállásférőhelyek összes száma, aminél azonban szállástípusonként (panzió, kemping, turistaszállás, fizetővendéglátás) mindig más-más régió kerül az utolsó helyre – a Dél-alföld általában a 6. helyet foglalja el. A vendégforgalomban (a szállodákban és az egyéb szálláshelyeken, valamint összesen is) a Dél-alföldi régió átlagosan a hatodik helyen található az Észak-Alföld előtt, a külföldi vendégek esetében pedig csak Észak-Magyarországot múlja felül. Az összes vendégéjszakák számában a legutolsó helyre került, a külföldiek által eltöltött összes vendégéjszakák esetében pedig szintén csak Észak-Magyarországot előzi meg.

A rendszerváltás óta ható folyamatok és a régión belüli különbségek

A Dél-alföldön – 1990-hez viszonyítva – a kereskedelmi szálláshelyek és a belföldi vendégek számának indexe hasonló mértékben, erőteljesen emelkedett. A belföldi vendégéjszakák száma viszont csak 1997-ben haladta meg a bázisév szintjét. A külföldiek és vendégéjszakáik indexe egymással párhuzamosan fut, csökkenő tendenciát mutatva közel felére esett vissza, ennek hatására mind a vendégek száma, mind a vendégéjszakáké mintegy 15%-kal marad el az 1990. évi értéktől. Az átlagos tartózkodási idő alig változott, ám a belföldiek közel egy nappal kevesebbet, a külföldiek egyharmad nappal többet töltöttek nálunk, mint az időszak elején. A vizsgált mutatók volumenindexei leginkább Csongrád megye hasonló indexeivel korrelálnak. Más-más arányokkal, de igen jelentősek a régión belüli megyék, a településtípusok, valamint az egyes települések szerinti különbségek.

A statisztikailag mérhető turizmus, illetve annak hatásai elsősorban pontszerűen, települési szinten érzékelhetőek. A turizmusba bekapcsolódott települések száma 75-re, közel másfélszeresére növekedett 1990 óta. A turizmus – mint emberi alapfunkció – napjainkban nemcsak városi jelenség, egyes formái kifejezetten a rurális térben terjedtek/terjednek. Ennek ellenére a turizmus forgalmának döntő része 1990-ben még a városokra koncentrálódott (80–95%), ám arányuk azóta a belföldi vendégek és vendégéjszakák kivételével kismértékben csökkent. E koncentrációt csak fokozza, hogy három városban (Szegeden, Kecskeméten és Gyulán) összpontosul napjainkban a régió szálláshelyeinek 41%-a, turisztikai forgalmának több mint fele (57–58%). A falvakban mindenekelőtt a férőhelyek (2,6-szeresére) és a külföldi vendégéjszakák száma emelkedett meg 1990 óta, s így a férőhelyek ötödrésze itt található. A falvak részesedése a régióba látogató külföldiek – egyébként erőteljesen csökkenő – turistaforgalmából közel kétszeresére növekedett, míg a Dél-alföldi szinten jelentősen bővülő belföldiekéből csökkent. Tehát a falvak vendégforgalma mind a teljes régióhoz, mind az azt alapvetően alakító városokéhoz viszonyítva éppen ellentétesen alakult.

Az 1990 óta bekövetkezett változások miatt a megyék pozíciói is átalakultak, s a megyék közti különbségek jobban kifejezik a tendenciákat. Összefoglalva megállapítható, hogy a másik két megyéhez viszonyítva 1990 óta Békés rendelkezik a legkedvezőbb mutatókkal, melyek változása meghaladta a másik két megyéét, Csongrádé viszont elmaradt azokétól. A vendégforgalomban mindhárom megye megtartotta korábbi helyét. Jelentős csökkenés után, még mindig Csongrád megyébe látogatnak a legtöbben, Békésbe – ahol viszont szinte évről-évre növekedés tapasztalható – a legkevesebben, míg Bács-Kiskun – 1992 óta egyre csökkenő vendégszám mellett – tartja második helyét. Az átlagos tartózkodási idő a Békés megyében turistáskodó vendégek között a legnagyobb (4 éjszaka), Csongrád megyében ennek éppen a fele, míg Bács-Kiskunban 2,5 éjszaka. A vendégszámhoz hasonlóan, a vendégéjszakák számában Békés megyében évek óta folyamatos növekedés, Csongrádban stagnálás, Bács-Kiskunban viszont egyértelmű csökkenés tapasztalható. A fentiek következtében a vendégéjszakák tekintetében 1997-ben Békés megye megelőzte a másik két Dél-alföldi megyét. Ebben a megyében a bázisévhez viszonyítva a belföldiek és vendégéjszakáik száma kétszeresére nőtt, míg a külföldiek száma több mint 20%-kal csökkent. Bács-Kiskunban csak a belföldi vendégek száma haladja meg az időszak eleji szintet, a külföldiek és vendégéjszakáik száma, valamint a belföldi vendégéjszakák száma 1993 óta folyamatosan csökken, s mintegy 30–40%-kal marad el a bázisévtől. Csongrádban a belföldi vendégéjszakák száma – az 1991 óta tartó folyamatos emelkedés ellenére is – elmarad az 1990-es szinttől, míg a külföldiek és vendégéjszakáik száma egyenletesen, mintegy 60%-kal csökkent egészen 1997-ig.

A régióban 86 településen volt regisztrált idegenforgalom 1990-ben és/vagy 1997-ben. A szálláshely típusa alapján megállapítható, hogy a nagyobb városokban elsősorban a szállodai vendégek és vendégéjszakák aránya számottevő, néhol eléri a 80–100%-ot is. 1990 óta jelentősen növekedett a panzióbeli vendégek és vendégéjszakák aránya elsősorban a kisebb településeken, míg legnagyobb mértékben a szervezett fizetővendéglátásban résztvevők száma csökkent. Szeged és Kecskemét vendégforgalma – elsősorban a külföldi vendégek elmaradása miatt – drasztikusan visszaesett, Gyulán viszont közel ötszörösére nőtt a vendégéjszakák száma. Néhány termáltelepülésen a vendégszám csökkenése ellenére növekedett az éjszakázások száma, egyes kisvárosokban és falvakban mérhetővé vált, illetve jelentősen növekedett a turisták forgalma. A korábbi magas átlagos tartózkodási idő elsősorban azokon a településeken csökkent nagymértékben, ahol 1990-ben magas volt a fizetővendéglátás aránya, néhány termáltelepülésen viszont napjainkban nőtt meg az ott-tartózkodás ideje. A nagyvárosokra – részben a magas szobaárak miatt – korábban is a kétéjszakás tartózkodás volt jellemző.

Változások a Dél-alföld turisztikai forgalmában

A kereskedelmi szállásférőhelyeken belül a kempingek aránya volt és maradt a legjelentősebb. Leginkább a szervezett fizetővendéglátás férőhelyeinek száma csökkent, míg a turistaszállások és kisebb mértékben a panziók férőhelyeinek aránya növekedett. A vendégek fele ma is a hotelekben száll meg, ám a panziók elterjedése, férőhelyeinek bővülése miatt egyre nő a panzióvendégek száma. A külföldi vendégek aránya a szállodákban még magasabb (61%), a belföldi vendégek közül viszont minden negyedik a panziókat választotta. A vendégéjszakák közel fele a szállodákra esik, amit jelentősen lemaradva, a panziókban és a kempingekben töltöttek követnek. Csökkenő vendégéjszaka-szám mellett a legnagyobb mértékű 21%, visszaesés (a belföldi vendégek között mintegy 75%-os) a fizetővendéglátás területén következett be. A szállodákban ugyanakkor 15%-os növekedést regisztráltak, ám a belföldi vendégéjszakák aránya kétszeresére emelkedett 1991 óta. Ennél kisebb mértékben, de nőtt a panziókban és a turistaszállásokon töltött belföldi éjszakák aránya.

1989-hez viszonyítva a külföldi turisták nemzetek szerinti megoszlásában – az országos tendenciáknak megfelelően – a Dél-alföldön is nagymértékű átrendeződés, kicserélődés következett be: a korábbi (kelet- és nyugat-) német-lengyel-szovjet-bolgár sorrendet 1997-ben a német-volt jugoszláv-lengyel-osztrák, míg a hotelekben a szovjet-német-bolgár-lengyel sorrendet a német-volt jugoszláv-olasz-osztrák sorrend váltotta fel. Az egy évtizeddel korábbihoz képest – amikor a román, angol és osztrák vendégek átlagos tartózkodási ideje volt a legnagyobb – 1997-ben a németek, a bolgárok, az amerikaiak és a hollandok töltötték a leghosszabb időt (4–5 éjszaka/fő). A szállodákban a németek és az amerikaiak, az egyéb szálláshelyeken a belgák, a lengyelek és a németek tartózkodnak átlagosan legtovább. Területi különbségeket jelez, hogy míg Békés megyében sorrendben a németek, a lengyelek és a volt jugoszlávok, addig Bács-Kiskunban és Csongrádban a belgák, a hollandok és az amerikaiak töltik a leghosszabb időt.

Várható trendek

A turizmus területén bekövetkező változások, trendek jelentős mértékben függnek az európai politikai helyzettől, nevezetesen a Balkán-félsziget következő negyedszázadának alakulásától, az Európai Unió bővítési ütemétől, a magyar gazdaság és a szomszédos országok gazdaságának teljesítőképességétől, az alap-, a közlekedési és a turisztikai infrastruktúra kiépülésétől, a hazai közbiztonságtól stb., valamint attól, hogy a régió saját turizmusfejlesztési elképzeléseiben, koncepciójában milyen célokat, prioritásokat tűz ki maga elé.

A tágabb térség politikai-gazdasági bizonytalanságai, valamint az olcsó és garantált feltételeket nyújtó turisztikai piacok megjelenése miatt a külföldi vendégek számának további stagnálásával, illetve csökkenésével lehet számolni, hiszen a turisták a személyi és ellátási biztonságot, valamint az olcsóságot az utazás legfontosabb értékei közé sorolják. A hazai kereslet növekedésével a belföldi turisták számának emelkedése várható, amit az üdülési csekk rendszerének bevezetése tovább erősíthet.

Az EU-bővítés után a régió határa belátható időn belül az EU határa lesz, amely a Schengeni Egyezmény következtében szigorú határvizsgálattal jár együtt, tovább növelve a várakozási időt, ami a turistaforgalomra kedvezőtlen hatással lehet. A régió számára tehát különösen fontos lenne, hogy a schengeni határok tartósan ne essenek egybe a magyar államhatárral.

A turisztikailag legvonzóbb pontokat és a régióra oly jellemző tanyákat a külföldiek már ma is, s az EU-ba való belépés után még inkább “felvásárolják” (hiszen ha földet elvileg nem is, de telket és épületet lehet már vásárolni), s maguk üdülnek/üdültetnek saját nyaralóikban.

A régió turisztikai lehetőségei döntő mértékben nem egy-egy termék, hanem azok “csomagként” való kiajánlását követelik meg, ami sokkal több sikerrel kecsegtet, ezáltal nő a bekapcsol(ód)ni óhajtott területek, települések, lehetőségek száma is, s a megvalósuló komplex programok, fejlesztések hatása is sokkal nagyobb lehet.

A nyugdíjas korú, de még aktív népesség arányának növekedése miatt számítani lehet e magas átlagos költésű, elsősorban külföldi vendégkör fokozottabb megjelenésére. Az egészségmegőrzés, a rekreáció, a regeneráció stb., a gyógyturizmus-egészségturizmus területén eredményezhet jelentősebb forgalombővülést. Amennyiben a természet és a természetes dolgok iránti igények növekedésével felértékelődnek a régió természeti adottságai, akkor a “csendes pihenés” formái, színterei előtt a jelenleginél nagyobb perspektívák állnak.

Az EU-ba való belépés után – a mezőgazdasági termelés valamilyen mértékű csökkenése miatt – a vidéki lakosság helyben maradását elősegítő fenntartható gazdálkodás keretében a természettel nagyobb összhangban lévő ökoturizmus, a falusi-tanyai és az agroturizmus támogatása várható.

A turizmusnak a fentiek alapján a Dél-alföldön egyre nagyobb szerepe lehet/lesz a gazdaság diverzifikálásában, ám a minőségi turizmusban a városokból elmozdulás várható a vidéki/rurális területek irányába.

A műszaki infrastruktúra állapota és jellemzői a Dél-alföldön

A KÖZLEKEDÉS FELTÉTELEI ÉS A KÖZLEKEDÉSI INFRASTRUKTÚRA

A Dél-alföld közlekedési helyzete és közlekedési infrastruktúrájának színvonala nem egységes. Noha több közös jellemzőjük is kimutatható, s megfogalmazhatók a legfontosabb regionális szintű közlekedési problémák és szükségletek, mind a régió egyes térségei, mind pedig a különböző közlekedési ágazatok között markáns különbségek mutatkoznak. Így a Dél-alföld közlekedésének jellemzése differenciált megközelítést, a regionális szintű közlekedésfejlesztés pedig különösen intenzív régión belüli érdekegyeztetést igényel.

A régió közlekedésföldrajzi fekvése egészében véve kedvezőnek mondható, hiszen a Magyarországot érintő legfontosabb nemzetközi tranzitirányban, az ÉNY-Európát a DK-európai és kisázsiai térségekkel összekötő útvonalon fekszik. Ennek megfelelően az Európai Unió transzeurópai hálózatához csatlakozó tíz kréta-helsinki “folyosó" közül három is érinti: a IV. (Berlin/Nürnberg–Prága–Pozsony/Bécs–Budapest–Bukarest–Konstanca), a X/B. jelű ([Salzburg–]Budapest–Belgrád[–Szaloniki] és a VII., a Duna. A két előbbi összeköttetés ma is hatalmas nemzetközi (valamint ezzel nagyrészt egybeeső irányú belföldi) forgalmat visel, s a térség határátkelői közül Tompa és Röszke személy-, illetve Nagylak és Gyula teherforgalma országosan is kiemelkedő. Az e két folyosót képviselő főutak (5-ös, 43-as) és vasúti fővonalak (120-as és 150-es) ma is részei a – közúton a TEM, vasúton az AGC egyezményben megállapított – transzeurópai törzshálózatoknak.

A másik két megyéénél lényegesen kedvezőtlenebb azonban Békés megye forgalmi helyzete. Míg Bács-Kiskunt érinti egy vasúti és egy közúti helsinki folyosó és a Duna, Csongrád megyén pedig áthalad mindkét közúti folyosó, addig Békés megyét csak egy vasúti fővonal kapcsolja a nemzetközi vérkeringésbe. Bár kisebb belső közlekedési perifériák másutt is előfordulnak a régióban (pl. a Felső-Bácska), a közép-békési térséget és az északnyugati peremet kivéve Békés megye egésze forgalmi árnyékhelyzetben van, s az ország központi térségeivel való összeköttetései is kedvezőtlenek.

A jó földrajzi adottságokhoz képest a közlekedési létesítmények kiépítettsége és állapota zömmel kedvezőtlen: a legfontosabb mennyiségi és minőségi mutatókat tekintve elmarad az országos átlagtól vagy épp csak eléri azt. Ezért a régió nagyobbik részében a gazdasági fejlődés és a modernizáció – sőt néhány kisebb térségben az országon belüli integráció – egyik legfőbb akadályát jelentik a közlekedési rendszerek hiányai és minőségi problémái.

Közúti közlekedés

A közúti közlekedést tekintve – amely mára a személy- és áruszállításban egyaránt vezető szerepű, és jelentősége a regionális fejlődés szempontjából is a legmeghatározóbb – a hálózatok kiépítettsége, állapota (minősége) és forgalmának jellemzői egyaránt jelentősen eltérőek a régió három megyéjében. Az útsűrűség Csongrádban a legmagasabb, de ez is csak az országos átlagot éri el, s a másik két megye alacsony értékének köszönhetően, összességében a régiók közül fajlagosan a Dél-alföldön van a legkevesebb országos közút. Igaz, ez nagyobb részben az alföldi településhálózat sajátos alakulásának köszönhető alacsony településsűrűségre vezethető vissza, ám – elsősorban Bács-Kiskunban és Észak-, illetve Dél-Békésben – több szükségesnek látszó közúti összeköttetés is hiányzik. Bács-Kiskun megyében van az ország kiépítetlen állami útjainak negyede, és – bár a Dél-alföldön elsősorban tanyák, illetve egyéb, közigazgatásilag nem önálló külterületi településrészek vannak "zsákhelyzetben" – Békésben, s főleg Bács-Kiskunban több falu is akad, amelyet csak egyetlen bekötőút köt össze a külvilággal.

A régió közúthálózatának legnagyobb problémája azonban az, hogy – abszolút értékben is, a kedvező fekvéshez és a forgalmi igényekhez képest pedig különösen – kevés a gyorsforgalmi út és főútvonal a térségben. E tekintetben Bács-Kiskun jelenti a kivételt: a viszonylag sűrű főútvonal-hálózat jól feltárja a megyét a legfontosabb forgalmi irányokban, s egyetlen település sincs 20 km-nél messzebb a legközelebbi főúttól. Bács-Kiskunban található a régió egyetlen autópályája is 56 km hosszban Lajosmizsétől Kiskunfélegyházáig. Noha a koncessziós M5 autópálya magas használati díjai sok magyar közlekedőt visszatartanak az igénybevételétől, forgalma (főként a külföldieknek köszönhetően) magas, s az eddig elkészült szakasz gazdasági dinamizáló hatása Kecskemét, Kiskunfélegyháza és Csongrád térségére már ma is egyértelműen megmutatkozik.

Bár Bács-Kiskunhoz hasonlóan a másik két megyében is egyértelmű a Budapest-irányú közúti kapcsolatok elsődlegessége – mindhárom megyében ezek a kiemelkedően legnagyobb forgalmú szakaszok –, ám Csongrádban és Békésben ez a forgalom elsőrendű főutakon bonyolódik. Az M5-ös autópálya hiányzó Kiskunfélegyháza–Szeged–Röszke országhatár közötti szakaszának megépítésére még 2003-ig kivitelezési előjoga van a koncessziós AKA Rt.-nek. Noha ennek mielőbbi megvalósítására forgalmi, logisztikai és területfejlesztési érdekekből is szükség lenne, reálisan 2003 előtt semmiképpen sem várható az országhatár elérése (a közlekedési kormányzat jelenleg 2005-ös befejezéssel számol). A 44-es főút gyorsforgalmi úttá fejlesztése pedig egyelőre csak a nagytávú tervekben szerepel, így – ha nem sikerül e határidőket előbbre hozni – a Dél-alföld megyéinek forgalmi helyzetében meglevő különbségek várhatóan középtávon is fennmaradnak. Csongrád, különösen pedig Békés megyében kevés van a főutakból is: az összeköttetéseknek az országosnál jóval nagyobb része alsóbbrendű utakon valósul meg, azaz mindkét megye közúthálózata mellékút-túlsúlyos. Csongrádban néhány községtől 20–25 km-re található a legközelebbi főút, míg ÉK- és D-Békésben néhol 30–35 km ez a távolság, s a sarkadi és a mezőkovácsházi kistérségnek egyáltalán nincs főútja.

Az M5-ös, 5-ös és 44-es számú utak nemcsak a fővárossal, hanem – kiegészülve a legforgalmasabb keresztirányú kapcsolattal, a 47-es sz. másodrendű főúttal – a régió megyeszékhelyei között is közvetlen főhálózati összeköttetést biztosítanak, ami kedvező a régió belső kapcsolatrendszere szempontjából. Ma ezek az utak, illetve a részleges megyeszékhelyi funkciókat betöltő Baját a fővárossal, Kecskeméttel és Szegeddel összekötő 51., 54., és 55. sz. másodrendű főutak jelentik a régió közúthálózatának gerincét. Jellemző azonban, hogy a fővárosi, sugaras irányú pályákhoz képest a régión belüli, illetve dunántúli kapcsolatokat hordozó keresztirányú (transzverzális) utak kiépítettsége – mindössze két útvonal, a 44-52-es, illetve a 47-55-ös utak jelentenek főhálózati kapcsolatot – és forgalma egyaránt jelentősen elmarad.

Mindennek egyik legfőbb tényezője, egyben a Dél-alföld közlekedésének egyik legfontosabb közös problémája a térség nagy folyóin átvezető hidak hiánya, illetve rossz állapota. A Dunán mindössze két híd vezet át Budapesttől délre, amelyek egymástól több mint 70 km-re találhatók. A vasúttal közös bajai és solti hídon emiatt a két országrész közötti kapcsolatok gyengesége ellenére is igen nagy – 5500, illetve 12500 személygépkocsi-egységnyi[18] – forgalom halad át naponta. Ennek megfelelően állapotuk sem jó, bár a bajai híd problémáját a jelenleg folyó rekonstrukció várhatóan megoldja. A jelenlegi kormányzati szándékokat alapul véve a tervezett új Szekszárd térségi híd legkorábban 2002 körül, míg a Dunaújváros–Szalkszentmárton közötti 2007 körül valósulhat meg, a hozzájuk vezető – az M9 és M8 jelű gyorsforgalmi gyűrűk első elemeit jelentő – útszakaszokkal együtt. A Tisza-hidak közül ki kell emelni a 44-es főút vasúttal közös tiszaugi hídjának korszerűtlenségét és túlzsúfoltságát, amely – bár Jász-Nagykun-Szolnok megyében található – elsősorban Békés és Bács-Kiskun megye számára fontos probléma. A híd rekonstrukciója, illetve a vasúti forgalom leválasztása és a jelenlegi melletti új híd megépítése 2001 körül látszik valószínűnek. Emellett már a mostani forgalmi igények alapján is legalább két új Tisza-híd hiányzik Szeged térségében – hiszen a szegedi városi hidak és a 47-es út algyői hídja is kapacitásuk határán vannak –, hosszú évek óta megoldatlan a csongrádi pontonhíd kiváltása, valamint jelenleg az Algyő–Csongrád közötti több, mint 50 km-es Tisza-szakaszon nincs állandó összeköttetés. Ez a helyzet – a hídhiány, illetve a nyugat-kelet irányú, Budapestet elkerülő gyorsforgalmi összeköttetés hiánya – a régióvá szerveződés lényeges közlekedési akadályát is jelenti.

Az úthálózat forgalmi terhelése egyenetlen: a belterületi szakaszoké természetesen lényegesen nagyobb a szomszédos külterületi szakaszokénál, és a főutak átlagos forgalma minden térségben kb. 3–5-szöröse a mellékutakénak. Ennek megfelelően az úthálózat hosszának csak negyedét–ötödét kitevő főutak viselik a teljes forgalmi terhelésnek országosan mintegy 62, a Dél-alföldi régióban kb. 55%-át. A fentiekből következően a főutak belterületi szakaszai különösen forgalmasak, aminek káros hatásait (épületkárok, környezetszennyezés, balesetveszély) a tranzitforgalmat elvezető elkerülő utak építésével lehet kivédeni. Ilyenből azonban – bár az utóbbi években megindult a kiépítésük – a hatalmas költségek miatt egyelőre igen kevés van a Dél-alföldön is (hosszabb-rövidebb szakaszok Kecskemét, Orosháza, Gyula, Szentes, Tompa, Lajosmizse mellett), a jogos igény ennek többszöröse lenne (az átmenő forgalom nagyságától és a veszélyeztetettség mértékétől függően ütemezve).

Mivel az alsóbbrendű úthálózat átlagos forgalma mindenütt nagyjából hasonló, egy terület országútjainak átlagos forgalma elsősorban a főutak hálózaton belüli arányát tükrözi. Ennek megfelelően, noha a régión belül mind a fő-, mind a mellékutak átlagos terhelése Csongrádban a legnagyobb, együttvéve Bács-Kiskun megye útjai a forgalmasabbak. Békésben az átlagos forgalomnagyság csak kétharmada a másik két megyéének, mivel itt kevés a főút, és – elsősorban a megye periférikusabb fekvése következtében – a meglevők is kisebb forgalmúak. Így, míg a két előbbi megye közúthálózata forgalmát tekintve a megyék rangsorának első harmadában található, addig Békés csak két dunántúli megyét előz meg, ráadásul a Békés megyei forgalomnak kiugróan nagy része (közel 60%-a) bonyolódik a főutakénál lényegesen alacsonyabb szolgáltatási színvonalú és rosszabb állapotú alsóbbrendű utakon.

Mindezt igazolják a részletesebb területi bontású adatok is. A legtöbb jármű a nagyobb városok környékén és a tranzitútvonalakon halad. A 10 ezer személygépkocsi-egység/nap értéket meghaladó forgalmú utak esetében mindenképpen szükséges, de 8–10 ezres szakaszokon is feltétlenül indokolt többsávos utak kiépítése. A sorrendben ezután következő nagyobb forgalmú, általában térségi centrumokat összekötő utak között található a főutak többsége és néhány fontosabb, térszerkezeti jelentőségű mellékút is. Területi egységenként tekintve, a legnagyobb forgalmúak Kecskemét, Szeged, Hódmezővásárhely környéke, valamint a Bács-Kiskun megyében, Kalocsa, Kiskunhalas és Solt térsége, míg az ellenkező végletet jelenti a 44-es út sávját és Orosháza térségét kivéve egész Békés megye, valamint Makó, Kunszentmiklós, Kiskunmajsa térsége és a Felső-Bácska.

Ebben a területi képben világosan tükröződnek a személygépkocsi-ellátottság területi különbségei is. E tekintetben a Dél-alföld helyzete összességében átlagosnak mondható (valamennyi dunántúlinál rosszabb, a Dunától Keletre a legjobb), de igen nagy a belső differenciáltság: Bács-Kiskun megye a megyék sorrendjének felső, Csongrád a középső, míg Békés az alsó harmadában található, s jellemző az is, hogy a két szélsőséget képviselő kistérségek közül a kiskőrösiben 252 db, míg a szeghalmiban 113 db gépkocsi jut ezer lakosra. A települési különbségek egyértelműen a kiskunságiak, illetve a nagyobb városok előnyét mutatják e téren, s szembetűnő Észak- és Dél-Békés hátránya. Az utóbbi években egyébként – az országos növekedéssel szemben – a Dél-alföldön kismértékben csökkent a személygépkocsik száma.

Érdekes módon nem a forgalom és a személygépkocsi-ellátottság, hanem inkább az utak kiépítettségének különbségei tükröződnek a Dél-alföld baleseti helyzetében. Noha mindenhol a megyeszékhelyek környékén, a belterületeken és a főutakon történik a legtöbb közlekedési baleset, a legforgalmasabb Bács-Kiskun helyzete a legkedvezőbb, míg Csongrádban, s különösen Békésben a forgalmi terheléshez képest nagyobb a baleseti veszélyeztetettség az országos átlagnál. Mindez a főutak, elkerülő utak és gyorsforgalmi utak kiépítésének szükségességére hívja fel a figyelmet. Ezt mutatja az is, hogy, bár – az országos folyamathoz hasonlóan – 1990 óta mindenütt csökkent a balesetek száma, a legnagyobb mérséklődés Bács-Kiskun megyében következett be.

Az ország közútjain a 90-es évek eleji visszaesést követően 1993–98-ban összességében kismértékben (mintegy 8%-kal) nőtt a forgalom, ami teljes egészében a főutakon következett be. A mellékutak igénybevétele enyhén (2%-kal) csökkent, jelezve, hogy a teljes forgalmi terhelésnek egyre nagyobb hányada hárul a főutakra: a romló minőségű mellékutakkal szemben egyre inkább a főhálózatot választják a közlekedők. Ez utóbbi összefüggés igaz a Dél-alföldön is, de az országos tendenciákkal szemben a mellékúthálózaton a csökkenés helyett inkább a stagnálás (Bács-Kiskunban a növekedés) jellemző, míg a főutak forgalomnövekedése kisebb mértékű volt az országos átlagnál, sőt Csongrádban enyhe csökkenés következett be. Folyamatos és az átlagost jóval meghaladó viszont – az utak állapotának romlását döntő mértékben meghatározó – nehézgépjármű-forgalom növekedése, ami jelzi a közúti tranzitforgalom, egyáltalán a közúti áruszállítás növekvő szerepét a régióban is.

Ezek a folyamatok és különbségek a közúthálózat állapotával, és a 90-es években a közutakra fordított beruházások nagyságával vannak összefüggésben. Az utak paramétereit eleve meghatározza a burkolat anyaga. Ennek adatai szerint a főutakat gyakorlatilag teljes egészében korszerű aszfaltbeton burkolatok borítják, de a mellékutakból már csak 20–40%-os ezek részesedése, míg a többi nagyobbrészt egyéb, kevésbé ellenálló aszfaltburkolat, kisebb részben hagyományos makadám. E mutatót tekintve Békés megye útjai a legjobbak, a másik két megyéé lényegesen elmaradnak ettől és az országos átlagtól is. Rendkívül kedvezőtlen a burkolatok (különösen az alsóbbrendű utak) kor szerinti megoszlása: a felújítások elmaradása miatt a főutak mintegy negyede, a mellékutak több mint fele öregebb a még elfogadható 15 évnél. E tekintetben különösen Bács-Kiskun megye útjainak helyzete kedvezőtlen, míg Békésben viszonylag jobbak az arányok.

Mindennek köszönhetően a meglevő hálózat minőségét kifejező legfontosabb paraméter, a pályaszerkezet elhasználódottságát kifejező burkolatállapot mutatója – különösen a mellékutakon – igen kedvezőtlen. "Jó" minősítésű út alig akad, ugyanakkor "nem megfelelő", vagy "rossz" osztályzatot kapott a hálózat 30-40%-a.[19] A mellékutak helyzetében nincsenek lényeges térségi különbségek, míg a főutakat tekintve Békés megye kis hálózata viszonylag jobb állapotú a másik két megyéénél. Bács-Kiskunban és Csongrádban az utak többségének megfelelő a teherbírása, de Békésben a hálózat közel fele nem megfelelő e tekintetben. Mindhárom megyében nagy (15% körüli) viszont a keskeny, a 6 m-es mellékúti szabványt el nem érő szélességű utak aránya, és sok az egyenetlen mellékút is.

A 90-es évek folyamán a közúthálózat állapota romlott a Dél-alföldön. Nemcsak a szükséges felújítások maradtak el, de a fejlesztések terén még az országos átlaghoz képest is rosszabb helyzetben volt a régió. A Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium központi közúthálózat-fejlesztési erőforrásaiból 1993 és 1997 között csak 4%-ban (!) részesedett a Dél-alföld, amit döntően elkerülő utak építésére, csomópont-átépítésekre, határátkelőkhöz vezető utak kiépítésére fordítottak. Ezzel együtt eltérő mértékben fejlődött a három megye közúthálózata. Bács-Kiskunban ugyanis koncessziós tőkéből megépült az M5 autópálya Kiskunfélegyházáig tartó szakasza, több elkerülő út, és – döntően önkormányzati, földművelésügyi minisztériumi és területfejlesztési pályázati forrásokból – 11 új mellékút-szakaszt is kiépítettek. Ezzel szemben Csongrádban csak a Szeged-Algyő közötti út négynyomúsítása, egy elkerülőút-építés, egy jelentősebb határátkelő-korszerűsítés és két mellékút-építés történt. Békésben mindössze két új elkerülőút-darab és egy rövid szakasz négy nyomsávúra bővítése jelentette az előrelépést. A kormányzati tervek szerint 2007-ig a megelőző időszak többszörösét kitevő közlekedésfejlesztési erőforrások fognak jutni a régióba, így – noha a jogos igények nagyobb részének gyors megvalósulására így sem lehet számítani, s a tervezett beruházások elsősorban Csongrád és Bács-Kiskun megyét érintik – remélhetően kiegyenlítődik a korábbi aránytalanság az más régiókhoz képest.

Az országos közutakkal ellentétben – az önkormányzatok erőfeszítéseinek köszönhetően – több településen is lényeges javulást sikerült elérni a belterületi utak burkolása terén, a területi, települési különbségek mégis jelentősek maradtak. A legjobb Bács-Kiskun megye helyzete, különösen annak nyugati részei. E megye belterületi önkormányzati útjainak mintegy 72%-a kiépített, de nem sokkal marad el ettől Csongrád megye átlaga sem (kb. 70%-os arány), s mindkettő meghaladja kissé az országot. Lényegesen rosszabb Békés megye helyzete, ahol mindössze 54%-os a kiépítettség. A településenkénti értékek Bácsban és Csongrádban 5 és 100% között szóródnak, míg Békésben lényegesen kisebbek a különbségek.

Önkormányzati tulajdonban vannak a kerékpárutak is, amelyek építésében a régió országos összevetésben is kiemelkedik. 1998 végéig mintegy 330 kilométernyi kerékpárút létesült (zömmel 1990 után), túlnyomórészt a belterületeken, az országutak legbalesetveszélyesebb átvezető szakaszai mentén. Területi megoszlásuk azonban nem egyenletes: mintegy 40-40%-uk Békésben és Bács-Kiskunban van, s kevesebb mint ötödrészük épült Csongrádban. Ezzel együtt továbbiakra is szükség lenne, hiszen a kedvező domborzati és településszerkezeti adottságoknak köszönhetően az év nagyobb részében jelentős a kerékpárforgalom.

A határátkelők helyzete

Túlnyomórészt a közúti közlekedéshez kötődik a határforgalom is, hiszen 1998-ban az átkelő személyeknek csak 9%-a vette igénybe a vasutat – szinte kizárólag külföldiek –, és elenyésző része a légi vagy vízi közlekedést. A személyforgalom a teljes egészében a régióban található magyar-jugoszláv határszakaszon nagyobb (1998-ban 7,5 millió fő), míg a román határon közel 5 millióan keltek át a régiót érintve, ami a teljes román-magyar határforgalom mintegy kétötöde. E határszakaszon az erdélyi magyarok által sűrűbben használt északi átkelők – Ártánd, Csengersima – forgalmasabbak a Dél-alföldieknél. Az átlépőknek a román határon csak mintegy hetede, míg jugoszláv viszonylatban egyharmada magyar állampolgár. Bár mindkét határszakaszon két közúti (Röszke, Tompa, illetve Nagylak, Gyula), és egy vasúti (Kelebia, Lőkösháza) átkelőn folyik teherforgalom is, ennek volumene Románia irányában jelentősebb, amihez persze hozzájárul Jugoszlávia politikai elszigeteltsége, s az állandósulni látszó balkáni háborús veszély.

A forgalom nagysága a 90-es években mindkét irányban meglehetősen ingadozó, erősen függ a túloldali, illetve nemzetközi politikai helyzettől, valamint a határőrizeti, vám- és pénzügyi jogszabályok alakulásától (háború, embargó, határátlépési illeték, benzinilleték stb.). Mindez arra utal, hogy az átlépések jelentős része a nem hivatalos kereskedelemhez (benzin, gázolaj, szesz, autó, ruházat, gyógyszer) és az illegális munkavállaláshoz – azaz a fekete- és szürkegazdasághoz – kötődik, illetve “bevásárlási célú". A kereskedelmi célú átlépések aránya különösen a 90-es években megnyílt kisebb forgalmú átkelők – Méhkerék, Tiszasziget, Bácsalmás – esetében magas, amit jól mutat, hogy forgalmuk a piaci kereslethez és a vámjogszabályokhoz igazodóan különösen szélsőségesen ingadozik. A román határszakasz átkelőhelyein ideiglenes átrendeződést okozott a nagylaki határállomás 1998-ban befejeződött örvendetes rekonstrukciója. a 90-es években megnyitott átkelők legjelentősebbike, a Bukarest és Budapest között a legrövidebb összeköttetést biztosító battonyai átkelő forgalma ettől függetlenül is gyorsan növekedett, mára a tradicionális határállomásokéhoz hasonló nagyságrendű, annak ellenére, hogy csak alsóbbrendű utak vezetnek ide. Összességében azonban 1993 óta csökken mindkét határszakasz forgalma (bár Románia irányában 1998-ban érzékelhető növekedés volt tapasztalható az előző évhez képest).

Mindez arra utal, hogy a határmentiség még nem igazán erőforrása a régiónak, ráadásul, különösen Jugoszlávia irányában, komoly külső (politikai) akadályai is vannak a határmenti együttműködések és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok kiteljesedésének. Ezzel együtt további kis határállomások nyitására volna szükség, mert a jelenlegi, országos és nemzetközi összevetésben egyaránt igen alacsony átkelő-sűrűség a határmenti kapcsolatok intenzívebbé válásának fizikai akadályát jelenti. Mindkét határszakaszon indokolt lenne az áruforgalom decentralizálása is.

Vasúti közlekedés, szállítás

A vasút jelentősége a rendszerváltás hatásainak köszönhetően 1990 és 1993 között drasztikusan csökkent. Országosan, és a – teljes egészében a MÁV Szegedi Területi Igazgatóságához tartozó – Dél-alföldön egyaránt a vasúti áruszállítás teljesítménye mintegy felére, míg a személyszállításé háromnegyedére esett vissza. Ennek következtében a vasút részesedése az árufuvarozásból 1997-ben már csak 33% volt a közút 42%-os súlyával szemben, míg a közforgalmú távolsági (helyközi) személyszállítás terén a vasút aránya 40, a közúté 46% volt[20], noha a rendszerváltáskor még mindkét tekintetben a vasút teljesítménye volt a nagyobb. A vasúti teljesítmények csökkenése 1993-tól kezdődően megállt, majd 1997–98-ban minimális mértékben nőtt országosan és a Dél-alföldön is. A közúti forgalom növekedésének üteme azonban ezt továbbra is meghaladja, így az ágazat részesedése csökkenő maradt.

Mindennek egyik fő oka a vasúti pályarekonstrukciók és -fejlesztések – a Dél-alföldön 1991 óta gyakorlatilag teljeskörű – szünetelése, aminek következtében a fővonalak egy részének kivételével az eljutási idők alig vagy egyáltalán nem versenyképesek a közúttal szemben. Mindehhez – külső körülményként – hozzájárult az utazási-szállítási igények jelentős változása (a személyszállításban a gépkocsik terjedése, a teherforgalomban pedig a gazdasági szervezetek dekoncentrálódása, a tömegáruk visszaszorulása, a nagyértékű, szállítási költségekre kevésbé érzékeny áruk forgalmi arányának növekedése).

A régió vasútjainak vágányhossza közel 1400 km, itt található az ország közforgalmú vasútvonalainak 18%-a, s a települések 45%-ának van 2 km-nél közelebb levő vasútállomása. A vasútsűrűség az országos átlag körül van és kissé meghaladja az európai átlagot, ám a hálózat komoly fogyatékossága a Budapest-irányú pályákra merőleges transzverzális vonalak hiánya vagy gyenge kiépítettsége, és a nemzetközi vasúti összeköttetések alacsony száma (egy-egy fővonali és mellékvonali összeköttetés van mind Jugoszlávia, mind Románia felé). Mindezt azért is fontos megemlíteni, mert a trianoni határ több mint tíz vasútvonalat vágott át a térségben, amelyek közül a meglevő átkelőkön kívül három egykori vonal területe még ma is MÁV-tulajdonban van (Körösnagyharsánynál, Szőregnél és Csikériánál).

A Dél-alföld négy vonala tartozik a MÁV törzshálózatához. A 120-as számú (Budapest–) Szolnok–Békéscsaba–Lőkösháza (–Arad), valamint a 150-es (Budapest–) Kiskunhalas–Kelebia (–Szabadka) vonal "A1" kategóriájú nemzetközi, míg a 140-es (Budapest–)Cegléd–Kecskemét–Szeged és a 155-ös Kiskunfélegyháza–Kiskunhalas vonal "A2" kategóriás belföldi törzshálózati fővonal. Csak ezek a vasutak vannak villamosítva a régióban, de közülük is csak a 120-as vonal Gyoma–Békéscsaba közötti szakasza kétvágányú. Kiépítési pályasebességük a 120-as vonalon Muronyig 120 km/óra, a többi szakaszon 100 km/óra, ám a rossz pályaállapotból következően rengeteg a sebességkorlátozás, így e vonalakon is egy óra alatt legfeljebb 75–85, a legrosszabb állapotú 150-esen csak 60 km-re lehet eljutni gyors- vagy IC-vonattal. A régió vasúthálózatának kiépítettsége és állapota összességében még a szintén kedvezőtlen országos átlagnál is rosszabb, s különösen a kétvágányú pályák hiánya gátolhatja a régió kedvező logisztikai lehetőségeinek kihasználását. Mivel a MÁV jelenlegi beruházási tervei között csak a Gyoma–Békéscsaba vonal korszerűsítése és (2001-től) a Cegléd–Kiskunfélegyháza szakasz rehabilitációja szerepel (a Budapest–Kiskunhalas–Kelebia vasút korábban tervezett a 160 km/órás pályasebességre történő kiépítése is lekerült a napirendről), rövid távon kilátás sincs a helyzet érdemi javulására.

A “B1” kategóriájú “egyéb fővonalak” közé tartoznak a régióban a Bátaszék–Baja–Kiskunhalas, a Fülöpszállás–Kecskemét, a Makó–Hódmezővásárhely–Szentes–Szolnok, a Kecskemét–Lajosmizse–Budapest, a Szeged–Békéscsaba és a Békéscsaba–Gyula–Kötegyán közötti vonalszakaszok, a hálózat többi eleme "B2" jelű mellékvonal. Ezeknek a pályaszerkezete túlnyomórészt korszerűtlen, elavult, több évtizede nem épültek át, ezért a zömmel 60–80 (néhol csak 40) km/órás kiépítési pályasebességnek megfelelően is csak kevés vonalon haladhatnak a vonatok a pálya állapota miatt. Így egy óra alatt a B1-es vonalakon 40–60, a B2 kategóriájúak zömén csak 30–40 km-t tesznek meg a személyvonatok, s néhány szakaszon a forgalom puszta fenntartása is csak nagy nehézségek árán biztosítható. Több vonalon a teherforgalmat megnehezítő tengelyterhelés-korlátozás is érvényben van.

A régió az ország vasúti forgalmából kisebb arányban részesedik, mint a vonalak hosszából: az országos vasúti teherszállítási teljesítménynek csak 10%-a, a személyforgalomnak ennél is kisebb része bonyolódik a Dél-alföldi vonalakon. Ez a terhelés is a fővonalakon összpontosul, a mellékvonalak kapacitásai kihasználatlanok. A négy törzshálózati vonal hossza a régió vasútvonalainak mintegy 28%-át teszi csak ki, de ezeken halad a Dél-alföldi vasúti teherforgalomnak 89–90, a személyszállításnak mintegy 63%-a, összességében a vasúti forgalom 3/4-e.[21] Különösen a teherforgalom megoszlása szélsőséges: a négy törzsvonal mellett csak a Szeged–Békéscsaba vasúton bonyolódik érdemleges árufuvarozás, számos mellékvonalon hetekig nem közlekedik tehervonat. A nem Budapest-irányú, régión belüli áruforgalmi kapcsolatokban tehát a vasútnak elhanyagolható a szerepe s – bár a bajai és dunaföldvári hídon is van vasúti összeköttetés – a Dunántúl irányában sincs érdemleges közvetlen vasúti áruszállítás.

A legforgalmasabb vasútvonal mind a személy – mind az áruforgalom tekintetében a Szeged–Kecskemét(–Budapest) közötti, amelynek Kecskemét–Kiskunfélegyháza szakaszán 95%-os az egyetlen vágány kihasználtsága. A kétvágányúsítást (amely a kombinált fuvarozás kiterjesztését csakúgy gátolja, mint a személyszállító vonatok sűrítését) tehát itt teszik legsürgetőbbé a forgalmi igények, ám a MÁV hosszú távú terveiben is csak a meglevő vágány rekonstrukciója szerepel. Nem sokkal kisebb a Békéscsaba–Szolnok vonal személy- és áruszállítási volumene sem, e két vonal Dél-alföldi szakaszain irányonként naponta 3–5 ezer fő utazik.

A másik két törzsvonal szerepe a teherforgalomban jóval nagyobb, mint a személyszállításban. Ezeken, és a forgalmasabb – zömmel Békés megyei – egyéb vonalakon irányonként ezer fő körüli az átlagos napi utasszám, míg a legkisebb forgalmú mellékvonali szakaszok irányonkénti napi utasforgalma mindössze 30–200 fő. A régióban az egyes vasútvonalakon a vonatok férőhely-kihasználtsága 13–72% közötti, összesítve csak 43% -os.

Tömegközlekedés

A Dél-alföld tömegközlekedésében a – zömében a négy régión belüli székhelyű, és területi ellátási kötelezettséggel rendelkező VOLÁN társaság[22] által bonyolított – autóbusz-forgalomnak van nagyobb szerepe. A vasút csak a budapesti, illetve a Budapesten áthaladó nagytávolsági összeköttetések biztosításában meghatározó jelentőségű (Bács-Kiskun megye vasúthiányos déli területeit kivéve). E téren érzékelhető javulást jelentett a 90-es években a komfortos, és a pálya szabta korlátokon belül viszonylag gyors IC-vonatok megjelenése a három megyeszékhely és Budapest között. 1998 őszén megjelent az első IC-khez kapcsolódó, és a mellékvonalak mentén fekvő kis- és középvárosok városi kapcsolatait a pálya korszerűtlensége ellenére is jelentősen gyorsabbá és színvonalasabbá tevő "Interpici"-összeköttetés is a térségben, s az 1999/2000-es menetrendi idénytől már Hódmezővásárhely, Szentes, Orosháza és Gyula is elérhető lesz ilyen módon.

A régión belüli, illetve a Budapestet nem érintő interregionális távolsági tömegközlekedést ezzel szemben túlnyomórészt a Volán-társaságok végzik, ami a keresztirányú vasúti kapcsolatok hiánya miatt törvényszerű. A 90-es években jelentősen kibővült a Volánok távolsági járatainak száma, és e vonalakon korszerű buszokat állítottak forgalomba. Igaz, hogy – elsősorban a felsőoktatás kibővülésének, a diákok hazautazásainak köszönhetően – az igények is jelentősen megnőttek e tekintetben, elsősorban a hétvégeken, főleg Szeged, kisebb részben Pécs, Békéscsaba és Kecskemét irányában.

A vonzáskörzeti (kistérségi) viszonylatú, mindennapi forgalomban a vasút csak ritkán (összesen mintegy harminc település esetében) igazi alternatívája az autóbusznak, elsősorban a fővonal által érintett, s a központhoz közeli vasútállomással rendelkező egyes településeken, vagy ott, ahol a Volán-buszok jelentős számú utast hordanak a vasútra. Minderre Békésben van a legtöbb példa (Gyomaendrőd–Mezőberény és Gyula környékén, illetve Dél-Békésben), így ebben a megyében sokkal nagyobb a vasút szerepe a tömegközlekedésben, mint a másik kettőben. (Ehhez persze hozzájárulnak az úthálózat szerkezeti fogyatékosságai és a rosszabb személygépkocsi-ellátottság is). A hivatásforgalomban (munkába járás) a MÁV teljesítménye 1993 óta is jelentősen csökkent, míg a régió Volán társaságaié nagyjából változatlan maradt. A Volánok utasforgalmának nagyobb része iskolába vagy munkába járással kapcsolatos, hivatásforgalmi jellegű. Folyamatosan a helyközi tanuló és dolgozó bérletekből, valamint 67,5%-os diákjegyekből, illetve a hozzájuk kapcsolódó árkiegészítésekből származik a menetrendszerű helyközi üzletágból származó Volán-bevételek több mint fele. Ezen belül azonban a 90-es években jelentősen visszaesett a dolgozói bérletek aránya és megnőtt, sőt vezető utasforgalmi összetevővé vált a diákszállítás. Noha az utazások nagyobb része továbbra is rövid távú, a társadalmi és gazdasági igények átalakulásának köszönhetően a régió tömegközlekedésben is folyamatosan nő az átlagos utazási távolság, azaz a távolsági forgalom szerepe. Zömmel ennek, valamint a szuburbanizáció miatt erősödő elővárosi forgalomnak az eredménye az autóbusz-közlekedés utaskilométer-teljesítményeinek 15–20%-os növekedése a 90-es évtizedben a régióban. Az állami és önkormányzati támogatások csökkenésének köszönhetően viszont az országos tendenciákkal megegyezően a régióban is visszaesett a helyi tömegközlekedés volumene. (Helyi autóbuszközlekedés jelenleg a három megyeszékhelyen kívül Baján, Hódmezővásárhelyen, Szentesen, Csongrádon, Makón, Gyulán, Orosházán és Szarvason van.)

Az autóbusz-közlekedési ellátottság összességében megfelelőnek mondható: egyetlen kivétellel valamennyi településnek van távolsági buszmegállója, s a tanyák jó része is megközelíthető autóbusszal. Zömmel az autóbuszforgalomnak köszönhetően a tömegközlekedési központok kevés kivétellel minden településről megfelelő járatsűrűséggel elérhetők. Ez Bács-Kiskun megye déli és nyugati peremeit kivéve a megyeszékhelyek vonatkozásában is igaz. A régió egészét tekintve a centrumok közül egyértelműen Szeged tömegközlekedési elérhetősége a legkedvezőbb: a régió valamennyi tömegközlekedési centrumából elérhető közvetlen járattal.

A közvetlen eljutási lehetőségek irányai által megrajzolható tömegközlekedési vonzáskörzetek a kistérségi kapcsolatok egyik meghatározó keretét jelentik. Az ellátottsági szint azonban igen különböző: fekvéstől és nagyságtól függően 3-tól több mint 60, a legközelebbi központ felé induló munkanapi járatpárig terjed. A három megye közül e szempontból Csongrád emelkedik ki: itt igen sok az – általában komfortosabb buszokkal lebonyolított, így a rövid távolságra utazók által is kedveltebb – távolsági járat, és legalább 6 járatpár érint minden községet. A másik két megyében több a viszonylag kevés járattal érintett település. Mindez tükröződik az utasforgalmi adatokban, bár összefüggés mutatkozik a személygépkocsi-ellátottság színvonalával is, (ami a Kiskunságban kisebb, Békés megyében nagyobb szerepet juttat a tömegközlekedésnek, valamint a vasút kínálta lehetőségekkel (ez Békés megyében csökkenti, Baja környékén pedig növeli az autóbuszok szerepét a tömegközlekedésen belül).

A régió egészében a legnagyobb forgalmúak az egymáshoz közeli nagyobb városokat összekötő (pl. Békés–Békéscsaba, Gyula–Békéscsaba, Szeged–Hódmezővásárhely, Szeged–Makó, Kecskemét–Kiskunfélegyháza, Baja–Kalocsa), illetve a megyeszékhelyek agglomerációs forgalmát bonyolító vonalak. Emellett azonban az autóbusz-forgalmi csomópontok (ezek, forgalom szerint csökkenő sorrendben haladva Bács-Kiskunban Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Kalocsa, Kiskőrös, Kunszentmiklós; Csongrádban Szentes, Hódmezővásárhely, Makó, Kistelek, Csongrád; Békésben Orosháza, Gyula, Szarvas, Szeghalom, Mezőkovácsháza, Békés) és a környékbeli nagyobb falvak közötti vonalak is a forgalmasabbak közé tartoznak. Az alacsony járatsűrűség mellett is a legkevésbé kihasználtak a központoktól távol eső aprófalvakat, és különösen a nehezen megközelíthető külterületi településrészeket, tanyákat feltáró vonalak. Szociális szempontok miatt azonban e veszteséges vonalak fenntartása nagyon is szükséges.

Vízi és légi közlekedés, kombinált áruszállítás

Létezik még három olyan közlekedési mód, amelyek jelenleg viszonylag kisebb volumenűek, ám középtávon szerepük akár jelentősen növekedhet. A vízi szállítás volumene a korábban fő megrendelőnek számító gazdasági ágak és nagyvállalatok visszaesése, a tömegáru-fuvarozási igények csökkenése miatt 1980 és 1992 között 1/3-ára csökkent, míg azóta lassan emelkedik, s 1997-ben a magyar árufuvarozási teljesítményekből 6,6%-ban részesedett. Ennek több mint 70%-a magyar behozatali és kiviteli forgalom volt, a többi pedig szinte teljes egészében tranzitszállítás, a belföldi forgalom részesedése a 2%-ot sem érte el.

A régió folyói közül a Duna korlátozásokkal EGB VI., míg a Tisza Kisköre–Csongrád közötti szakasza EGB III., lejjebb EGB IV., a Kettős-Körös Békéstől EGB II., a Hármas-Körös EGB III. osztályú vízi út. Ezek közül a Dunán kívüli vízi utak szállítási szerepe elhanyagolható: csak vízügyi, illetve sport- és rekreációs célú közlekedés folyik rajtuk, s – bár a Tiszán van rendszeres utasforgalom – a vízi személyszállítás volumene is jelentéktelen. Az intenzívebb hasznosítást gátolják műszaki problémák is, (a bökényi duzzasztó állapota a Körösön, a kedvezőtlen hajómerülési viszonyok a Tiszán Csongrád és Kisköre között). A legfőbb akadály azonban a fuvaroztatói igények hiánya: e folyók irányában nincs komoly tömegáru-áramlás. Még a Tiszán is csak néhány kőszállítmány halad, kihasználatlan a 80-as években nagyobbrészt kiépült, viszonylag korszerű szegedi medencés kikötő is. A Tisza hasznosítását alapvetően gátolja, hogy nincs nemzetközi vízi úttá nyilvánítva, így nincs összeköttetésben a Dunával s ezen keresztül az európai víziút-rendszerrel.

A Dunán bonyolódik viszont a magyarországi forgalom több mint 90%-a. A dunai hajózás lehetőségei a Duna–Majna–Rajna csatorna 1992-es átadása óta megnövekedtek, s távlati szerepe – immár európai VII-es korridorként is – igen jelentőssé válhat. Ennek ellenére a dunai hajóforgalom a lehetőségekhez képest alacsony szinten ingadozik, aminek oka a jugoszláviai politikai helyzet bizonytalansága, a nem megfelelő magyar hajótér-kapacitás és a hajózást korlátozó mederproblémák a Duna magyarországi szakaszának felső részén. Ennek ellenére a dunai hajózás fejlesztése már csak az EU-preferenciák miatt is igen komoly lehetőségeket jelent, ami a – ma még részben korszerűsítésre szoruló – bajai kikötő előtt is komoly perspektívákat nyit. A régió szempontjából számításba kell venni a dunaújvárosi, és a létesítendő Szekszárd térségi kikötőket is, míg a többi dunai kikötői létesítmény (Tass, Solt, Baja) hasznosítása továbbra is a sporthajózás céljait szolgálhatja.

A régió földrajzi fekvésénél fogva jó adottságai vannak a kombinált áruszállításnak is. Ennek segítségével Magyarország közúti tranzitforgalmának ma még csak mintegy 6–7%, míg a teljes közúti teherforgalom 13–14%-a "emelődik át" az országon, de a nemzetközi és hazai szabályozás környezetvédelmi és úthálózat-védelmi okokból is ennek a részesedésnek a jelentős növelését célozza. Az 1990-es években e téren a legnagyobb fejlődést a kiskundorozsmai RO-LA terminál átadása jelentette, aminek kihasználtsága jó, forgalma (az ausztriai Wels és az olaszországi Sezena irányába) évről-évre növekvő. Hatása a régió távolabbi területeire is kiterjed, mert kormányrendeletek garantálják a hétvégi kamionstop- és nemzetközi árufuvarozási engedély-mentes megközelítését a Dél-alföld valamennyi teherforgalomra megnyitott közúti határátkelőhelyének irányából. (A terminál jelenleg elsősorban Nagylaknál és Gyulánál belépett kamionokat fogad.) A továbblépést azonban gátolja a 140-es vasút telítettsége. E mellett a régióban a konténer-fuvarozás lehetőségei is jók, mert konténer-terminállal és odavezető vasúti kapcsolattal rendelkezik a bajai kikötő is, míg Szegeden és Békéscsabán kombiterminál fejlesztése tervezett. Ezek forgalma egyelőre kisebb, a jövőben közülük különösen a bajai RO-RO terminál előtt nyílnak nagy lehetőségek.

A régióban jelenleg csak a kecskeméti katonai repülőtéren van rendszeres (katonai célú) légiforgalom. Ezen kívül szilárd burkolatú a kalocsai volt szovjet katonai repülőtér – ennek hasznosítása egyelőre nem megoldott –,rendszeres sportcélú repülés folyik a szegedi, kiskunfélegyházi és békéscsabai füves repülőtereken, és néhány további kisebb leszállópálya is van még a térségben. Az időről-időre felmerülő regionális repülőtér-fejlesztési elképzelések megvalósulását ezek igen jelentős beruházási igénye gátolta eddig, s megfontolandó, hogy a ferihegyi repülőtértől 1–2 órás közúti utazási távolságban rentábilissá tehető-e működésük. A sport-, vadász-, üzleti és konferenciaturizmushoz kapcsolódóan azonban a jelenlegi repülőtereknek a jövőben komolyabb szerep is juthat.

Energiaellátás

Villamosenergia-hálózatok

A régióban a helyi villamosenergia-rendszerek kiépülése a nagyobb városokban már a századfordulón megkezdődött (Szeged, Kecskemét), de ténylegesen egységes országos hálózatról csak 1963-tól, az MVM Tröszt megalakulásától beszélhetünk. A mára létrejött alaphálózati rendszer elemei közül a régiót az Albertirsa–Békéscsaba és a Paks–Sándorfalva(–országhatár) 400 KV-os, illetve a Szolnok–Szeged(–országhatár) 220 KV-os nagyfeszültségű hálózat érinti (az említett városok egyúttal a régió alállomásait is jelentik). A hálózat alap-betáplálását végző 13 erőmű egyike sem üzemel a régióban. Ez azt jelenti, hogy a meglévő energetikai nyersanyagok ellenére a régió minimális mértékű önellátásra sem képes.

A 120 KV-os főelosztó hálózat teremti meg lényegében az összeköttetést a régió nagyobb térségei és centrumai között, illetve a régión kívüli betáplálási pontokkal (Dunaújváros–Kecskemét–Cegléd, Pécs–Mohács–Baja–Kiskunhalas–Szeged, Baja–Kalocsa–Kiskőrös, Kecskemét–Kiskunfélegyháza–Szeged, Kecskemét–Szolnok, Szeged–Szentes–Orosháza–Békéscsaba, Szeged–Makó–Békéscsaba, Békéscsaba–Szarvas–Mezőtúr, Békéscsaba–Békés–Szeghalom–Berettyóújfalu, Békéscsaba–Gyula).

Az OTK-ban megjelölt, a régiót érintő hálózati fejlesztések közül a Szeged–Békéscsaba(–országhatár) 400 KV-os távvezeték emelkedik ki, kisebb léptékűnek látszik a Kistelek–Kiskunmajsa–Kiskőrös 120 KV-os rendszer üzembe helyezése. A közelmúlt megvalósult fejlesztései közül a sándorfalvi alállomás bővítése kívánkozik az első helyre, mely lehetővé teszi az ország bekapcsolódását a DK-Európa felé menő energia-transzferbe. Középtávon tűzik ki célként az algyői szekunder erőmű felépítését, bekapcsolását a rendszerbe. A hálózati rendszerek viszonylatában az OTK kiemeli a Szeged–Arad 400 KV-os összeköttetés létesítésének fontosságát, de csak hosszú távon látja a megvalósulás realitását.

A régió meghatározó áramszolgáltatója a DÉMÁSZ Rt., csak néhány peremen lévő település “lóg át” a TITÁSZ ellátási területére, miközben a DÉMÁSZ-nak Pest és Szolnok megyei érdekeltségei is vannak. A megvalósuló és tervezett fejlesztések alapvetően három okból következhetnek be: a meglévő hálózatok elhasználódása miatt, a közvetlen új fogyasztói igényre történő kapacitásbővítés során, illetve a meglévő fogyasztók növekvő igénye miatt. Az elhasználódás esetén lehetőség van a minőségi fejlesztésre is, hiszen a csere során jobb, korszerűbb termékek beépítése történik. A második típusú fejlesztésre eddig csak Kecskeméten és környékén volt példa, alapvetően az autópálya megjelenéséhez, hatásához köthetően. A harmadik típusból a vállalati és egyéni fogyasztás alakulása viszonylag pontosan számítható legalább középtávon, ezért itt időben fel tudnak készülni a pótlólagos igények kielégítésére. A gondot a gazdátlan, illetve “idegen” hálózatok fejlesztése jelenti. Ezek nagy része a hajdani – ritkán szabványos – TSZ-hálózatok mai utóda.[23] Mai áron számítva még 4–5 milliárdos fejlesztés lehet hátra az összesen mintegy 13 milliárdos költségű munkából. A gondot a tulajdonossal rendelkező hálózatok jelentik, mert itt lényegében nincs lehetőség semminemű beavatkozásra. Becslések szerint a gazdátlan vonalak 10%-a, mintegy 1300 fogyasztóval vár még minőségi cserére, ami a kezdeti létszám 11%-ára tehető.

A középfeszültségű hálózaton a szolgáltatás lényegében zavartalan, de a már 1989 előtt is problematikus területek megmaradtak (Izsák környéke, Bácsalmás-Jánoshalma környéke, Ásotthalom térsége, illetve a folyamatos fejlesztések előtt Körösladány térsége tartozott ebbe a csoportba). A városok közül Kecskemét igényel sürgősebb beavatkozást, mellette Baja hálózatának egyszerűsítése lenne indokolt (túlzottan sok feszültségszint). A cég által alkalmazott “M-1 elv”[24] alapján Békés, Csongrád, Kistelek, Kiskunmajsa, Lajosmizse esetében látnak okot a beavatkozásra. Ma úgy tűnik, hogy a közeljövő bővítéseit alapvetően a megnyíló ipari parkok bejelentett igényei határozzák meg.

A kisfeszültségen folyó fejlesztések általában egy éven belül követik a bejelentett igénynövekedést, ezzel nagyjából szinkronban vannak a tényleges fogyasztásváltozásokkal. A kisfeszültségű hálózatoknál nagyobb volumenben az állag miatti rekonstrukcióra nyílhat lehetőség. Ezen belül kiemelt helyet foglal el a külterületi hálózatok karbantartása, illetve a 380 V-os belvárosi kábelhálózatok avulás miatti cseréje. Ebben a relációban érzékelhető bizonyos ellenérdekeltség a szolgáltató és az önkormányzatok között, hiszen előbbi a minél nagyobb volumenű fogyasztásban, utóbbi a racionálisabb energiafelhasználásban érdekelt.

Az energiaellátottság jellemzői

A régió rendelkezik fosszilis energiahordozókkal (kőolaj, földgáz), s ebből reménybeli készletek feltárása is várható. A megújuló energiahordozók közül a geotermikusenergia-készletek mennyisége kiemelkedő, hasznosítására számos minta értékű projekt zajlott a múltban és folyik ma is. Előrejelzések szerint Csongrád megye egészén, Békésből Orosháza és Békéscsaba, Bács-Kiskunból főként Tiszakécske környékén lehet számítani nagyobb arányú terjedésére. A természeti földrajzi adottságok közül a magas napfénytartam lehetőséget ad a szoláris energia jelenlegit lényegesen meghaladó mértékű hasznosítására, elsősorban Bács-Kiskun és Csongrád megyékben, de Békés nyugati sávjában is. Ugyanakkor a bioenergia nagyobb arányú felhasználását az egész Alföld területén preferálják.

Az ellátottság jelen színvonala csak a szegedi és orosházi térségben átlagon felüli, jónak a bajai, hódmezővásárhelyi, szentesi, békéscsabai, gyulai, sarkadi körzet ellátottságát ítélték. Kifejezetten hátrányos helyzetűnek mutatkozott Bácsalmás, illetve Mórahalom és térségei ellátottsága, mely már rövid távon is beavatkozást igényel. Hosszú távon várható, hogy megszűnik a hátrányos ellátottság, de az átlag alatti színvonal jellemzi majd Bácsalmás térségét, a dél-békési kistérséget, Szeghalom, Mezőberény és Vésztő környékét. Átlagos ellátottságot várnak Kiskőrös, Csongrád, Sarkad és Füzesgyarmat térségében, míg a régió többi területét átlag feletti vagy egyensúlyos, jó ellátási színvonal fogja jellemezni.

A régiót a Százhalombatta–Szeged(–országhatár) kőolajvezeték szeli át, battonyai, illetve kiskunmajsa–kiskunhalasi leágazásokkal. Több termékvezeték is érinti a Dél-alföldet. Az egyik a Százhalombatta–Szajol vonal cegléd-kecskeméti leágazása, a másik a Szeged központú hálózat, melynek végpontjai Ásotthalom, Kiskunmajsa, Sarkad(–országhatár), illetve leágazások futnak Mezőkovácsháza, Orosháza–Mezőtúr, illetve Kistelek–Üllés irányába.

A meglévő gázvezetékek közül a Budapest–Szeged(–országhatár) a legjelentősebb, de a régió szinte minden fontos városi centrumát elérik a nagynyomású vezetékek (Dunaújváros–Kecskemét, Kecskemét–Kiskunmajsa, Kiskunmajsa–Baja, Kiskunmajsa–Kalocsa, Kecskemét–Tiszakécske–Mezőtúr, Kecskemét–Szentes–Orosháza, Szeged–Hódmezővásárhely–Szentes–Szarvas–Mezőtúr, Szeged–Orosháza–Békéscsaba–Sarkad, Hódmezővásárhely–Makó–országhatár, Orosháza–Tótkomlós, Békéscsaba–Békés–Mezőberény). Az OTK-ban meghatározott fejlesztések a Mezőberény–Kisújszállás, illetve a Sarkad–Berettyóújfalu nyomvonalon történnek majd. A gáztermelés, illetve tárolás központjai: Zsana és Szank térsége, Algyő, illetve Kardoskút.

Ma a hazai primer energiahordozók szerkezetében a szénhidrogének szerepe a meghatározó, együttesen a felhasználás több mint kétharmadát adják, miközben az OECD átlaga 60% körül mozog, lényegesen nagyobb teret adva a szilárd tüzelőanyagoknak, illetve az alternatív energiaforrásoknak.

A régióban a vezetékes gázellátás lényegesen jobb, mint az ország átlaga. 1997-ben már a településállomány 94%-a rákapcsolódott a hálózatra (1998-ban további 2%-os javulás következett be), míg az ország egészében csak 64%-os a ráfűződési arány. Az ellátott háztartások aránya a régióban 70, az országban 64%, míg 1000 lakosra vetítve az ellátottság a régióban közel 300, az országban alig 250 fogyasztó volt. De nemcsak a hálózatok növekedése volt meglehetősen gyors, hanem a fajlagos fogyasztási adatok is megyénként 40–50%-kal növekedtek, azaz a gáz kiváltott más energiahordozókat az érintett háztartásokban.

Az ellátottság térségi különbségei megyei, kistérségi és településhálózati szinten is nyomozhatók. A régió átlagánál 10%-kal kedvezőbbek Csongrád megye fajlagos mutatói (ellátott lakások aránya, 1000 főre jutó fogyasztók száma). Bács-Kiskun nagyjából átlagos ellátottsággal rendelkezik, míg Békés kissé elmarad a régió szintjéről, de felette van az országos átlagnak. A fajlagos fogyasztásban Bács-Kiskun vezet, elsősorban a kalocsai, kiskőrösi, kiskunmajsai térségek kiugró adatainak köszönhetően. Viszonylag magas Békés átlaga, elsősorban Dél-Békés, illetve az orosházi térség átlagot meghaladó értékei miatt, s legkisebb Csongrád átlaga, alapvetően a nagy lakosságszámú, de kiugróan alacsony fogyasztású szegedi kistérség adata miatt.

A kistérségek közötti ellátottságbeli eltérések viszonylag jelentősek, a szegedi kistérségben a háztartások több mint kilenctizede rákötött a hálózatra, míg Bácsalmás térségében kevesebb mint kétötöde, s az 1000 lakosra jutó fogyasztószámban Szeged térségében közel 400, Bácsalmáséban alig 180 főt regisztráltak. Ugyanakkor a területi eltérések a folyamatos bekötések nyomán évről évre módosulnak, s nagyobb időtávot tekintve csökkennek, bár eltűnni aligha fognak. Bács-Kiskunban kiemelkedő a bajai és kecskeméti, s a bácsalmási mellett viszonylag alacsonyabb a kiskőrösi és kiskunmajsai térség ellátottsága. Békésben a megyeszékhely és Orosháza térsége a legjobban ellátott, kisebb elmaradás csak Szeghalom és Mezőkovácsháza térségében érzékelhető. Csongrád megyében Szeged térsége mellett Csongrád és Hódmezővásárhely is kiemelkedik, viszont Kistelek és Mórahalom kistérségének ellátottsága jelentős lemaradást mutat.

A megyeszékhelyek mindhárom megyében kiemelkedő ellátottsággal rendelkeznek, s megyeszékhely-város-falu lejtő is megfigyelhető (kivételt képez Csongrád, ahol a falvak fajlagos mutatói megelőzik a városokét!), de a differenciák nem túlságosan élesek, s tendenciájukban csökkenők. Ha a település-nagyságrendi csoportokat tekintjük, a hierarchikus lejtő legtisztábban Csongrádban jelenik meg. Békés megyében a lejtőt az 1000–1999 fős falvak, illetve az aprófalvak (200 főnél kisebb) relatíve jobb ellátottsága töri meg, Bács-Kiskunban Baja megelőzi Kecskemétet, az 5000–9999 fős kategória a kisvárosokat, illetve a 200–499 fős kisfalvak az eggyel nagyobb lélekszámú kategóriát.

A régióban közel 50 ezer lakás tartozik még ma is a távfűtési hálózatba. 1990-hez képest számuk jelentősebben csak Békésben változott, az akkori 1000 feletti lakásszám mára 700 alá csökkent.[25] A megyében összesen két településen maradt meg ilyen hálózat – Mezőhegyesen 542, Szarvason 150 lakás – de várhatóan hosszabb távon ezek is egyedi mérésű rendszerekké alakulnak át. A teljes távfűtésű lakásállomány közel kétharmada Csongrád megye öt “történelmi” városában koncentrálódik, s több mint fele (27 ezernél is több) egyedül Szegeden. Csongrádban félezer, Makón közel 800, Szentesen 1300-at, Hódmezővásárhelyen 2700-at meghaladó állományról van szó, mely komoly megoldandó problémát jelent az adott önkormányzatok és a lakosság számára. Bács-Kiskun megyében a közel 16 ezres állomány a négy nagyobb centrumban jelenik meg (mellettük egyedül Kiskőrösön regisztráltak száz körüli távfűtött lakást). Kecskeméten 11 ezret meghaladó, Baján közel kétezer, Kiskunfélegyházán másfél ezer, Kiskunhalason több mint 1200 lakásról van szó. Míg Csongrádban a teljes lakásállomány 17–18%-a érintett ezzel a problémával, Bács-Kiskunban az arány mindössze 7%.

A melegvízzel központilag ellátott lakások száma kevéssel múlja felül a 46 ezret. Békésben csak Mezőhegyes korábban említett lakásai vannak a rendszerbe kötve, Bács-Kiskunban Kiskőrös kivételével a korábban említett városok, s Csongrádban is a már regisztrált települések tartoznak az érintett körbe, általában kevéssel kisebb lakásszámmal, mint a távfűtés esetében. Bár alapvetően városi problémáról van szó, mégis a teljes lakásállományhoz viszonyított arányok mutatják, hogy Békés megye kivételével jelentős, nagyjából 150–200 ezer főt érintő kérdésről van szó.

Kommunikációs szektor

Távközlés

A távközlési infrastruktúra terén zajlottak a kilencvenes években a leggyorsabb, leginkább látványos változások a nemzetgazdaság ágazatai közül. Az elavult, analóg, illetve kézi kapcsoláson alapuló, európai összehasonlításban kifejezetten gyér ellátottságot, az évekig tartó vonalra várakozást bő hét év alatt egy magasan digitalizált, kínálati piacot nyújtó, a kényelmi és üzleti szolgáltatások folyamatosan bővülő körét nyújtó telekommunikációs szektor váltotta fel. Az országos szinten több mint megháromszorozódó vonalszám a régión belül csaknem négyszeres növekedési ütemet jelentett. Ezzel egyrészt csökkent a főváros-vidék dichotómia, másrészt a régió relatív helyzete javult: mára a vidéki átlag fölé került az ellátottságot tekintve. A régióban bekapcsolt több mint 370 ezer fővonal a vidéken bekötött vonalak 17%-át jelenti. Az 1998-as évben már csökkent a bekötött fővonalak száma – a gyors mennyiségi növekedés, mely a leggyorsabb volt az átalakuló országokban, lassúbb, minőségi és szolgáltatási alapú fejlődésnek adja át helyét. Előtérbe kerülnek a beszédtovábbítás melletti kommunikációs formák, az adatátvitel, kép, hang és információ integrált továbbítása, illetve a távközlési és kábeltelevíziós rendszerek fokozatos összeolvasztása.

Az 1993–94-es koncessziós pályázatok lezárulta után a régió távközlési szempontból meglehetősen mozaikos szerkezetet öltött. A MATÁV tulajdonában csak a kecskeméti góckörzet maradt, a többi Bács-Kiskun megyei körzetet az izraeli-magyar EMITEL konzorcium nyerte el. Csongrád megyében a pályázat eredményeként az eredetileg francia többségi tulajdonú DÉLTÁV vált kizárólagos helyi szolgáltatóvá, Békés megye két körzetének koncesszora a HUNGAROTEL lett. Előreláthatólag 2001 végéig a területi monopóliumok fennmaradnak, de legkésőbb az uniós csatlakozásig a jogharmonizáció jegyében szükségessé válik e szegmensek megnyitása is a piaci verseny előtt, ami alternatív szolgáltatók megjelenéséhez vezethet (Pantel, Novacom, Antenna Hungária stb.).

A megyék közötti különbségek érezhetően mérséklődtek, de el nem tűntek. A legkedvezőbb helyzetű Csongrád megye ellátottsága ma is jó 15%-kal haladja meg Békés, 11%-kal Bács-Kiskun megye szintjét. Kistérségi szinten az eltérések még erőteljesebbek, hiszen a mórahalmi, illetve a szegedi kistérség mutatói között a különbség 200 fővonal 1000 lakosra. Ebben az összehasonlításban a megyék közül Bács-Kiskun a leginkább kiegyenlített ellátottságú (91 fővonalas abszolút eltérés), de Békés megye sem mutat végletes differenciákat (98 fővonal). A megyeszékhelyek ellátottsága mindenütt kiemelkedő, s a városoké is általában jobb, mint a falvaké. Mindazonáltal a különbségek érezhetően csökkentek a kilencvenes években. A folyamat Bács-Kiskunban jutott legmesszebbre, itt a város-falu rés mintegy 20%, ugyanez Békésben 22%, míg Csongrád lényegesen nagyobb szakadást mutat (40%). Hasonló kiegyenlítődési trend ment végbe a település-nagyságrendi csoportok között is: 200 fővonal alatti ellátottságot (1000 főre) csak Békés megye 200–499 fős, illetve Csongrád 1000–1999 fős falvai mutatnak, de 300 fővonal feletti értékeket is csak a megyeszékhelyek (illetve Bács-Kiskun megye 200 főnél kisebb települései) mutatnak. Közülük kiugró Szeged (406 fővonal) ellátottsága. A falvak között is megjelennek magas fajlagos ellátottságúak (300 fővonal felett), de eléggé szórt elhelyezkedésben, míg a gyengébben ellátott terek jobban koncentrálódnak. Részben ÉK- és DK-Békésben, részben Békés és Csongrád, illetve Bács-Kiskun és Csongrád határsávjában, részben Csongrád megye egyéb falusi tereiben, illetve Bácskában tömörülnek. Ez a fejlődés csak kevéssé üt át az életmód-statisztikákban, ahol a lakások telefonnal való ellátottsága a legalacsonyabb a régiók között, több mint 16%-kal elmaradva az országos átlagtól. A lakás- és üzleti vonalak sűrűsége is meghaladja a vidéki átlagot, s gyakorlatilag mindhárom megye telefonsűrűsége átlagos, vagy afeletti. A nyilvános telefonállomásoknál mintegy 20%-os elmaradás jelentkezik a régió szintjén, ám a belső eltérések nem jelentősek.

A hálózatok digitalizáltsága átlagosan megközelíti a 75%-ot, ami európai összehasonlításban is magas. Folyamatosan zajlik 1990 óta a digitális gerinchálózatok fejlesztése, részben a MATÁV országos hálózata, részben a távközlési szolgáltatók saját kezelésű hálózata, részben az országos és regionális szolgáltatók magánhálózatai összeköttetésének megteremtésére. A ma elterjedt fejlett üzleti szolgáltatások teljes köre elérhető a régióban (bérelt vonalak, ISDN, Internet-csatlakozás stb.).

Mobil telefónia

Magyarországon 1990-től, a Westel Rádiótelefon Kft. NMT rendszerű hálózatának beindulásától számíthatjuk a mobil telefónia megjelenését. Az országos lefedettséget 1996-ra elérő 450 MHz-es hálózat 1998 végéig 95 ezer előfizetőt gyűjtött, az erős verseny ellenére stabilizálta ügyfélkörét, s 1999-ben gyökeres technológiai megújulásba kezd. Hátránya a GSM rendszerekhez képest, hogy csak az ország területén belül használható.

1994-ben indult el a két versenytárs a 900 MHz-es sugárzási sávban. A hálózatépítésben és az előfizetők gyarapításában a Westel 900 GSM Rt. volt a gyorsabb, 1998 végére 546 ezer előfizetőt regisztráltak, míg a vetélytárs Pannon GSM 430 ezres táborral rendelkezik. A teljes lefedettséget 1997-re érték el a cégek, de az előfizetők rohamos gyarapodása miatt, a folyamatos fejlesztések ellenére a hálózatok időnként túlterheltek. Ezt jelzi a hétjegyű hívószámok bevezetésének kényszere is.

Várhatóan az 1999-ben koncesszióra kiírt 1800 MHz-es sáv három lehetséges győztese közül kettő a két GSM szolgáltató lesz, azzal a megszorítással, hogy meg kell nyitniuk a 900-as sávot a vetélytárs előtt. Lényegében a két rendszer egységes szolgáltatásként fog megjelenni, mint ahogy már ma is használhatók e sávok a külföldi telefonálások alkalmával. A gondot az jelenti, hogy a MATÁV-nak gyorsított ütemben kell kiürítenie azokat a hullámhosszakat, melyekre a fix telepítésű drótnélküli, ún. RLL, vagy WILL telefonokat beüzemelte (közel 100000 vonal átkötéséről van szó!).

A mára egymilliót is meghaladó mobiltelefonos tábor térbeli elhelyezkedése sokkal kiegyenlítettebb, mint akár két-három évvel ezelőtt volt. Bár a városok és Budapest súlya továbbra is magasabb, mint a lakosságból való részesedésük, a községek, kisvárosok felzárkózása gyors ütemben halad, a differenciák elsősorban a fizetőképes kereslet különbségeit jelzik vissza, azaz a jövedelmekkel korrelálnak – megszűnt tehát a mobiltelefon helyettesítő szerepe. Az életmód-statisztikák szerint terjedésük a régióban valamelyest lassúbb, mint a fejlettebb dunántúli megyékben, de eléri az országos átlagot.

Fejlett kommunikáción alapuló programok

Teleház, telefalu kísérleti projektek 1993 elején indultak Magyarországon. A hivatalos politika 1997-től karolta fel a mozgalmat, s mára a finanszírozási források is sokszínűbbé váltak, hiszen a kormányzati szférán belül a KHVM mellett a Szociális és Családvédelmi tárca is támogat egyedi fejlesztéseket, a K+F szektorból az OMFB, míg a civil szférából a Soros Alapítvány, a US AID, a Hálózat a Demokráciáért program is megjelenik. 1997 októberében 18, 1998 februárban 24 teleház vagy azzal egyenértékű intézmény működött, de további 26 létesítése már megkezdődött. Ekkor 120 település már szándéknyilatkozatot tett, további 200-ban komolyan fontolgatták hasonló program indítását. A teleházakat összefogó – csákberényi székhelyű – szövetségnek 1998 közepén 57, az év végén 70 tagja volt, ezek mind ténylegesen is működő intézményeket jelentettek. A régió települései is felismerték az elsősorban kistelepülések, elszigetelt vidékek számára megnyíló lehetőségeket: négy teleház kezdte meg működését és további tíz fejlesztés alatt áll. Becslések szerint 2002-re a községek ötöde-negyede kapcsolódhat a programba, ami már részlegesen szakosodó (szociális, regionális kiszolgáló, intézményeket kiváltó, üzleti alapon működő, nonprofit-jellegű stb.) teleházak kialakulásához vezethet. A jelen támogatási rendszer nemcsak a hálózati fejlesztéseket preferálja, de a szolgáltatási paletta bővítését, javítását is.

Az intelligens város és régió programok lényegében az 1997-től pályázható kormányzati támogatások megjelenése után indultak. 1998 őszén az országban nagyjából félszáz település indította el, vagy tervezi a közeljövőben elindítani saját projektjét, melyek közt a régió nagy- és középvárosai is megtalálhatók (Kecskemét, Szeged, Békéscsaba, Hódmezővásárhely, Orosháza, Gyula, Csongrád, Baja). A regionális programoknak két szintje látszik kiformálódni. Egyrészt teljes megyék lépnek be a támogatási rendszerbe (a régióból pl. Bács-Kiskun), másrészt kistérségek, városkörnyékek pályáznak a meghirdetett forrásokra (pl. mórahalmi, szentesi térség). Úgy tűnik, a régió településeinek, térségeinek, megyéinek aktivitása meghaladja az országos szintet, ami előremutató jelenségként értékelhető.

Helyi, regionális médiumok

A lapalapítások deregulációja 1987-ben indult, s az első alapítási hullám – főleg a helyi, kistérségi lapok esetében – 1987–89-ban zajlott. A régió aktivitását jelzi, hogy több mint 40 új orgánum állt fel, főként városi, térségi információs szerepkörrel. A nagyobb városokban több politikai újság is megkezdte működését, de szakmai, szórakoztató egységekkel is bővült a paletta. Közel 20 várost érintett ez a hullám, ami feltétlenül utal a helyi szereplők közéleti aktivitására, az önszerveződés igényére.

Egy 1994 végi felmérés szerint húsz helyi, öt regionális terjesztésű és öt országos terítésű lapot adtak ki a régióban, alapvetően nagyvárosi koncentrációval, de a kisebb városok aktivitása sem enyészett el a rendszerváltás nyomán. Beindult a helyi reklámpiac is, az összesített heti példányszámok 200 és 600 ezer között szóródtak megyénként, ami lakásra vetítve 1–3 példányt jelent. Ezzel a régió hirdetési aktivitása lényegesen felülmúlta a vidék átlagát.

1998-ra a kiadványok listája tovább bővült. A periodikák és önkormányzati lapok együttes száma meghaladja a 80-at, s az érintett települések száma is közelíti a félszázat.[26] A hirdetési piac is tovább bővült, mind példányszámát, mind kiadványait tekintve, mára az egyes térségek sajátosságait sokkal jobban fedik tematikájukkal, mint akár néhány évvel ezelőtt. A reklámügynökségek is felfedezték a régió lehetőségeit: míg 1994 végén még csak a megyei városokban működött egy-két cég, mára a régió 10 településén közel húsz cég tevékenykedik.

Elektronikus média

Az elektronikus médiumok közül a helyi rádiók megjelenése az évtized elején kezdődött. 1993–94-ben a lezajlott frekvenciapályázaton 32 frekvenciát pályáztak meg, illetve nyertek el a régió települései, megyék szerint nagyjából egyenletes megoszlásban. 1998-ban összesen 30 helyi rádió működött a régióban, azaz mindössze két pályázó nem indította el műsorszolgáltatását. A városi televíziók terjedése még korábban indult, de legitimálásuk csak a frekvenciapályázat után történt meg. A két pályázaton összesen közel kéttucat engedélyt adtak ki, s ezek többsége mára önálló műsorajánlattal is megjelent a piacon.

A műholdvevő rendszerek megjelenése 1987-től datálható. 1988 végén már öt városban jelentek meg a rendszerek, ez a szám 1991-re megduplázódott. Ekkorra Csongrádban már közel 25 ezer, Békésben több mint 10 ezer, Bács-Kiskunban 8,5 ezer bekapcsolt lakást tartottak nyilván, de nagyobbrészt még a megyeszékhelyekre, s döntően városokra koncentrált területi szerkezettel[27]. A megyéket tekintve Csongrád az országos átlag feletti, Békés az átlag körüli, Bács-Kiskun viszont folyamatosan az átlag alatti mutatókkal jellemezhető, ami a régió összesített mutatóját is lerontja. Az 1000 főre jutó ellátottságban is hasonló arányok tapasztalhatók. A régióban – jelen ismeretek szerint – mintegy három tucat településen működik kábeltévérendszer, de számuk folyamatosan gyarapszik, s technikai színvonaluk is javul. Viszonylag magas (minden ötödik háztartásban jelen van) az egyéni parabolaantennák elterjedtsége, valamelyest meghaladja a (Budapesttel számított) országos átlagot is.

A Magyar Televízió Szegeden működő Regionális Stúdiójának adásai az Alföld négy megyéjében foghatók. A stúdió lényegében két évtizedes tevékenysége során szinte egyedüli építője volt a Dél-alföldi öntudatnak, identitásnak, szerepe továbbra is kulcsfontosságú e területen.

A régió népességének fogadókészségét az új médiumok iránt a lakás- és életmód-statisztikai felmérések mutatják. Rádió- és televíziókészülék minden háztartásban akad (néha egynél több is), de a lemezjátszók, magnetofonok és magnós rádiók, HIFI-tornyok, képmagnók, CD-lejátszók terjedése is gyorsan halad előre, bár az országos adatoktól bizonyos elmaradás mutatkozik.

Számítástechnika

A kilencvenes évek elejétől a régió intézményeiben (közigazgatás, felsőoktatás, középiskolák, egészségügyi intézmények) indult el a számítógépek terjedése az üzleti szféra és a magánháztartások felé. Korábbi felmérések szerint a kisebb, újonnan alakult szervezetek, bár fajlagosan kedvező ellátottsággal rendelkeztek, mégis csupán néhány, jelentős élőmunkát megtakarító területen alkalmazták a számítógépeket, viszonylag kisebb – de az élőmunkát jelentősen meghaladó – hatékonysággal. Az igazi úttörő szerepet a nagyobb méretű szervezetek vitték, ahol már ekkor hálózatba szervezett rendszerek üzemeltek, specializált munkaerővel. Számos gépesíthető részfeladatot tettek át komputerre, s nagyobb gyakorisággal, hatékonyan alkalmazták a piacon is a friss szoftvereket. A számítástechnika robbanásszerű terjedése mégis elsősorban az Internet megjelenésétől várható, melynek információtartalma, folyamatosan bővülő és átalakuló kínálata főként a fiatal korosztályok szokásrendszerét formálja át rendkívüli gyorsasággal.

A rendelkezésre álló adatbázis szerint a régió nagy- és közepes méretű vállalkozásainak jó fele jelez számítógépet, de ebből kevesebb mint félezerre tehető a számítógépes hálózattal rendelkezők száma. A megyék között abszolút számban Bács-Kiskun vezet, közel 200 céggel, fajlagosan viszont Csongrád mutatói a legkedvezőbbek (185 társaság). Békés megye mindkét mutató szerint jelentős lemaradást mutat. Kistérségi szinten az eltérések jelentősek: a megyeszékhelyek térségei a minta vállalkozásainak 50–65%-át koncentrálják, míg megyénként egy-két kistérség szinte teljesen kimarad a számítástechnikai rendszerekből (a Kunszentmiklós, Jánoshalma, Bácsalmás, Kiskunmajsa, Sarkad, Kistelek, Mórahalom központúak), bár történnek erőfeszítések a gyenge pozíciók javítására. Bács-Kiskunban a kalocsai, bajai, kiskőrösi, kiskunhalasi térségek, Békésben az orosházi, Csongrádban a szentesi és a hódmezővásárhelyi térség ellátottsága számít kedvezőnek. A városi centrumok közül Kalocsa, Baja, Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza, Orosháza, Gyula, Szentes, Hódmezővásárhely és Makó emelhető ki.

A személyi számítógépek otthoni terjedése folyamatos, de érezhetően lassúbb, mint az ország egészében, különösen a fővárosban, vagy a gazdaságilag élenjáró megyékben. A folyamatos felmérések azt jelzik, hogy sűrűségük a fővárosi adatok fele, az országos mutatók kétharmada körül mozog. Ezen a téren az árak folyamatos lemorzsolódása, a jövedelmek fokozatos emelkedése, illetve az igények növekedése miatt gyors bővülésre, területileg pedig folyamatos kiegyenlítődésre lehet számítani, bár a régión belüli eltérések még sokáig markánsak maradnak.

A Dél-alföldi Régió informatikai állapota

Az informatika területén az elmúlt bő egy évtizedben – egyre gyorsuló ütemben – jelentős technológiai fejlődés játszódott, illetve játszódik le. A mindennapi élet majdnem minden szegmensében megjelentek a modern telekommunikációs és informatikai berendezések. A modern kor embere ma már nem nélkülözheti az információátvitel és -feldolgozás különböző eszközeit, legyen szó akár munkáról, a szabadidő eltöltéséről, a társadalmi-gazdasági kapcsolatok szervezéséről, oktatásról vagy egészségügyi ellátásról. Minél intenzívebben épülnek be ezek az információs technikák, technológiák egy terület társadalmának életébe, – minél több és pontosabb információ birtokába jut – annál sikeresebbé és életképesebbé válik a régiók között zajló európai versenyben. A jövő század kihívásai elengedhetetlenné teszik az információs technikák társadalmasítását, az információkhoz történő hozzáférést gátló térbeli egyenlőtlenségek mérséklését hazánkban és a Dél-alföldön is.

Az informatika infrastrukturális háttere

Az 1990-es évek elején, a távközlési piac privatizációját megelőzően a Dél-alföldi régió távközlési ellátottsága – néhány nagyobb központot kivéve – igen alacsony színvonalú volt. A települések közötti hálózat zömét a kisteljesítményű, analóg összeköttetésű rézkábelek biztosították, ez volt jellemző a helyi (településen belüli) hálózatokra is. A központok nagyobbrészt analóg rendszerűek voltak, de előfordultak olyan kisebb települések is, ahol manuális kezelésű központok üzemeltek. A digitális központok elterjedtsége ekkor még nem volt számottevő. Igazi áttörés a hálózat kiépítésében és minőségének javításában, a hagyományos – manuális és analóg – telefonközpontok korszerű digitális központokra való lecserélésében, illetve építésében csak a 90-es évek közepén, a távközlési piac privatizációjával következett be. A Dél-alföld területén négy nagy telefontársaság nyert koncessziós jogot.

A régióban tapasztalható elmaradott távközlési infrastruktúra miatt a telefontársaságok – ha különböző ütemben és eltérő anyagi lehetőségek mellett is – jelentős beruházásokra kényszerültek szolgáltatási területükön. Ennek eredményeképpen olyan távközlési infrastruktúrát alakítottak ki, amely lehetővé tette nemcsak a távbeszélő alapszolgáltatást, hanem a magasabb szintű adatátviteli szolgáltatások elterjedését is (pl. Internet). A régióban működő telefontársaságok a fejlesztések első fázisának eredményeként a régió egész területén – néhány település esetében csak rövidhullámú összeköttetés keretében – ki tudják elégíteni a lakosság telefonvonal iránti igényeit. Ezen a téren már rövidtávon kínálati piac kialakulásával számolhatunk. Adatátvitel tekintetében azonban még bőven akadnak “fehér foltok” a Dél-alföldön. Ezt a hiányt felismerve indították be a területen a távközlési szolgáltatók a fejlesztések második nagy fázisát (1997-98 folyamán), amelyben a rövidhullámú összeköttetések modern rézkábelekkel történő kiváltását, a régi elavult rézhálózatok optikai vezetékkel történő helyettesítését, az adatátviteli sávszélességek növelését, az analóg központok digitálisra történő cserélését, valamint az adatátviteli üzembiztonság növelését – alternatív hálózati elérések építését – tűzték ki célul.

A kiinduló állapotok különbözősége, a fejlesztések eltérő üteme és nagyságrendje miatt az alaphálózat kiépítettségében, digitalizáltságában, a telefonközpontok minőségében mégis lényeges különbségek fedezhetők fel az egyes koncessziós területek között. A telefontársaságok eltérő érdekei és különböző üzletpolitikája következtében sok helyen nem épült ki a modern adatátviteli rendszer infrastruktúrája. A legrosszabb helyzetben az országhatár és a megyehatár menti kistelepülések vannak.

A Dél-alföld teljes informatikai infrastruktúrájához hozzátartoznak még a nagyobb vállalatok (MÁV Rt., áramszolgáltatók, MOL Rt., Antenna Hungária Rt.) által üzemeltetett optikai és rövidhullámú hálózatok, melyek nagyobb lakossági igényeket – egyelőre – nem elégítenek ki, de nem elhanyagolható adatátviteli sávszélességekkel rendelkeznek.

Az informatika társadalmasítása szempontjából a legfontosabb, jelenleg talán a legleterheltebb, s legtöbb embert kiszolgáló hálózat a NIIF HBONE (kutatási, felsőoktatási és közgyűjteményi közösségek információs infrastruktúrája) hálózata. A régióban ez a hálózat hét települést (Kecskemét, Baja, Szeged, Hódmezővásárhely, Békéscsaba, Gyula, Szarvas) érint, több tízezer felhasználónak biztosítva nélkülözhetetlen információt tanuláshoz, művelődéshez, munkához, szórakozáshoz. A hálózat műszaki állapota ugyan kielégítő, de az Internet által nyújtott alkalmazások fejlődése és terjedése, valamint a felhasználók számának és igényeinek növekedése (9–12 havonta duplázódás) következtében a hálózati kapacitás igen szűk (64kbit/s–1Mbit/s). Megfelelő kormányzati – esetleg regionális – támogatás esetén elérhető, hogy a különösen jelentős létszámú felsőoktatási, kutatási és kulturális felhasználói körrel rendelkező regionális centrumok (Békéscsaba, Kecskemét, Szeged) a jelenleginél jóval nagyobb (2–10 Mbit/s) adatátviteli sávszélességgel kapcsolódjanak az országos hálózathoz. A regionális centrumokhoz kapcsolódó, főiskolával rendelkező területi központok (Baja, Gyula, Hódmezővásárhely, Szarvas) esetében is a hálózati kapacitások lényeges növekedésére (256kbit/s–1Mbit/s) lenne szükség az elkövetkezendő években.

A Dél-alföldön meglévő – és a tervezett – informatikai hálózat minősége és kiépítettsége országos viszonylatban is jónak tekinthető, bár a régión belül jelentős különbségek mutatkoznak a – 100%-os hálózati digitalizáltsággal rendelkező – Csongrád megyei és az ettől lényegesen elmaradó dél-békési és dél-bácskai területek, valamint a nagyvárosok és a községek között. A távközlési társaságok és Internet-szolgáltatók fejlesztési prioritásainak ismeretében valószínűsíthető, hogy a kialakult helyzet jelentős mértékben nem változik, a különbségek konzerválódnak, sőt egyes dinamikusan fejlődő kistérségek (pl. kecskeméti kistérség, Szeged és agglomerációja, közép-békési településegyüttes) folyamatos hálózatfejlesztésének köszönhetően a régión belüli különbségek még növekedhetnek is. Az informatikai infrastruktúra fejlesztése tekintetében régión belüli nivellálódást, illetve az országos átlagot meghaladó növekedést – amely a régió versenyképességének fokozódását is eredményezné – csak tudatos területfejlesztési politikával lehet megvalósítani.

Az informatika társadalmasítása

Az informatika társadalmasításához két nagyon fontos feltételnek kell teljesülnie. Az egyik ilyen feltétel az informatikai szolgáltatások elérhetősége[28], a másik pedig a társadalmi fogadókészség kialakítása.

Az 1990-es évek közepétől az informatikai szolgáltatások elérhetőségét jelentős mértékben meghatározta az adatátviteli hálózatok – egyre gyorsuló – kiépülése, a számítógépek árának csökkenése, valamint az emelkedő életszínvonal. Ennek következtében évről-évre emelkedett a régióban eladott számítógépek száma, amelyeknek csak egy része (kb. 8–10%-a) rendelkezik Internet-elérhetőséggel, az Európában is szokatlanul magas telefon- és szolgáltatási díjak miatt. Ez a helyzet napjainkra sem változott. Pontos statisztikák hiányában csak becslések adhatók az Internetes végpontok (úgynevezett host-gépek) számáról[29]. A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy szerverhez átlagosan 10–12 végpont csatlakozik. Így mintegy 3 ezer darab regisztrált Internet-elérhetőséggel rendelkező számítógéppel lehet számolni[30]. Ezek területi elhelyezkedése szoros korrelációt mutat a szerverek elhelyezkedésével. Az adatok tanúsága szerint a Dél-alföldi régió az országos átlagot meghaladó mértékben rendelkezik modern számítógép-alapú adatátviteli rendszerekkel. A régión belüli eloszlásról azonban ugyanaz mondható el, mint a hálózat kiépítettségéről: egyenlőtlen. Lényeges koncentrációt csak a nagyobb városokban s azok közelében figyelhetünk meg.

Az Internet eléréssel rendelkező számítógépek számának jelentős növekedését a távközlési piac liberalizációjától[31], s a szolgáltatási árak ennek következtében – valószínűleg – bekövetkező csökkenésétől várják a szakemberek. Próbálkozások azonban már ma is történnek az internetes piac bővítésére. Ennek elemei, így a tarifapolitika finomításai (telefon-kedvezmények, adatforgalomra nyújtott kedvezmények, szolgáltatói visszatérítések, ingyenes e-mail stb.) és az alternatív Internet-szolgáltatók megjelenése már a Dél-alföldön is felfedezhetők.

Legígéretesebb alternatív megoldásként ígérkezik a kábeltévék bevonása az internetes adatforgalom közvetítésébe. Ez a megoldás három okból is előremutató. Egyrészt a kábeltévés rendszer nagyságrendekkel gyorsabb, nagyobb kapacitású, mint a ma használatos telefonvonalak[32]. Másrészt lényegesen olcsóbb lenne. Harmadrészt a további fejlesztések és a fejlődés szempontjából nagyon fontos, hogy a Dél-alföldi régióban 86 település 160 ezer háztartásában elérhetőek a kábeltelevíziós szolgáltatások. A szolgáltatási kör egyre bővül, így már középtávon lehetőség adódik arra, hogy a települések mintegy 35%-ában a lakosság majdnem 50%-a potenciálisan Internet-felhasználás lehetőséghez jusson.

Az információs társadalom megvalósítása felé haladó országok mindegyike igen nagy erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy olyan oktatási rendszer alakuljon ki, amelynek elvégzése után a kikerülő emberek képesek az információk gyors beszerzésére (feltételként jelentkezik több nyelv ismerete), a legújabb eredmények alkalmazására, innovatív gondolkodásra. Ha a régió ezeknek az igényeknek is meg akar felelni, akkor a társadalom lehető legszélesebb rétegeivel kell megismertetni a modern adatkommunikációs technikákat, s általuk nyújtott szolgáltatásokat. Ennek érdekében előremutató kormányzati programok indultak be a rendszerváltás óta (Nemzeti Információs Infrastruktúra Fejlesztési Program, Nemzeti Informatikai Stratégia kidolgozása, Sulinet-program stb.). A Dél-alföldön e programok keretében a felsőoktatási és kutatói szférában tevékenykedő többezer kutató, oktató és diák ismerkedhetett meg az informatikában rejlő lehetőségekkel. A közgyűjteményi közösségek bekapcsolásával pedig újabb tízezrek jutottak hasznos információk birtokába. A Sulinet-program eredményeként 74 általános és középiskola, illetve kollégium került bekötésre az országos Internet-hálózatba. (Ez a szám a jövőben valószínűleg nem fog jelentősen változni, hiszen a programot 1998 folyamán leállították.) Mivel ezek a fejlesztések egy viszonylag szűk társadalmi csoportot érintettek, ezért – a felsoroltakon kívül – nagyon jelentős szerepet töltenek be a társadalmi fogadókészség kialakításában a különböző oktatási és átképzési központok, valamint a kisebb településeken szerveződő teleházak. A szolgáltatások (Internet-elérés, közhasznú tájékoztatás, munkaügyi szolgáltatások, oktatás, átképzés, távmunkavégzés, távoktatás-szervezés stb.) széles skáláját nyújtó teleházak társadalmi hasznosságuk és az egyre bővülő lakossági igények miatt jelentős fejlődés előtt állnak.

Sajnos a régióban található teleházak száma és kiépítettsége elmarad az országos átlagtól. A hátrány azonban gyorsan ledolgozható, ha a területi politika figyelembe veszi a hazai és nemzetközi eredményeket, és társadalmi hasznosságához, súlyához mérten támogatja a teleház-mozgalmat. Ebben az esetben a teleházak száma az elkövetkezendő egy évtizedben a mostani 2–3-szorosára emelkedhet, területi elhelyezkedésük egyenletesebb lehet. Az elkövetkezendő évek fontos kérdése lesz, hogy a politika, a közművelődés, a pedagógia, a tudományos élet és a média milyen mértékben tud hozzájárulni a társadalmi fogadókészség fokozásához, a leszakadó társadalmi rétegek kulturális felemelkedéséhez. Az erre a kérdésre adandó pozitív válasz ugyanis feltétele minden régió fejlődésének és versenyképességének.

Az internet-szolgáltatók napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a tartalomszolgáltatás bővítésére, az alapalkalmazások (e-mail, www alapú információszolgáltatás, digitális könyvtárak, adatbázisok stb.) tökéletesítésére. Az informatika által nyújtott lehetőségek azonban messze túlmutatnak az alapalkalmazások körén. A banki, kereskedelmi, kulturális alkalmazáson túl az Internetaz utóbbi években a területfejlesztés eszköztárába is bekerült. A Dél-alföldön egyre több település, kistérség érzi fontosnak a világhálón történő megjelenést[33], ez kiváló marketing lehetőséget biztosít a bemutatkozó területeknek. Az intelligens város programjának beindítását tervező – korábban jelzett – városok, a program keretében egységes rendszerbe kívánják integrálni a vállalkozásoknál, közintézményekben és a háztartásokban lévő Internetes végpontokat, valamint a köztereken elhelyezett ún. info-kiosztókat.

Próbálkozások történnek a távmunka meghonosítására is. Ennek keretében a teleházak és nagyobb vállalatok megbízásokat adnak a “távmunkásoknak” adat-és szövegfeldolgozási munkákra, programozásra, fordításra, könyvelésre, tanácsadásra stb. A régióban egyelőre kevesen foglalkoznak távmunkával, de a megfelelő jogi szabályozás kialakítását követően ezen a területen is dinamikus fejlődésre lehet számítani.

A jövő egyik nagyon fontos feladata lesz a Dél-alföldi régió térinformatikai rendszerének kialakítása, ami arra hivatott, hogy összekösse és információval lássa el a kistérségek központjait. A rendszeren megtalálható lesz valamennyi fontos területi információ – földhivatali, statisztikai, vízügyi, befektetési, szabályozási –, ami jelenleg csak hosszas utánajárással beszerezhető. Ez az adatbázis elsősorban a területi tervezők, területfejlesztők munkájához fog segítséget nyújtani. A rendszer a tervezés első fázisában van, megvalósulása néhány éven belül várható. Az információs rendszerek fejlődésének alapvetően fontos szerepe lehet a régióban a komplementer központok kialakítási elvére építő területfejlesztésben és a nemzetközi kapcsolatok szélesítése terén is.

Vissza a főcímoldalra

Aktuális dokumentum eleje

Vissza a tartalomjegyzékhez

[1] További korlátozást jelent, hogy csak a régióbeli székhellyel rendelkező, mintegy 2000 társaságot dolgoztuk fel (a 17000 céget tartalmazó adatbázisból), tehát a helyi gazdaság külső függésére jelenleg nem állnak rendelkezésre adatok.

[2] Bár ez némi torzításhoz vezethet, hiszen a legnagyobb foglalkoztatók közül több kiesett a rostán, illetve az egyetlen év adatai is eredményezhetnek némi eltérést a valós helyzettől, mégis nagy vonalakban a kép tükrözi a tényleges állapotokat.

[3] A vállalkozói övezet a várost és kistérségét foglalja magában, de távlatban az övezet kibővítésében is gondolkodnak pl. Szeged, Hódmezővásárhely vagy a Homokhátság felé.

[4] Az országban is mindössze egy, Budapesten.

Kiegészítő adatgyűjtésünk alapján pl. Bács-Kiskun megyében csaknem megkétszereződött a tanúsított cégek száma, de a területi eloszlásban csak a létező centrumok súlya növekedett, új települések nem léptek be.

[5] Csak azokat a szervezeteket vettük figyelembe, amelyek székhelye a Dél-alföldön található. Forrás: Magyarország nagy- és középvállalatai. Hoppenstedt-Bonnier 1999/1.

[6] Figyelembe véve a nem régióbeli központú pénzügyi szervezetek hálózatainak szerepét is.

[7] A megyében a privatizációs bevételek zöme 1995 és 1997 között folyt be, s annak 80%-a származott külföldről.

[8] A folyamat főszereplői a brit, holland, német, osztrák és francia befektetők.

[9] Szegeden a Metro, a TESCO és a Cora, Szegeden és Kecskeméten az Ilbau Plaza-beruházásai, továbbá az OBI, illetve a Baumax barkácsáruházak; Békéscsabán, Kecskeméten és Hódmezővásárhelyen a Billa-lánc megjelenése; a megyeszékhelyeken a Spar terjeszkedése; a Julius Meinl üzletei a megyeszékhelyek mellett Orosházán és Hódmezővásárhelyen, továbbá a Penny-hálózat (REWE csoport) megjelenése a kis és középvárosokban (Baja, Csongrád, Gyomaendrőd, Gyula, Hódmezővásárhely, Kalocsa, Kiskőrös, Kiskunfélegyháza, Makó, Mezőberény, Orosháza, Szarvas, Szentes) voltak az elmúlt négy év főbb fejlesztési lépései.

[10] Pénzügyi tevékenység és kiegészítő szolgáltatásai; ingatlanügyletek, bérbeadás és gazdasági tevékenységet segítő szolgáltatások.

[11] A kategorizálás természetesen vitatható, de a rendelkezésre álló adatbázisok zöme nem bontható részletesebben, ezért a KSH betűkódjai szerinti kategóriákat használtuk.

[12] Különösen alacsonyak a főállásból és a vállalkozási tevékenységből származó jövedelmek.

[13] Különösen a városias életmód és jólét jelképének tekinthető CD-lejátszók, mikrohullámú sütők, automata mosógépek és személyi számítógépek számát tekintve.

[14] A háztartások villamosenergia-fogyasztása szintén jelentősen elmarad az országos átlagtól, ami részben a háztartások gyengébb felszereltségére, részben az áramszolgáltatásba be nem kapcsolt tanyai háztartások viszonylag nagy számmára vezethető vissza.

[15] Mivel a közszolgáltatásokkal külön fejezetek foglalkoznak, itt elsősorban a piaci szolgáltatásokra koncentrálunk.

[16] A régió egyetlen lakójának sem kell a szomszédos településnél távolabbra utaznia, ha betét- vagy folyószámla ügyeit akarja elintézni.

[17] A Takarékbank tulajdonosi szerkezetében a takarékszövetkezetek közösen 23%-os arányban részesednek.

[18] Személygépkocsi-egység: a tényleges járműszámnak járműfajtánként (pld. kerékpár, motorkerékpár, tehergépkocsi stb.) meghatározott átszámítási tényezővel megszorzott, majd összesített értéke.

[19] Az állami közutak állapotát rendszeres műszeres, illetve szubjektív vizsgálatok alapján, az iskolai osztályozás fordítottjának megfelelő számozással minősítik a közútkezelő társaságok (1 jó, 2 megfelelő, 3 tűrhető, 4 nem megfelelő, 5 rossz). A főutak osztályozása esetén a követelmények szigorúbbak, mint a mellékutaknál, amit a két útkategória egyesített átlagértékeinek elemzésénél figyelembe kell venni.

[20] Az áruszállítás teljesítményét árutonnakilométerben, míg a személyszállításét utaskilométerben mérve.

[21] Az összesített vasúti szállítási teljesítményt a közlekedő vonatok és rakományuk együttes tömegét a megtett távolsággal súlyozva képzett ún. bruttó elegytonnakilométer egységben kifejezve.

[22] Ezek: Békésben a Körös, Csongrádban a Tisza, míg Bács-Kiskunban a bajai székhelyű Bács és a kecskeméti székhelyű Kunság Volán Rt.

[23] Becslések szerint ilyen hálózatokra kb. 5000 fogyasztó kapcsolódhatott 1998 végén. Ezek jogi helyzetének rendezése meg kell, hogy előzze a tényleges fejlesztések és szabványosítások elindulását.

[24] Azaz, egy elem kiesése nyomán se sérüljön a hálózat üzembiztonsága.

[25] A távfűtésbe kötött lakások száma Békés megyében 1992-ben volt a legmagasabb, 1136 lakással.

[26] Egyedi felmérésből tudjuk, hogy az adatbázis nem teljes. Csongrád megyében az egy tucat regisztrált település mellett további 16 esetében létezik helyi, önkormányzati újság.

[27] A hivatalos statisztikákban 1994-től megjelenő adatszolgáltatás sajnos egyre kisebb szolgáltatói körre terjed ki, így fordulhat elő, hogy az országban 1995-ben még 1,7 millió, 1997-ben már csak 1,1 millió bekapcsolt háztartás adatai jelentek meg.

[28] Az elérhetőség alatt egyfelől a fizikai elérhetőséget (hálózatokhoz történő hozzáférés), másfelől a végkészülékek (multimédiás számítógépek, modemek) és szolgáltatások árának nagyságát, a társadalom általi megfizethetőségét kell érteni.

[29] A legpontosabb közelítést akkor kapjuk, ha megtekintjük a régióban statisztikailag nyilvántartott “.hu” domain alatt regisztrált, a régióban található szerverek számát. (Lásd magyarországi domain-név regisztráció és nyilvántartás: www.nic.hu)

[30] Valószínű, hogy a tényleges Internetes elérhetőséggel rendelkező számítógépek száma ennél sokkal nagyobb ezt látszanak alátámasztani a nemzetközi statisztikák is (www.ripe.net).

[31] A távközlés liberalizációja előreláthatóan 2001-ben fog bekövetkezni, bár elkezdődtek a tárgyalások az időpont előrehozásáról.

[32] Ezek 56kbit/s adatátviteli sebességével szemben a kábeltévés rendszer 60 TV-csatorna átvitelére alkalmas, s egy csatornányi helyen ugyanez a sebesség 30Mbit/s is lehet.

[33] Dél-alföldi települések az Interneten (www.rkk.hu, www.kincskereso.hu, www.gyaloglo.hu, www.fsz.bme.hu)