Tartalomjegyzék

A Dél-Alföld lakónépessége 1998 január elsején 1356764 fő volt. Ugyanakkor az 1980-as népszámlálás időpontjában még 1463574 fő lakott a régióban. A népességcsökkenés azóta folyamatos, bár nem egyenletes mértékű.

A Dél-Alföld relatív értelemben még a múlt század második felében is viszonylag ritkán lakott régiója volt az országnak. Az akkor még igen magas természetes szaporodás mellett a bevándorlásból is érdemben gyarapodott népessége. A régió természetes szaporodása a század első évtizedéig magasabb volt az országos átlagnál. Az első világháborútól kezdve egészen napjainkig a Dél-Alföld demográfiai mutatói az országos átlagnál kedvezőtlenebbül alakulnak. Ugyan e régió mutatói párhuzamosan haladtak, illetve haladnak az országos értékekkel, de a születési ráta értéke folyamatosan alacsonyabb, a halálozási ráta pedig az 1920-as évek óta magasabb az országos rátánál. Az ötvenes években az iparosítási hullám elkerülte a régiót, ami jelentős elvándorlást eredményezett egyrészt a főváros környékére, másrészt Észak-Dunántúl és Észak-Magyarország iparosodottabb területeire. Az elvándorlás nemcsak közvetlenül csökkentette a régió népességét, hanem máig tartó változásokat okozott a korszerkezetben is. Mivel az elköltözés elsősorban a fiatalokat érintette, egyrészt a születési ráta fokozatosan csökkent, másrészt – mivel növekedett az időskorúak részaránya – a halálozási ráta is megemelkedett.

A természetes fogyás a Dél-Alföld mindhárom megyéjében 1980-ban, az országosnál egy évvel korábban kezdődött, és azóta növekvő mértéket mutat. A régió vándorlási egyenlege korábban évtizedeken át negatív volt, oly módon, hogy ugyan Csongrád megyébe többen költöztek be, mint onnan el, de ez nem tudta ellensúlyozni Bács-Kiskun mérsékelt, illetve Békés jelentős vándorlási veszteségét. A kilencvenes évek közepére (1995-től kezdődően) azonban gyökeresen megváltozott a vándorlási helyzet. Jelenleg a Dél-Alföldnek mérsékelt (évi 200–300 fős) vándorlási nyeresége van. Bács-Kiskun megyének pozitív a vándorlási egyenlege, Békés megyéé nulla körül ingadozik, Csongrád megye pedig mérsékelt fogyással jellemezhető. A születési ráta 1997-ben mindhárom megyében a 10 ezrelékes határ alá csökkent (Bács-Kiskun 9,7, Békés 9,3, Csongrád 9,5 ezrelék, szemben az országos 9,9 ezrelékes értékkel). A halálozási ráták kedvezőtlenebbek (Bács-Kiskun 14,3, Békés 14,8, Csongrád 14,9, az országos ráta pedig 13,7 ezrelék volt 1997-ben). Csongrád a megyei rangsorban a húsz megye közül a 19., Békés a 18. helyet foglalja el. A kedvezőtlen helyzetet mutatja az is, hogy miközben az országos halálozási ráta 1993-tól csökkenésnek indult, addig a Csongrád és Békés megyei értékek 1990 óta stabilan 15 ezrelék körül állnak. A természetes fogyás mértéke Bács-Kiskunban 4,6, Békésben 5,5, Csongrádban 5,4 ezrelék, vagyis kétévente mindhárom megye, és így az egész régió népessége mintegy 1%-kal fogy természetes úton. A dél-alföldi megyékkel szemben a természetes szaporodás országos értéke 1997-ben –3,8 ezrelék volt.

Az alacsony születési és a magas halálozási ráták okai közül elsőnek a kedvezőtlen korszerkezetet kell említeni. A Dél-Alföldön a fiatalkorúak aránya pontosan megegyezik az országossal (17,2%), az öregkorúak aránya (20,3%) viszont jelentősen meghaladja az országos értéket (19,5%). Ha a folyamatokat tekintjük, a helyzet inkább a további romlás irányába mutat, hiszen a fiatalkorúak aránya folyamatosan csökken, az öregkorúaké pedig egyre növekszik. Az öregségi index[1],– szemben az országos 1,14-gyel – a régióban 1,18. Amíg Bács-Kiskun öregségi indexe 1,12 (elsősorban a relatíve több fiatal következtében), addig Csongrádban 1,21, Békésben 1,25. Az aktív korúak arányában viszonylag csekélyek a különbségek a megyék között (64,6% a legmagasabb, 62,0% a legalacsonyabb érték); a legrosszabb helyzetben Békés megye van. Az idősebb korszerkezet részben az ötvenes évek elvándorlásainak következménye, hiszen ekkor kezdődött el a korstruktúra torzulása. Az alacsony születésszám másik okaként az “egyke"-szemlélet említhető, ami a két világháború közötti időszaktól kezdve terjedt el a régió egyes részein. A születések számának csökkenése országos jelenség, így a Dél-Alföldön is ugyanazok az okok (a megváltozott életkörülmények, a nők fokozott munkavállalása, a válások számának növekedése, a falusi gyerekszám csökkenése stb.) játszanak benne szerepet, mint országosan.

Országos tendencia, hogy a bevándorlások következtében a városok demográfiai mutatói kedvezőbbek a községekénél. Csongrád megyében a városi lakosság részaránya 1997-ben 73,6%, ami országosan is a legmagasabb érték. A másik két megyében az országos átlag körüli a városi lakosság, azonban sok kisváros (Makó, Csongrád, Mórahalom, Mindszent, Jánoshalma, Bácsalmás, Mezőhegyes) demográfiai jellemzői semmivel nem jobb a községekénél, hiszen ezek a városok sohasem váltak jelentős népességvonzási centrumokká, így a magasabb városi népesség sem jelent egyértelmű demográfiai előnyt a Dél-Alföld számára.

A két nemet összehasonlítva születéskor a Dél-Alföldön is fiútöbblet jelentkezik, majd az eltérő halálozási ráták miatt 40 éves kor felett már a nők vannak többségben, 80 év felett pedig kétszer annyi nő él a Dél-Alföldön, mint férfi. 1997-ben 1000 férfira 1084 nő jutott. Ez valamivel kevesebb, mint az országban jellemző érték, de jelentősen több a Budapest nélkül számított vidéki átlagnál. A nő-férfi arány a városokban és a nagyobb elvándorlással jellemezhető községekben az átlagosnál magasabb, és hagyományosan a tanyás településeken a legalacsonyabb (Bugacpusztaháza, Örménykút, Székkutas).

Az elkövetkező években a gazdaság fejlődésében a népesség iskolai végzettségének szerepe méginkább felértékelődik. Ezért kiemelkedően fontos, hogy jelenleg a Dél-Alföld népességének iskolai végzettsége valamivel országos átlag alatti. Különösen jelentős a lemaradás az érettségivel rendelkezők, illetve a felsőfokú végzettségűek arányának tekintetében. A megyék közül Csongrád helyzete a legkedvezőbb, elsősorban Szegednek köszönhetően (az általános iskola 8 osztályát végzettek aránya kedvezőbb, mint az országos átlag, a közép- és felsőfokú végzettséggel rendelkezőké országos átlag körüli).

Összességében megállapítható, hogy jelenleg a Dél-Alföld demográfiailag az ország egyik legkedvezőtlenebb helyzetben lévő régiója. (A születési ráta átlag körüli, a halálozási ráta ebben a régióban a legrosszabb, a természetes fogyás a központi régióval együtt a legnagyobb). Vélhetően jelentős változás nem történik ebben a tekintetben az elkövetkező 15–20 évben. A korösszetétel kedvezőtlen, így a magas halálozási ráta tartós marad. A nők szülési kedve pedig 1996–97-re még a kilencvenes évek első felének igen alacsony értékéhez képest is tovább csökkent. Az 1950-es és 1970-es évek demográfiai hullámainak következtében az 1990-es évek közepére, második felére vártak egy újabb demográfiai hullámot, azonban ennek a hullámnak még nem mutatkoznak a jelei, sőt a születési ráta 1997-ben alacsonyabb volt mind országosan, mind pedig a Dél-Alföldön, mint korábban bármikor. A születések csekély növekedése 2000–2002 körül várható, de ennek mértéke kisebb lesz az előző két demográfiai hulláménál, várhatóan időben is jobban elnyúlik, és valószínűleg nem lesz elegendő nagyságú ahhoz, hogy a természetes fogyást szaporodássá változtassa.

Ezt mutatja a régióra vonatkozó népességprognózis is. A prognózis az 1990-es évek közepi trend alapján, koreltolással számítódott, s a korábbiaknál jóval nagyobb mértékű népességcsökkenést jelez előre. 2020-ra a Dél-Alföldön csak az 1990-es népesség 91%-a fog élni, azaz 133 ezerrel kevesebb ember. A leggyorsabb fogyás Csongrád megyében prognosztizálható (14%-os), Békés esetében 10%, Bács-Kiskunban 6%. A népesség elöregedése várhatóan tovább folytatódik, e prognózis szerint 2020-ra a régió népességének 16%-a lesz gyermekkorú (14 év alatti), 25%-a időskorú (60 év feletti). A kedvezőtlen demográfiai mutatókon való változtatás elemi érdeke a régió egészének. A demográfiai problémák természetesen nemcsak a Dél-Alföld, hanem az ország egészének problémái, így országosan kell megoldást találni kezelésükre.

Területi, belső szerkezeti különbségek

A Dél-Alföld természetesen demográfiailag sem homogén egység, annak ellenére, hogy a tendenciák a régió nagy részén azonosnak nevezhetők. Mint a korábbiakból kiderült, Bács-Kiskun megye helyzete több vonatkozásban kedvezőbb, mint Csongrádé és Békésé. Kistérségi és települési szinten pedig még jelentősebb különbségek vannak. Legkedvezőbb helyzetben a kecskeméti kistérség van, de relatíve jók még a szegedi, sarkadi és szeghalmi kistérségek demográfiai mutatói is. A negatív pólust a csongrádi, kisteleki, mórahalmi és a bácsalmási kistérségek képviselik.

Az ország 150 kistérsége közül a születési ráta szerinti sorrendet tekintve az első ötvenben 3, a középsőben 8, az utolsóban pedig 12 dél-alföldi kistérség található. A legmagasabb születési ráták Észak-Békésben (sarkadi kistérség 12,3, szeghalmi 11,2) és Kecskemét környékén (kecskeméti 11,7, kunszentmiklósi 12,1 ezrelék), a legalacsonyabbak Kalocsa és Szeged környékén, illetve Dél-Békésben találhatók (10 ezrelék alatt). Települési szinten is hasonló, bár lényegesen tarkább a területi kép.

A halálozási ráták esetében mind a kistérségek, mind a települések szóródása jóval nagyobb. A korábbi évtizedek pozitív vándorlási egyenlege következtében az átlagosnál kedvezőbb a helyzet a szegedi, kecskeméti és békéscsabai kistérségekben, valamint a fiatalos korstruktúrájú szeghalmi és sarkadi térségekben (országos átlag alatti rátával csak a három megyeszékhely kistérsége rendelkezik). A halálozási rátákat tekintve a Dél-Alföld igen kedvezőtlen helyzetben van, hiszen amíg az 50 legalacsonyabb rátával rendelkező kistérség között csak kettő dél-alföldi, addig a legmagasabb rátájú 50 között 15. A települések közül relatíve jobb helyzetben van néhány megyeszékhelyhez közeli község (Zsombó, Újszentiván, Ballószög, Szabadkígyós, Csabaszabadi), valamint egy-két régóta alacsony halálozási rátájú falu (Eperjes, Fábiánsebestyén, Nagytőke). A helyzet azokban a periférikus településekben a legkedvezőtlenebb, ahonnan évtizedek óta nagy az elvándorlás, elöregedett a népesség, és alig van munkaalkalom (Csanádalberti, Kövegy, Újszalonta, Biharugra, Újsolt). Sajnálatos módon néhány város (Battonya, Csongrád, Makó, Mórahalom) is ebbe a kategóriába tartozik. E településeken a népesség elöregedése visszafordíthatatlannak látszik. A legrosszabb, extrém korszerkezeti mutatókkal azok a falvak rendelkeznek, ahol jelentősebb szociális otthonok működnek (Óföldeák, Nagymágocs, Ópusztaszer, Bácsborsód).

A természetes fogyás különbségei elsősorban a halálozásokhoz igazodnak. A kilencvenes években legalább évi egy ezreléket elérő természetes szaporodás csak a Szeged melletti Zsombón, Kecskemét közelében Ballószögön és Kunpeszéren, Békéscsaba mellett Szabadkígyóson, valamint Körösújfalun van.

A kilencvenes évek közepének vándorlási tendenciái sok tekintetben eltérnek a nyolcvanas években tapasztaltaktól. Míg korábban a faluról városba áramlás volt a jellemző, addig napjainkban a falvak egy részének bevándorlási többlete jelentkezik. Leggyorsabban a Szeged és Kecskemét körüli falvak növelik a népességüket, ide a kedvező forgalmi helyzet, az olcsó telekárak miatt egyre többen költöznek ki a városokból. (Zsombó, Sándorfalva, Szatymaz, Helvécia, Ballószög). A szuburbanizáció (elővárosi fejlődés) jelenségével tartósan számolni kell. E folyamat megindult Baja, Békéscsaba körül is, de más városok (Hódmezővásárhely, Kiskunhalas) környékén is elképzelhető. A periférikus falvak egy része szintén vándorlási nyereséget könyvelhet el jelenleg, de ez inkább átmeneti jelenség, a munkanélküliség, az olcsóbb megélhetés miatt. Szintén jelentős vándorlási nyereségük van a szociális otthonnal rendelkező falvaknak. A kistérségek közül a legjobb helyzetben a mórahalmi, kisteleki, kecskeméti és a kunszentmiklósi, legrosszabban a szeghalmi, mezőkovácsházi, hódmezővásárhelyi van. Figyelemre méltó, hogy a vándorlás terén a régió kistérségei már nem állnak olyan rosszul, a huszonhárom dél-alföldi kistérség közül tíznek a kilencvenes évek közepén vándorlási nyeresége van.

A régió kistérségei közül ténylegesen egyedül a kecskemétinek növekszik a népessége. Alig csökken emellett még a kunszentmiklósi és a mórahalmi kistérségek lakossága. A legnagyobb népességfogyás a makói, csongrádi, kiskunfélegyházi, bácsalmási és mezőkovácsházi kistérségekben regisztrálható. A jövőben a legnagyobb várososok körüli falvak népessége továbbra is növekedni fog, miközben e városoké várhatóan csökken. A periférikus községek esetében a népességfogyás folytatódása várható, a többi község és a kisvárosok esetében pedig elérhető, hogy népességüket megtartsák, illetve az csak a természetes fogyás révén csökkenjen.

A Dél-Alföldön a külterületi népesség aránya jóval az országos átlag felett van (1990-ben Bács-Kiskun 12, Csongrád 8,5, Békés 5%). Ma a leginkább tanyás vidéknek a Kecskemét–Szeged vonaltól nyugatra elhelyezkedő homoki terület számít. Emellett jelentős külterületi népesség él néhány Szentes, Szarvas, Békéscsaba, Csongrád környéki faluban (Árpádhalom, Eperjes, Kardos, Kétsoprony, Tömörkény). A volt csanádi részeken, Biharban és a Duna-mentén ma már alig van külterületi lakos.

A népesség egészségi állapota és az egészségügyi ellátás[2]

A régió népességének egészségi állapota

A területi fejlődés és a területfejlesztés kiemelt jelentőségű tényezője a humán erőforrások minősége. Ennek egyik legfontosabb eleme a népesség egészségi állapota, ami közvetlenül a halandósággal, illetve a megbetegedésekkel jellemezhető. A Dél-Alföld népességének egészségi állapota valamivel kedvezőtlenebb, mint az országban általában, így a Magyarországra jellemző epidemiológiai válság a régiót az átlagosnál intenzívebben sújtja. A régión belül összességében Bács-Kiskun megye népességének egészségi állapota kedvezőtlenebb, sok betegség esetén azonban Csongrád megye vezeti a rangsort.

A korszerkezet torzításától megtisztított úgynevezett standardizált halálozási ráták alapján a Dél-Alföld az országban a második legrosszabb helyet foglalja el. A régió megyéi között lényeges területi különbségek nincsenek, a standardizálás azonban egyértelműen kimutatja Csongrád megye rosszabb pozícióját. Az országos tendenciákhoz hasonlóan a férfiak halandósága lényegesen meghaladja a nőkét, a két nem közötti különbség azonban itt sokkal nagyobb – különösen igaz ez Bács-Kiskun megyére. Területi specialitás, hogy a nők halandósága kisebb szóródást mutat, mint a férfiaké. Az elmúlt években országosan és a régióban is kedvezőtlenül változott a halálozások korösszetétele is: a legerőteljesebb növekedés a 30–65 éves kor közötti férfiak esetében figyelhető meg. A középkorú férfiak halandóságának romlása a régión belül Csongrád megyében a legintenzívebb.

A régióban a vezető haláloki főcsoportok megegyeznek az országossal. A keringési rendszer betegségei – az összes halálozás több mint felével – vezetik a statisztikát. Az ezer lakosra vetített érték szempontjából a Dél-Alföld, és azon belül is Békés megye helyzete kiugróan rossz. A keringési rendszer betegségei által okozott halálozás az utóbbi évtizedben már mérséklődik. Az összes halálozás egynegyedét kitevő daganatos halálozások esetében valamivel kedvezőbb a helyzet. A régió átlaga nagyjából azonos az országéval, de itt is kiugró Békés megye értéke. Riasztó, hogy a daganatos halálozások száma az országos mértéket meghaladó mértékben növekszik. Ha a keringési és daganatos halálozások tendenciái tovább folytatódnak, akkor hosszútávon a daganatos halálozások gyakorisága megközelítheti a keringési rendszer betegségeiből eredő halálozásokét. A harmadik helyen álló balesetek és sérülések részesedése a Dél-Alföldön a legmagasabb, s ezen belül is – Csongrád megyét alig megelőzve – Bács-Kiskun megye vezet. E haláloki főcsoport nagy részét a közúti balesetek teszik ki, melyben szintén Bács-Kiskun megyéé az elsőbbség.

A halálokokat tekintve az egyik leglényegesebb regionális sajátosság az öngyilkosságok magas aránya. Magyarország öngyilkossági rátája köztudottan tradicionálisan magas, melyen belül kiemelkedik az Alföld. Az Alföldön belül is a három dél-alföldi megye rátája dominál. A három megye közti “vezető szerep” az elmúlt évtizedek során folyamatosan változott. 1996-ban például Békés, 1997-ben Csongrád megye állt az élen. Az öngyilkosság a tanyasi és falusi népesség körében gyakoribb, mint a városokban. Az öngyilkosságok által legintenzívebben érintett rész lényegében egész Bács-Kiskun megye, Csongrád megye nyugati és Békés megye északi része. A férfiak öngyilkossága sokkal gyakoribb, mint a nőké, a nemek közötti különbség a Dél-Alföld három megyéjében a legnagyobb. Közülük is kiemelkedik Bács-Kiskun, ahol a férfiak öngyilkossági rátája 70 százezrelék, míg a nőké mindössze 19! Mind az országban, mind a régióban az 1980-as évek óta csökken a százezer lakosra jutó öngyilkosok száma, azonban a csökkenést jobbára a nők által elkövetett kevesebb öngyilkosság adja. Sem az ország, sem a régió férfilakosságának öngyilkossági mutatói nem javultak számottevő mértékben. Az öngyilkosság régióspecifikussága ellenére ez idáig nem született lényegi helyi (megyei, regionális) intézkedési terv annak mérséklésére.

A Dél-Alföld csecsemőhalandóságának jelenlegi kedvező helyzetét Csongrád megye kimagaslóan jó értéke idézi elő. Korábban a régió csecsemőhalandósága az országos folyamatokat követte.

A régió férfi lakosságának születéskor várható átlagos élettartama az 1993-as mélypont után lassan emelkedik, s elérte az 1970-es évek szintjét, tendenciózusan a régiók középértékénél helyezkedik el. Az itteni megyék között Bács-Kiskun értéke a legalacsonyabb. A Dél-Alföldön élő nők születéskor várható átlagos élettartama az országos átlagtól csak kevéssel marad el – mind az országban, mind a régióban az elmúlt három évtizedben folyamatosan emelkedett. Csongrád megye női lakossága számíthat a leghosszabb élettartamra, a Békés megyeiek pedig a legrövidebbre, bár a két szélső érték közti különbség kimondottan kicsi. A Dél-Alföldön a legnagyobb viszont az eltérés a férfiak és a nők születéskor várható életkora között, ami az utóbbi két évtized változásainak eredménye.

A nyilvántartott megbetegedések adatai hasonló folyamatokra utalnak. A régió tüdőbeteg gondozóintézeteiben nyilvántartott aktív TBC-s betegek tízezer lakosra vetített száma alapján a TBC-helyzet az egyik legjobb az országban, ami a kevés Csongrád megyei betegnek köszönhető. Szintén kedvező a helyzet az új TBC-s esetek terén, bár Békés megye itt is lemarad. A szénanáthás betegek aránya a többi régióhoz viszonyítva közepesnek mondható, e tekintetben azonban nagy területi különbségek figyelhetők meg: a Békés megyei szénanáthás betegek aránya alig fele-harmada a másik két megyében jellemzőnek. A legtöbb primer hörgőrákos beteg Csongrád megyében található. A daganatos betegségek előfordulása valamivel gyakoribb, mint az országban általában, az átlagot Bács-Kiskun megye magas értéke rontja le. A pszichiátriai gondozókban nyilvántartott betegek tízezer lakosra jutó száma a Dél-Alföldön a legnagyobb, ráadásul markáns területi különbségekkel rendelkezik: Békés megyében nagyon alacsony, Bács-Kiskun megyében viszont nagyon magas az arány. A nyilvántartott alkoholisták aránya megfelel az országos átlagnak, bár az alkoholistáknak csak töredéke kerül regisztrálásra, amit az is bizonyít, hogy Bács-Kiskun megyében van a legkevesebb nyilvántartott alkoholista, ugyanakkor az alkoholos eredetű májbetegségek itt a leggyakoribbak.

Az egészségügyi rendszer helyzete, időbeli és térbeli vonatkozásai

Az alapfokú és középfokú egészségügyi ellátásnak fontos szerepe van a területi különbségek csökkentésében és a lakosság életminőségének javításában, a felsőfokú egészségügyi ellátás pedig erősítheti a régió kohézióját, másrészt szerepet játszhat a régió gazdaságának innovációjában. A Dél-Alföld megyéi között szoros regionális kooperáció alakult ki (DAREK), melyhez szervesen kapcsolódik Jász-Nagykun-Szolnok megye is. Ha az egészségügyi reform irányelvei alapvetően nem változnak, akkor a megkezdett modernizációs és kooperációs lépések tovább folytathatók.

Mivel az egészségügy fejlettségének jellemzése egyelőre mennyiségi mutatók segítségével történik, a Dél-Alföld pozíciójának meghatározása is ez alapján lehetséges. Mind a tízezer lakosra jutó dolgozó orvosok, mind az egy házi- és házi gyermekorvosra jutó lakosok száma alapján a térség egészségügyi rendszere összességében a középmezőnyben helyezkedik el az országos átlag körüli értékkel, ezen belül azonban szélsőséges viszonyok jellemzőek: Bács-Kiskun rendkívül kedvezőtlen, Csongrád megye viszont mindkét említett mutató terén igen kedvező helyzetben van.

Az alapellátásban (mely magában foglalja a háziorvosi, a házi gyermekorvosi és a gyógyszerellátást, továbbá a körzeti védőnői szolgálatot) a háziorvosi praxisnagyság átlagos, ami elsősorban Csongrád megye kedvezőbb mutatójának köszönhető. A százezer lakosra jutó házi gyermekorvosok számában is a középmezőnyben helyezkedik el a régió, teljes összhangban az ország átlagával. Az 1300 főben meghatározott ideális háziorvosi és házi gyermekorvosi praxisnagyságot egyik megye sem éri el, csupán Csongrád közelít hozzá. Legkisebb az átlagos praxisnagyság a mórahalmi kistérségben, ahol mindössze 1205 lakos jut egy háziorvosra és házi gyermekorvosra, legnagyobb a kiskunfélegyházi kistérségben (1849 fő/háziorvos). Bács-Kiskun megye további négy kistérségében (kunszentmiklósi, kalocsai, bajai, kecskeméti) jut több lakos az orvosokra, mint az országban, három kistérségben (bácsalmási, jánoshalmi, kiskunmajsai) az országos, illetve régióátlag körüli, s csak kettőben (kiskőrösi-keceli, kiskunhalasi) közelíti meg az ideálist. Ezzel szemben Csongrád megyében mindössze két kistérség (makói, szentesi) tartozik a kedvezőtlenebb kategóriába, csak a szentesi az átlagosba, a többi vagy a jó vagy a legjobb minősítést kapta. Ez az orvosi egyetem kisugárzásának köszönhető. Békés arányaiban hasonló Bács-Kiskun megyéhez, annyi különbséggel, hogy a kedvező kategóriát csak a mezőkovácsházi kistérség éri el. A legfőbb térségi probléma, hogy a háziorvosi praxisok azokon a területeken a legnagyobb népességszámúak, ahol a legtöbb külterületi népesség él.

Örvendetes, hogy a praxisok száma folyamatosan nőtt, azonban ez nem járt együtt a hatékonyság növekedésével. A bővülés erőteljesebb volt Bács-Kiskun megyében, s a tradicionálisan is jól ellátott Csongrád megyében kisebb. Hasonló tendencia zajlott le a házi gyermekorvosi ellátásban is, de ott a legintenzívebb fejlődés Békés megyében ment végbe. Ez a területi kiegyenlítődés irányába mutat. Békés megyében a növekedés ellenére még mindig kevés az önálló házi gyermekorvos. Ha a praxisok száma tovább nő, és a népességszám tovább csökken, akkor a régió megyéinek praxisnagysága ideális lehet, ami abban az esetben válik fontossá, ha a jövőben a háziorvosi szolgálatra nagyobb feladat hárul. Kimondottan szűk azoknak a településeknek a köre, ahol helyben nincs háziorvos. A legtöbb ilyen település Bács-Kiskun megyében található, sőt a legtöbb olyan is, ahol a faluban nincs orvosi rendelő sem. Csongrád megyében a máshonnan ellátott települések (bár ilyen csak öt van) területileg a makói kistérségben koncentrálódnak. Külön házi gyermekorvossal többnyire csak a városok rendelkeznek.

Nagy probléma, hogy a régióban a járóbeteg-szakrendelési beutalások aránya az összes betegforgalomból folyamatosan nő. A magas beutalási arány különösen Békés megyében jelent gondot. A fekvőbeteg-gyógyintézetbe történő beutalások nagy aránya azonban a régió más területein is jellemző (Bács-Kiskun megye).

Az egy védőnőre jutó népességszám átlagos, bár a védőnők betegforgalma csökken. A gyógyszertári ellátottság mindhárom megyében kedvezőbb, mint az országos átlag; különösen Bács-Kiskun és Békés megyében nőtt intenzíven a gyógyszertárak száma. Közülük a privatizáltak előszeretettel működtetnek fiókgyógyszertárakat olyan településeken is, ahol azelőtt nem volt megoldott helyben a gyógyszerellátás.

Végeredményben az egészségügyi alapellátás települési mutatói szerint – több tényezőt figyelembe véve (háziorvos, házi gyermekorvos, védőnő, gyógyszertár) – a legkedvezőbb helyzet Csongrád megyében figyelhető meg, a legtöbb egészségügyi alapellátási hiánnyal küzdő település számszerűen Bács-Kiskunban, arányait tekintve Békés megyében van.

A középfokú ellátás a járóbeteg-szakellátást, azaz a fogorvosi, a rendelőintézeti és a gondozóintézeti ellátást foglalja magában. Az egy fogorvosra jutó lakosok száma közepes, de a megyék szintjén differenciált: a legjobb az arány Békésben, csak ezt követi Csongrád, majd Bács-Kiskun megye. A régió kimondottan nagy járóbeteg-szakellátási kapacitásával az országos rangsor elején foglal helyet. E tekintetben is kiemelkedik Csongrád megye: mind az ezer lakosra jutó rendelőintézeti munkaórák, mind a gyógykezelési esetek száma közel kétszerese a többi megyéének. Mindkét mutatónál Bács-Kiskun helyzete a legkedvezőtlenebb. Ugyanakkor a hatékonyságot mutató, egy gyógykezelési esetre jutó idő Békésben a legrövidebb, Csongrádban átlagos, Bács-Kiskunban a leghosszabb. A járóbeteg szakellátás területileg nagyon centralizált. A rendelőintézetek a nagyobb városokhoz kötődnek. Szegeden található az ország egyik legnagyobb olyan rendelőintézete, amely nem kórházzal együtt, hanem önállóan működik, és amelyik speciális (országos) szolgáltatás nyújtására is képes (alvásambulancia). Ezen kívül Kecskeméten, Gyulán és Békéscsabán működik nagyobb járóbeteg-szakellátási kapacitás. A járóbeteg-szakrendelés erőforrásainak eloszlása a régióban kistérségenként is nagyon egyenlőtlen. Csongrád megyében a kisteleki és a mórahalmi kistérség kivételével közepes vagy magas az ezer lakosra jutó járóbeteg-szakrendelési munkaóra. Békés megyében csak a békéscsabai térség bír jelentősebb járóbeteg-ellátási erőforrással, a többi valamilyen szempontból hiányos. Bács-Kiskun megye északkeleti részén koncentrálódik a kevés rendelőintézeti kapacitás, s bács-kiskuni a legrosszabbul ellátott jánoshalmi kistérség is.

A falvak egy részét – különösen Bács-Kiskun megyében – a mozgó szakorvosi szolgálatok látják el heti vagy havi egyszeri gyakorisággal (időszakos szakrendelés), de a kistelepülések nagy részén nem lehet helyben szakorvoshoz jutni, ami az idősebb korosztály számára jelent problémát. Nem rendelőintézeti, rendszeres szakrendelés csupán néhány településen található, s gyakorlatilag sehol sem működik csoportpraxis. A szakorvosi munkaórák és a betegforgalom folyamatosan és intenzíven növekszik, ugyanakkor a mutatók szerint ez nem jár együtt az egészségi állapot javulásával.

Néhány kiemelt betegségcsoportot gondozóintézeti hálózat kezel, ami a városokhoz köthető. A tüdőbeteg-gondozó intézetek tízezer lakosra vetített betegforgalma átlag alatti, s csökkenő tendenciát mutatott 1996-ig, azóta valamelyest emelkedik. Az onkológiai gondozás az országosnál itt jóval intenzívebb, amit a betegség gyakorisága indokolttá is tesz. A legtöbb gondozott mind abszolút értékben, mind arányában Csongrád megyében van, ugyanakkor Békés megye rátája átlag alatti. A bőr- és nemibeteg gondozó intézetek betegforgalma az országban és a régióban is visszaesett. A pszichiátriai gondozók tízezer lakosra számított gyakorisága erőteljes emelkedése ellenére sem tér el jelentős mértékben az ország átlagától, csupán Csongrád megyében magasabb annál. Az addiktológiai gondozók betegforgalma visszaesett, az alkoholistáknak csak kis részét gondozza. Arányaiban a régió intézeteinek betegforgalma az országos szint alatt marad, ezen belül a legkisebb Csongrád megyében, a legnagyobb Békésben. A gondozóintézetek általában nem tudnak maradéktalanul megfelelni a prevenció által támasztott követelményeknek, csökken a szűrővizsgálatok száma.

A felsőfokú ellátás a fekvőbeteg-szakellátás keretében valósul meg. Az 1990 előtti kórház-centrikus egészségügyi felfogásnak köszönhetően a fekvőbeteg-gyógyintézeti kapacitások lényegesen meghaladják a szükségleteket: mind az országban, mind a régióban sok extrakapacitás épült ki. Mivel az utóbbi évtizedekben az erőforrások allokációja egyfajta alkufolyamat eredménye volt, a jó alkupozícióban lévő területek több erőforrást kaptak. Így a kórházhálózat kapacitásai nagy regionális különbségeket mutatnak. A kórházi ágyak abszolút és tízezer lakosra jutó száma Magyarországon és a régióban 1990-ig emelkedett, majd folyamatosan csökkent, különösen az 1996-ot követő ágyszám-leépítések következtében. A régió kórházi ágyszáma összességében az 1980-as szintre zuhant, de nemzetközi összehasonlításban az ágyszám még mindig magas. A legtöbb kórházi ágy 1990-ben Csongrád megyében volt található, de a régióból ezt a megyét érintette legjobban az ágyszám-leépítés, így ma a legtöbb kórházi ágy Bács-Kiskun megyében van. Míg Csongrád megyében az ágyszám az 1970-es évek elejének szintjére esett vissza, addig Bács-Kiskunban csak az 1970-es évek végének szintjére. Békés megye nem mutat ekkora időbeli hullámzást, a visszaesés is kisebb (1985-ös szint).

Ha a nemzeti egészségpolitika prioritásai nem változnak, akkor további ágyszám-csökkenésre lehet számítani. Sajnos a csökkenés nagy része a krónikus ágyakat érinti, noha éppen az aktív-krónikus ágyszámarány javítása lett volna a cél. Ha a népesség öregedése folytatódik, akkor a jelenlegi krónikus ágyak nem lesznek elegendőek az ápolási feladatok ellátására. Ma a tízezer lakosra jutó ágyszám a régióban kevesebb, de Csongrád megyében több, mint az országban általában.

A száz kórházi ágyra jutó orvosok száma nem csökkent a Dél-Alföldön. A régió egésze az ország átlagának megfelel, lényegesen kiemelkedik azonban Csongrád megye. Az ágykihasználtság sem tér el érdemben az országos átlagtól, csupán Csongrád megye mutatója jobb. A 80%-os ágykihasználtság önmagában is a szabad kapacitásokra utal. Az átlagos ápolási idő folyamatosan csökken, jelenleg a régió a kedvezőbb mutatójú területek közé tartozik. A Dél-Alföldön belül is csak a Békés megyei kórházak átlagos ápolási ideje hosszabb valamivel az országos átlagnál.

A régióban 19 önálló fekvőbeteg-gyógyintézet működik, melyek kihelyezett osztályokkal is rendelkeznek. Nincs kórház Bács-Kiskun megye déli és északnyugati, továbbá Békés megye északi részén. A sürgősségi ellátás paraméterei átlagosak –Csongrád megye helyzete kiemelkedik. A külterületi népesség sürgősségi ellátása kimondottan problematikus.

A Dél-Alföld regionális egészségügyi központja Szeged. Ha a régióközpont elérhetősége nem javul, az esélyegyenlőségbeli különbségek a régión belül konzerválódnak, tovább növekedhetnek. Itt koncentrálódik a regionális szerepkörű intézmények nagy része, továbbá itt található a régióban egyedül orvosképzés, nemzetközi diagnosztikai központ, drogambulancia. Regionális szerepkörű ágyakat finanszíroznak ezen kívül a Kecskeméten (a megyei kórházban és a Kecskeméti Repülő Kórházban) és Gyulán a megyei kórházban. A legtöbb települést a SZOTE klinikái, a Kecskeméti Repülőkórház és a deszki Mellkasi Betegségek Szakkórháza vonzza. A szarvasi ápolási intézet helyi szerepkörű, a makói kórház vonzása főleg kistérségére terjed ki. A többi kórház vonzáskörzete átlagos kiterjedésű. A régió gyógyvízadottságai és kórházi kapacitásai csak néhány településen kapcsolódnak össze.

A lakosság jövedelmi helyzete, munkanélküliség, szociális ellátás

Az elmúlt néhány év gazdasági-társadalmi átalakulása, a piacgazdaság kiépítése, az állami gondoskodás, állami újraelosztás szűkülése lényegesen átformálta az egyének, családok életszínvonalát, illetve az azt meghatározó, befolyásoló tényezőket. Az életszínvonal az egyének, családok szélesen értelmezett fogyasztási rendszerével írható le, ami egyrészt szorosan összefügg az érintettek anyagi viszonyaival (mint fogyasztási lehetőség), másrészt lényegesen befolyásolják a szemléleti elemek, az értékrend. Az anyagi viszonyok alakulásában a legfontosabb szerepe a jövedelmeknek és az elsősorban ebből, másodsorban a korábban felhalmozott mobilizálható vagyontárgyakból származó járulékos jövedelmet biztosító vagyonnak (értékpapírok, ingatlanértékesítés, ingatlan-bérbeadás, termelőegység-tulajdonlás, privatizáció, stb.) van. Az egyének, családok jövedelmi, vagyoni helyzetére vonatkozó pontos adatokkal nem rendelkezünk (adózási rendszerrel összefüggő, jövedelem-eltitkolási, adóelkerülési gyakorlat, a viszonylag kiterjedt “szürke-” és “feketegazdaság”), így a térségben élők szociális helyzetének bemutatásakor több, egymással összefüggő, illetve egymást kiegészítő mutatót használunk.

Munkanélküliség

A hivatalos munkanélküliségi adatok alapján Csongrád megye a munkanélküliség hazai megjelenésétől kezdve a megyék rangsorában az 5–7., Békés a 13–15., Bács-Kiskun pedig a 8–13. helyet foglalja el. Kelet-Magyarországon – Pest megyét leszámítva – Csongrád megye helyzete a legkedvezőbb (3–4.). Munkanélküliségi mutatói tehát enyhén rosszabbak az ország legfejlettebb területein jellemzőknél, ugyanakkor jobbak, mint a Dunántúl fejletlenebb térségeiben, határozottan jobbak az Alföld egyéb megyéinél, és lényegesen kedvezőbbek az észak-magyarországi megyékben jellemzőknél. Bács-Kiskun megye gyakorlatilag az alföldi átlagot hozza, Békés pedig a kiugróan rossz északkeleti és keleti megyék után közvetlenül következik. A régió helyzete összességében így átlagosnak tekinthető, kimondottan jó mutatóival Csongrád megye feljavítja a dél-alföldi átlagot.

A regisztrált munkanélküliek száma 1992–1998 között a régió egészében és az egyes megyékben is folyamatosan csökkent. A pályakezdők aránya az 1994-es, 11%-ot meghaladó arányról Csongrád megyében 1998-ra kb. 9,5%-ra esett vissza, Békés és Bács-Kiskun megyékben – a jogszabályi változásokat kicsit rugalmatlanabbul követve – az arányszámok szintén 10,5–11%-ról 8–9% körüli értékre csökkentek.

Az ellátási rendszer folyamatos változtatása az ellátottak és az aktív eszközökkel támogatottak arányában is lényeges változásokat eredményezett. A legfontosabb tendencia a régió mindhárom megyéjében egyrészt az aktív eszközök lényeges aránynövekedése, másrészt a közhasznú foglalkozatás jelentős térnyerése. Bár a statisztika a közhasznú foglalkoztatást az aktív eszközök közé sorolja, a gyakorlatban ennek a formának a szerepe egészen más. A közhasznú foglalkoztatottak munkaerő-piaci helyzete ugyanis lényegében nem változik (miután tartós elhelyezkedésük nem megoldott, lényegében munkanélkülieknek tekinthetők, csupán időszakosan kerülnek át – általában az ellátásból kiesők, vagy a jövedelem-pótlósok közül – egy másik kategóriába, aminek eredményeként később ismét ellátottá válhatnak). A közhasznú foglalkoztatás tehát a tartós munkanélküliek jövedelemhez juttatása szempontjából lényeges, inkább szociális, mint aktív foglalkoztatáspolitikai eszköz.

A munkanélküliséggel leginkább veszélyeztetettek – a területi aspektust itt most figyelmen kívül hagyva – a Dél-Alföldön is három társadalmi csoportba sorolhatók:

· A 45 évesnél idősebb, alacsony iskolai végzettségű, a mai piaci követelmények között nem igazán keresett képzettséggel rendelkező szakmunkások, betanított munkások. Esetükben az át- és továbbképzés lehetősége erősen korlátozott. Az e csoportba tartozók képezik a tartós munkanélküliek legnagyobb hányadát.

· Azok, akik egyéb jövedelemszerzési (szürkegazdaság) lehetőségeik miatt egyelőre nem igazán akarnak elhelyezkedni és nem is rendelkeznek a munkaerőpiacon keresett szakképzettséggel, továbbá szemléletük, munkához való viszonyuk alapján sem kellenek a foglalkoztatóknak.

· A pályakezdők, és azok a fiatalok, akik a közelmúltban fejezték be tanulmányaikat, és a szakképzés lassú modellváltása miatt képzettségük nem keresett a munkaerő-piacon, és/vagy nem rendelkeznek a munkáltatók által elvárt ismeretekkel, gyakorlattal, szemlélettel.

A munkanélküliség időtartama szerinti megoszlás arra a tényre hívja fel a figyelmet, hogy a regisztrációban lévő munkanélküliek között Csongrád megyében több mint 72, Bács-Kiskunban közel 77%-os, Békésben pedig még kissé ennél is magasabb az egy évnél régebb óta munkanélküliek aránya, vagyis feltételezéseink szerint – figyelembe véve az idősebb korúak nehéz elhelyezkedési lehetőségeit is – a munkanélküliek kb. 30–40%-a tartósan, szinte már a munkanélküliségre berendezkedve éli életét, és keresi meg azokat a kiskapukat, amelyek alkalmi kiegészítő jövedelemhez juttatják. Ezzel összhangban az új belépők többsége rövidebb-hosszabb idő után, adott esetben élve az átképzés lehetőségével vagy más aktív foglalkoztatás-politikai eszközzel, képessé válik (képessé válhat) az elhelyezkedésre.

Az elhelyezkedési esélyeket nagyban befolyásolja az érintett munkanélküli lakóhelye. A munkaügyi központi körzeteket tekintve lényeges régión belüli különbségek tapasztalhatók mind a munkanélküliségi rátában, mind a különböző munkanélküli csoportok arányában. A Dél-Alföld munkanélküliségi szempontból legrosszabb helyzetű körzetei a mezőkovácsházi és a szeghalmi. Mutatóikhoz hasonló arányszámok jellemzik még a gyulai körzet északi területeit. Enyhén kedvezőbb, de mégis hátrányos helyzetűnek nevezhető Bács-Kiskun megyéből a kunszentmiklósi, a bácsalmási, a jánoshalmi és a kalocsai, illetve Csongrád megyében a makói körzet. A jövedelempótló támogatásban részesülők részarányában megfigyelhető érdemi különbségek az önkormányzatok szemléletében, döntési gyakorlatában tapasztalható sokszor lényeges eltérésekkel magyarázhatók.

A munkaügyi központok adatbázisa és a KSH munkaerő-felmérése a regisztrált munkanélküliek számával és a munkanélküliségi rátával dolgozik, mely adatokkal kapcsolatban több probléma is felvethető[3].

Egy dél-alföldi megyében (Békés) végzett korábbi (1995-ös) vizsgálat eredményei szerint a foglalkoztatási statisztikákból hiányzó ténylegesen munka nélkül lévők, illetve az alkalmi, be nem jelentett (illegális) munkából élők száma közel azonos nagyságrendű volt a regisztrált munkanélküliekével. E csoport nagyságát, jelentőségét mutatja, hogy a megyei munkaügyi központok adatai szerint az ellátási rendszerből kikerülők jelentős többsége (60–70%-a) az ellátásra való jogosultsági idő kimerítése miatt esett el az ellátástól, amit az esetek jelentős részében – az elhelyezkedés viszonylag csekély esélye okán – később a kapcsolattartás felfüggesztése követ.

A munkanélküliség regionális problémakörének tényleges súlyát bemutatandó, néhány fontos megállapítás megfogalmazásához az úgynevezett “belépett ügyfelek” adatai használhatók fel[4]. 1996. szeptember elsején Csongrád megyében 109357 olyan személy adatait tartalmazta az adatbázis, akik valamikor munkanélküliként regisztráltatták magukat. Ez a szám Békés megye esetében ugyanebben az időpontban 114217 fő volt[5]. A belépett ügyfelek 1990-es népszámlálás szerinti aktív keresőkhöz viszonyított korrigált[6] aránya Békés megyében 51, Csongrádban 47% körül kalkulálható. Ezen adatok, összevetve a hivatalos munkanélküliségi rátával, merőben más megvilágításba helyezik a (különben országos összevetésben átlagosnak nevezhető) dél-alföldi munkanélküliségi helyzetet.

A belépett ügyfelek adatai alapján megállapítható, hogy a gazdaság “munkanélküli-kibocsátása” időben előrehaladva jelentősen lassuló ütemet mutat. Az összes belépett ügyfél kb. 30%-a 1992, közel 75%-a 1994 előtt vált munkanélkülivé. Az évenkénti munkanélküli kibocsátás 1995–96-ra stabilizálódott. A különböző ágazatok “munkanélküli-kibocsátása” – a gazdasági folyamatokkal összhangban – időben lényeges eltérést mutat. A mezőgazdaság súlyos válsága 1992 végéig a munkahelyek számának drasztikus csökkenését eredményezte. A mezőgazdaságból kikerült munkanélküliek 70%-a 1993 előtt vált munkanélkülivé, míg az élelmiszeriparban e visszaesés időben széthúzva jelentkezett, és még 1994-ben is az átlagot meghaladó arányt mutatott.

A szociális helyzet bemutatását szolgáló egyéb adatok

A Dél-Alföldön élők szociális helyzetét a következő tényezők határozzák meg:

· A jövedelmi viszonyok mind a bruttó, mind a nettó jövedelmeket tekintve érdemben elmaradnak az országos átlagtól, csupán az Észak-Alföld adatait múlják felül.

· Az alkalmazásban állók átlagkeresete az országos átlag 90%-át sem éri el.

· A saját jogon nyugdíjasok havi átlagnyugdíja közel háromezer forinttal kevesebb az országos, és több mint ötezer forinttal kevesebb a közép-magyarországi átlagnál.

· Az idős népesség eltartottsági rátája (22,8%) a régiók között itt a legmagasabb, az országos átlagot 1,6%-kal, a vidéki átlagot 2,3%-kal múlja felül.

Az önkormányzatok pénzbeni és természetbeni szociális segélyezése a vonatkozó törvények (szociális és gyermekjóléti törvény) alapján megfogalmazott helyi rendeletek, és (az ellátások többségét tekintve) a helyi költségvetési rendeletben rögzített pénzügyi források alapján történik. A törvények keretszabályokat rögzítenek, így az egyes önkormányzatok rendeletei és segélyezési gyakorlata között lényeges eltérések adódhatnak. Ezen eltérések okai összefüggnek a költségvetés helyzetével, a település méretével és a kialakult helyi segélyezési gyakorlattal[7].

A szociális segélyezés adatai[8] alapján kirajzolódó regionális térszerkezet lényegében megegyezik a munkanélküliséghez kapcsolódóval. Az eltérés annyiban foglalható össze, hogy a nagyobb városok (Szeged, Kecskemét, Békéscsaba) környékének kedvezőbb helyzete ezen adatok alapján élesebben rajzolódik ki.

A jövedelmi helyzet területi szerkezetét a különféle veszélyeztetett csoportok előfordulási gyakoriságát bemutató adatok mellett a magasabb jövedelmek előfordulása is meghatározza. Egyéb hozzáférhető adatok hiányában ez a személygépkocsi-ellátottság és az ezer lakosra jutó vállalkozások számával fejezhető ki legjobban.

A régió összevont adatait tekintve a Dél-Alföld helyzete mindkét mutató esetében átlag körülinek nevezhető. A régión belül ugyanakkor lényeges területi különbségek figyelhetők meg, az átlagosnál jóval kedvezőbb helyzet jellemzi Csongrád és Bács-Kiskun megyét, míg Békés megye lemaradása szembeötlő. Az e mutatók által felrajzolt regionális térszerkezet tehát összhangban van a különféle veszélyeztetett csoportok előfordulásának gyakoriságával.

Összefoglalóan megállapítható, hogy a régió lakosságának életszínvonala egyes elemeiben és egészében is megfelel az alföldi és az országos átlagnak. A vizsgált mutatók mindegyike – apróbb különbségekkel – ugyanazon területeket mutatja kedvezőbbnek és kedvezőtlenebbnek.

A Dél-Alföld lakásállománya 1997-ben meghaladta az 570 ezret. A növekedés 1990 óta 20 ezer (4% körüli), a gyarapodás üteme azonban az országos tendenciákhoz hasonlóan visszaesett. Csongrád megye 1971-et követő másfél évtizedben kiemelkedő helyet foglalt el az országban, így a dél-alföldi megyék között is a lakásépítés terén. Ezekre az évekre esik ugyanis a megye népesebb városaiban a lakótelepek átadása. Békés és Csongrád megye községeiben és kisvárosaiban az 1970-es években az államilag támogatott igen méltányos kölcsön-konstrukció növelte a lakásépítési kedvet.

A száz lakásra jutó lakosok száma alapján a Dél-Alföld szilárdan tartja vezető helyét a régiók között. Ezt az arányt – egyebek mellett – a népesség lélekszámának fokozatos csökkenése és a falvakban, valamint a tanyás településeken az egyre több üressé váló lakóépület okozza.

A régió jelenleg is álló lakóépület-állományának közel ötödét a múlt században építették. Ez az arány hasonló az országos átlaghoz, Csongrád megyében azonban enyhén magasabb.

Szociális ellátás

A szociális intézményrendszer alapfeladataiból következően sem az alapfokú, sem a középfokú ellátások nem indukálnak általában településközi mozgást, vagyis az ilyen szintű térkapcsolatok szempontjából szerepük nem meghatározó.

A kérdéskörrel foglalkozó törvények egyértelműen rendelkeznek az önkormányzatok pénzbeni és természetbeni ellátásban meglévő kötelezettségeiről, a különféle nappali ellátást nyújtó vagy bentlakásos intézményekről. A szociális intézményrendszert tekintve csupán a közelmúltban elfogadott “gyermekvédelmi törvény" határoz meg a településnél nagyobb egységben működő, bizonyos esetekben településközi mozgást is igénylő ellátó hálózatot.

Az önkormányzatok a jogszabályok által differenciáltan meghatározott (a település méretétől függő) feladatoknak nagyrészt eleget tesznek. Az intézményrendszert tekintve a Dél-Alföld problémái lényegében azonosak bármely más régió problémáival. Általában fejletlen az idősek ellátását segítő intézményrendszer (házi segítségnyújtás, házi gondozás, szociális otthonok), a kisebb településeken gyakran nincs megoldva a gyermekek napközbeni ellátásának biztosítása és az egész régióban kevés a rehabilitációs tevékenységet végző intézmény.

A főként egyes falusi térségekben meglehetősen elöregedett népességstruktúrájú Dél-Alföld lakossága számára különösen nagy jelentőségű az időskorúak szociális ellátásának területi rendszere. A nappali gondozást végző “idősek klubja", “öregek napközi otthona" vagy “gondozási központ" a települések mintegy felében működik, nagyjából az érintett helyi lakosság létszámához igazodó kapacitással. A bentlakásos elhelyezést nyújtó intézmények jóval koncentráltabbak: a regionális szinten meglévő több mint tízezer férőhely zöme a régió városaiban található, ezen kívül további elhelyezési lehetőség van Csongrád megyében 12, Bács-Kiskunban 20, Békésben 18 községben.

Fontos ellátási szerep hárul ma már a nem önkormányzati intézményfenntartókra, az egyházi, alapítványi és magán szociális otthonokra, nyugdíjas házakra. A régióban működő 184 tartós bentlakásos és átmeneti elhelyezést nyújtó otthon közül 136 megyei szintű ellátást folytat, vagyis térségi feladatokat lát el, illetve 38 nem önkormányzati fenntartású. A szociális ellátások fejlesztésére jött létre a régióban a Phare Regionális Forrásközpont Békésen, mely több intézményi ellátás, kistérségi és települési kezdeményezés, illetve sajátos, eddig nem kezelt rászorult csoport támogatásában játszott fontos szerepet. A szociálpolitikai fejlesztések kezdeményezése és támogatása különösen fontos feladat akkor, amikor az önkormányzatok sanyarú költségvetési pozíciójuk okán sorra vonulnak vissza, építik le a fejlesztésre szoruló ellátási rendszereiket.

A nappali ellátásban a régió térségei között nincsenek lényeges különbségek. A bentlakásos szociális gondozás terén a lakosság arányában mért férőhely-kapacitást illetően azonban már érdemi eltérések tapasztalhatók. Összefoglalásként megállapítható, hogy szociális ellátottság tekintetében a régió perifériáin, illetve a településszerkezetet tekintve a kisebb településekkel rendelkező térségek falvaiban vannak jelentősebb hiányosságok. Ez annál is inkább kedvezőtlen, mert épp ezeken a településeken a legmagasabbak a lakosság (a kormegoszlás eltéréseiből adódó különbségeket kiküszöbölve számított) halálozási arányszámai és általában ezen övezetekben a legfejletlenebb az egészségügyi ellátás is.

az oktatás, képzés intézményrendszere

Óvoda, iskolarendszerű oktatás, képzés

Az alapfokú, kötelező önkormányzati feladatot teljesítő oktatási intézmények fenntartását a régió települései kevés kivételtől eltekintve önállóan oldják meg. Óvoda Csongrád megye minden településén található, Bács-Kiskun megyében három (Újsolt, Bugacpusztaháza, Móricgát), Békés megyében egy (Újszalonta) településen nem vehető igénybe helyben az ellátás. Az intézmények több mint 90%-át a települési önkormányzatok önállóan működtetik. Egyházi fenntartású, illetve magánóvodák a régió legnagyobb városaiban találhatók.

Az óvodai férőhelyek száma 1980-hoz képest gyakorlatilag nem változott, az óvodába járó gyermekeké azonban közel 20%-kal csökkent, miközben az óvodai csoportoké néhány százalékkal nőtt. Mindezek következtében a 100 férőhelyre jutó óvodás gyermekek száma lényegesen visszaesett, de általában még így is meghaladja a 100-at, a csoportok átlaglétszáma pedig kb. 25 főre csökkent (ami jelenleg azonos a közoktatási törvényben rögzített maximális óvodai csoportlétszámmal).

A régió településeinek jelentős többségén helyben elvégezhető az általános iskola 1–8. osztálya. Bács-Kiskun megyében négy településen egyáltalán nincs, további hét településen pedig csak alsó tagozaton működő általános iskola van. Békés megyében három, Csongrádban két településen nincs általános iskola, és egy, illetve öt településen nem vehető igénybe felső tagozat. Az összevont osztályokkal működő általános iskolák száma tovább csökkent, ma már a régió egészében alig tucatnyi településen fordul ez elő. Az önkormányzatok eltérő teherbíró-képességére, illetve az iskolák jelentősen különböző tárgyi adottságaira utal, hogy Bács-Kiskun több mint húsz településén nem található tornaterem vagy iskolai könyvtár. Békés és Csongrád megyében az ilyen települések száma több mint tíz.

A hiányos alapellátással jellemezhető – általában kisebb – települések elhelyezkedése elsősorban a településszerkezet sajátosságaival van összefüggésben.

Az önkormányzatok a hat-hét évesnél idősebb korosztály kötelező közoktatását nagyrészt (közel 75%) önállóan fenntartott intézményeikkel oldják meg. A társulásos formában fenntartott intézmények száma az elmúlt években növekedett és várhatóan a jövőben is növekedni fog. Egyházi fenntartású általános iskolai oktatás a régió jelentősebb városaiban vehető igénybe.

A Dél-Alföldön szakmunkás-, szakiskolai és középiskolai nappali tagozatos iskolarendszerű képzés mindösszesen 38 településen van. A középfokú oktatási intézmények a jelentkező képzési igények jelentős hányadát képesek kielégíteni. E tekintetben a régióban élenjáró Csongrád megyét (95,8%) csupán Budapest és Győr-Moson-Sopron megye előzi meg. A régió másik két megyéje szintén nagyrészt saját intézményeivel oldja meg a középfokú oktatás feladatát. A Békés megyeiek emellett a speciálisabb igényeket főképp Szegeden, a Bács-Kiskun megyeiek pedig Szeged mellett Pécsett és Budapesten elégítik ki.

Az elmúlt években a gyermekszám csökkenése ellenére jelentősen bővült (az utolsó öt év alatt több mint 10%-kal) a régió középfokú oktatási kínálata. Nőtt a középfokú intézménnyel rendelkező települések száma, új intézmények jöttek létre, megjelentek az önkormányzatokon kívüli fenntartók (egyházak, alapítványok), a meglévő intézmények képzési kínálata – a képzési szint tekintetében – jelentősen bővült (több szakmunkásképző indított szakközépiskolai osztályokat), új képzési irányok jelentek meg. Az érettségi utáni szakképzésben elkezdődött a post-secondary és az önálló munkaerő-piaci képzés.

A régió egészében és mindhárom megyéjében önmagában is – különösen a nagyobb városokban – jelentősen nőtt a gimnáziumi férőhelyek száma. A szakközépiskolai férőhelyek tekintetében a nagyobb városok súlya a térség ellátásában tovább növekedett. A szakmunkásképzés esetében éppen fordított irányú folyamatok játszódtak le: a nagyobb városok enyhe férőhely-csökkenésével szemben a térség egyéb településein jelentős bővülés figyelhető meg.

A családok orientációjában szintén jelentős változások következtek be, mind a képzési szint, mind a képzési területek, mind pedig a képzést nyújtó intézmény helye tekintetében. Az 1993/94-es tanévben a felvételi jelentkezések alapján a legkeresettebb a szakközépiskolai képzés volt, majd ezt követte a szakmunkásképzés, a gimnáziumi és a szakiskolai képzés. Az 1997/98-os tanévre a sorrend és az arányok jelentősen megváltoztak, mely változási tendencia az elmúlt két évben kisebb ütemben, de láthatóan tovább folytatódott. Jelenleg immár a szakközépiskola mellett a gimnáziumi képzés a legfontosabb, s csak ezt követi a szakmunkásképzés, majd messze lemaradva a szakiskolák

A középfokú iskolarendszerű szakképzés intézményrendszere (változó színvonal mellett) gyakorlatilag minden, a térségben igényelt képzési irányban képes megfelelő vagy elfogadható szinten szolgáltatni. A hazai szakképzési rendszer törvényi előírások alapján történő átalakulása, modellváltása ugyanakkor több problémát is felvet. A foglalkoztatók igényének a jelenlegi képzésekkel számolva (különösen a ruhaipar, kereskedelem, vendéglátás, gépjárműszerelés esetében) jobban megfelel a gyakorlati képzésre nagyobb hangsúlyt fektető, a gazdasággal közvetlenebb kapcsolatokra támaszkodó szakmunkásképzés, mint a hagyományos szakközépiskolai képzés. A fentebb sorolt szakmacsoportok esetében azonban az elmúlt időszakban nőtt a szakközépiskolai szintű szakképzés szerepe, illetve e képző intézmények képzési modellje kevésbé támaszkodik a termelő tevékenységet folytató gazdasági szereplőkkel való kapcsolatokra (elsősorban intézményi gyakorlóhelyeken, tanműhelyekben folyik az oktatás). E tényezők, továbbá a megnövekedett képzési idő ezekben szakmacsoportokban azt eredményezi, hogy egyrészt a foglalkoztatók számára nem biztosított a megfelelő mennyiségű és minőségű szakképzett munkaerő, másrészt a munkaerőpiacon kevésbé igényelt végzettségekkel nem képesek elhelyezkedni a végzettek.

A jelentkezések és a szakképzettséggel rendelkező pályakezdő munkanélküliek száma alapján megállapítható, hogy a számítástechnikai-informatikai, közgazdasági-pénzügyi, kereskedelmi-vendéglátási, egészségügyi szakmacsoportos középfokú képzettségek igényeltek a munkaerőpiacon. Szintén kimondottan jó beiskolázási mutatók jellemzők a magas továbbtanulási arányt mutató gimnáziumi képzések esetében.

Ezt támasztja alá az a tény is, mely szerint a térség érettségi utáni iskolarendszerű szakképzést végző nem önkormányzati fenntartású, tehát piaci igényeket kielégítő, egyre bővülő intézményrendszere is az informatika, pénzügy, idegenforgalom irányában képez elsősorban.

A középfokú oktatásban a régióban kiemelkedő szerep jellemzi Szegedet. A régióközpont egyes gimnáziumai és speciális képzést nyújtó, regionális beiskolázású szakközépiskolái nemcsak a megyéből, hanem annál lényegesen távolabbi területekről is vonzanak tanulókat. Fontos regionális jelentőségű képzési szerepet tölt be még Békéscsaba és Kecskemét. Különösen az előbbit tekintve fontos, vonzó elem az iskolarendszerű érettségi utáni post-secondary képző intézmények számának és képzési kínálatának az elmúlt néhány évben bekövetkezett növekedése. Az említett nagyobb városok mellett a megyei középfokú képzésben kiemelkedő szerep hárul még Bajára (hatása a megyén kívül is számottevő), Kiskunfélegyházára, Kiskunhalasra, Hódmezővásárhelyre, Szentesre, Gyulára, Kalocsára. Makó, Csongrád, Békés, Szeghalom, Szarvas, Orosháza és Kiskőrös jelentősége elsősorban kistérségi, illetve azon enyhén túlnyúló. Közvetlen környezetének, illetve saját lakosainak ellátásában fontosak a fennmaradó települések középfokú oktatási intézményei. Ezek között is található azonban több olyan, amely speciális feladatvállalása révén távolabbról is vonz tanulókat.

A nagyobb városok sokszínű, fejlett, széleskörű képzési kínálata magas szinten képes ellátni a kapcsolódó kisebb városok és községek felől érkező igényeket. A képzési kapacitás utóbbi időben megfigyelhető bővülése – tekintettel az elmúlt években a középfokot is elért tanulólétszám-csökkenésre –, a túl bő, szinte már megtölthetetlen és így pénzügyi szempontból racionálisan nehezen fenntartható intézményhálózat képét vetíti előre a Dél-Alföldön is. Már ma is megfigyelhető problémát jelent az egymáshoz közel fekvő települések párhuzamos képzési szerkezete, vagyis a megegyezésen alapuló munkamegosztás helyett a tanulók megszerzéséért folyó kizáró verseny erősödésének veszélye sejlik fel. A túl bő kapacitás párhuzamos képzések nélkül is a tanulókért folyó harc valószínűségét növeli, az intézmények mindenáron tanulóval történő feltöltése pedig már rövid idő alatt a színvonal csökkenését eredményezi.

Esti, levelező középfokú képzés a – a fentebb körzetenként részletezett – intézményrendszerre alapozva folyik. E képzéstípus szerepét a jövőben részben át fogják venni a munkaerő-piaci képzések. A jelenlegi igényeket a meglévő hálózat megfelelően képes ellátni. A jövőt tekintve e képzési típusnak elsősorban a magasabb iskolai végzettség megszerzését kell szolgálnia, vagyis a jelenleginél lényegesen kisebb kapacitással is alkalmas lesz a feladat ellátására.

A speciális képzési igények kielégítésére a régióban rendelkezésre álló intézményrendszer már ma is alkalmas, illetve alkalmassá tehető. Egyes rászorultsági csoportok (pl. mozgássérültek) esetében azonban elsősorban az integrált oktatás feltételeinek javítása, megteremtése jelentené az igazi előrelépést.

Munkaerő-piaci képzések

A munkaerő-piaci képzések iránt – jelenleg még – a legjelentősebb keresletet a megyei munkaügyi tanácsok által meghatározott, a megyei munkaügyi központokban előkészített, engedélyezett és ellenőrzött csoportos munkanélküli-átképzések jelentik.

A térség két legnagyobb, legfontosabb munkaerőpiaci-képzést nyújtó intézményei a Békéscsabán és Kecskeméten működő regionális képző központok. Ezen intézmények a munkanélküliek átképzése mellett munkáltatói, illetve munkavállalói igények alapján is indítanak OKJ-s szakképzéseket. Az elmúlt időszakban az érettségizettek számára nyújtott képzések közül 50%-nál magasabb elhelyezkedési arány a szociális asszisztens, mérlegképes könyvelő, gépíró szövegszerkesztő, élelmiszeripari laboráns, európai üzleti asszisztens, igazgatási ügyintéző és vámügyintéző képzésekben volt. A békéscsabai regionális képző központ fekvése miatt a Csongrád megyei munkanélküliek képzését tekintve nagyobb feladat, szerep hárul az iskolarendszerű képzést is folytató önkormányzati fenntartású szakképző intézményekre (melyek egy részével szoros együttműködést alakított ki a BRMKK) és az érettségi utáni szakképzésben feladatokat vállaló piaci szereplőkre.

A képzés, szakképzés, munkaerő-piaci képzés várható átalakulása, feladatai

Az ágazati foglalkoztatási szerkezet átalakulásával összhangban a pénzügy, informatika, igazgatás és egyes speciális szolgáltatások esetében jelentkezik a térségben érdemi munkaerő-piaci kereslet.

Az oktatásban nem mennyiségi, hanem minőségi tanárhiányt eredményezhet egyes területeken a nyelvi képzés fejlesztése és az informatika oktatásának kibővítése. A pedagógus továbbképzési rendszer pedig folyamatos keresletet biztosít az e területen új ismereteket, magasabb végzettséget, keresett módszereket oktatni képes intézmények számára.

A szakképzési rendszer modellváltása már jelenleg is, a közeli jövőben azonban még fokozottabb igényt támaszt az érettségi utáni szakképzés bővülésére. Ebben fontos szerepet vállalhat felsőoktatás az akkreditált félfelsőfokú képzés szervezésével.

A régió egyes térségeire jellemző hátrányos munkanélküliségi helyzet kezelése elsősorban az aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök, azon belül is kiemelten a munkanélküliek átképzése, továbbképzése révén lehetséges. A jelenleg munka nélkül lévőket – mint potenciális munkavállalókat – először ugyanis alkalmassá kell tenni a modern piacgazdaságba történő bekapcsolódásra. Ehhez a szakmai ismereteken túl jelentős szemléletváltásra is szükség van. A gazdaság számára ma már a munkaerő áránál (ezzel nincs is baj a térségben) sokkal fontosabb a foglalkoztatottak szemlélete, felkészültsége. Ez az iskolarendszerű képzést nyújtó intézményekkel szemben támasztott komoly minőségi követelmények mellett az átképzés, továbbképzés fontosságára hívja fel a figyelmet.

A munkanélküliek képzésével kapcsolatban talán a legfontosabb probléma, hogy a magas költségigény és az alacsony elhelyezkedési ráta miatt az alacsony képzettségű nem városi munkanélküliek képzésében évek óta nem történik lényeges előrelépés. A jövőre nézve talán biztató, hogy a képző központok szervezésében elindított több képzési program a kifejezetten alulképzett cigány férfiak, illetve nők közel egyéves időtartamú, felzárkóztatással egybekötött átképzését célozza. A pályakezdők és a fiatalabb korosztály képzése lényegében az iskolarendszerű szakképzés évek óta indokolt, szorgalmazott, mégis rendkívül lassú szerkezet- és szemléletváltását ellensúlyozza.

A munkanélkülijeinek átképzésében, továbbképzésében véleményünk szerint – figyelembe véve a települések fekvését, közlekedési adottságait, a munkanélküliek képzettségi színvonalát – csupán azon csoportos intenzív képzési programok tűnnek eredményesnek, amelyek lehetőséget teremtenek az alapképzettség hiányosságainak pótlására, amelyek a körzetekben kihelyezetten folynak (különösen fontos ez az alacsonyan képzettek felzárkóztató jellegű képzésében), és amelyek elsősorban a helyi gazdasági erőforrásra, helyi szakemberekre alapoznak.

A középfokú szakképzésben kívánatos modell- és szemléletváltás a szakképző intézmények jelenleginél jelentősen szélesebb körét teheti alkalmassá e feladatok ellátására, felvállalására is. Feltehetően – tekintettel az oktatási intézmények önkormányzati finanszírozásának gyakorlatára – az intézmények és az ott dolgozók saját érdeke is ezt diktálja.

A munkanélküliek átképzése mellett az elmúlt években már megjelentek az egyéb munkaerő-piaci képzések, tanfolyamok, tréningek is. E programok vagy munkáltatók által kezdeményezettek (dolgozóik számára), vagy a munkavállalók egyéni célok szerinti továbbképzését végzik, vagyis tandíjasok (ezt fizetheti a munkavállaló és a munkaadó is). E képzési forma intézményrendszere lényegesen szűkebb az átképzést szolgálóknál, ugyanis a középfokú szakképző intézmények – tekintettel az iskolarendszerű képzéstől részben eltérő szakemberigényre és a szükséges marketing-tevékenységre – még nem fordultak e piaci szegmens felé. A legfontosabb szereplők jelenleg itt is a regionális képző központok, melyek kihelyezett képzései között egyre nagyobb arányban jelennek meg a nem munkanélküliek képzései. Tekintettel a Dél-Alföld munkanélküliséggel kapcsolatos helyzetére, az átképzés jelenlegi és kívánt szerepére, továbbá a munkanélküliek, különösen a tartós munkanélküliek képzettségi szintjére, ezen intézmények legfontosabb feladata napjainkban a munkanélküliek, kiemelten a tartós munkanélküliek továbbképzése.

Felsőoktatás, tudományos kutatás és kutatás-fejlesztés

Felsőoktatás

A honi felsőoktatási intézmények történelmileg kialakult területi szerkezetét a főváros meghatározó szerepe jellemzi, kiegészülve a nagyobb vidéki egyetemi városokkal, valamint a budapesti és vidéki főiskolai hálózattal. A kilencvenes évek második felében ugyanis az egyetemi-főiskolai hallgatók több mint harmada, a nappali tagozatosoknak pedig mintegy 40%-a a budapesti intézményekben gyarapíthatta tudását. Az egyetemista és főiskolás fiataloknak azonban csak alig több, mint ötöde rendelkezett állandó fővárosi lakhellyel. Budapest vonzereje tehát egyértelmű, mivel lényegében minden második diák más településről érkezett tanulmányai folytatására a fővárosba. A dél-alföldi intézményeket látogató fiatalok aránya megközelíti a régió lakosságának számarányát. Továbbá e térségből származik (a szülők lakóhelye szerint) minden nyolcadik felsőoktatásban résztvevő magyar állampolgár, ami szintén csaknem eléri a régió lakosságarányát.

Az oktatási intézmények régión belüli elhelyezkedését leginkább Szeged túlsúlya határozza meg, ahol is közel húszezer diák (a dél-alföldi hallgatók kétharmada) tanul. A második legnagyobb diákcentrumában, Kecskeméten a négyezret meghaladó a felsőoktatásban résztvevők száma. Békéscsaba, Szarvas, Baja és Hódmezővásárhely főiskoláit együttesen is alig látogatják többen, mint a kecskeméti intézményeket. A térség “középvárosai" (Gyula, Orosháza) első lépésként kihelyezett tagozatok létrehozásával igyekeznek bekapcsolódni a felsőoktatásai hálózatba, sőt Orosháza egy nemrég funkcióját vesztett honvédségi épületegyüttest szeretne főiskolai oktatóbázisként hasznosítani.

A Dél-Alföld egyetemeinek és főiskoláinak szakirányai között kiemelkedő a főiskolai szintű pedagógus- és agrárképzés, továbbá az egészségügyi szakemberek (az orvostól a diplomás ápolóig terjedő) széles skálájú képzése. Ugyanakkor alig van még jelen a térségben közgazdaságtudomány, jóllehet a Körös Főiskola (Békéscsaba–Szarvas) és a JATE is tett már lépéseket a közgazdasági és pénzügyi szakemberek hiányának mérséklésére. Hasonló a probléma a műszaki diszciplínákat illetően is: a GATE-n és a már a JATE-hoz tartozó Élelmiszeripari Főiskolai karon, illetve a Gábor Dénes Főiskola térségi konzultációs központjain kívül más tanulási lehetőséget e tudományágban nem kínál a régió.

A három dél-alföldi megyében lakó egyetemi-főiskolai hallgatók országos számarányuknak megfelelően folytatják tanulmányaikat a tudományegyetemeken, a mezőgazdasági-, az egészségügyi- és pedagógusképző főiskolákon azonban ennél nagyobb mértékben vannak jelen, míg a műszaki egyetemek, a műszaki- és közgazdasági főiskolák látogatottsága kisebb mérvű. Szeged város felsőoktatási vonzereje egyértelműen a régió megyéire irányul.

Az egyetemi-főiskolai integráció (az ország más térségeihez hasonlóan) a Dél-Alföldön is számos megoldandó kérdést vetett fel: vajon a területi elvek, vagy a szakmai szempontok legyenek az elsődlegesek az intézmények szervezeti összevonásakor? Vajon hogyan tudják megőrizni az oktatás színvonalát az egyre több hallgatót befogadó egyetemek-főiskolák? Az intézmények székhelyének kijelölése nemegyszer a városok presztizsharcához vezet. A különböző profilú és tudományághoz tartozó szegedi intézmények között lényegében már körvonalazódott a hosszú távú szorosabb együttműködés. A JATE integrálta a korábban a Kertészeti Egyetemhez tartozó Élelmiszeripari Főiskolát, és jól haladnak a tárgyalások e téren a tanárképző főiskolával és a SZOTE-vel is. A Körös Főiskola székhelyének eldöntése miatt folyik a küzdelem Szarvas és Békéscsaba között. Az agrárfőiskolák régión belüli integrációját nehezíti, hogy a térség nem rendelkezik agráregyetemmel, s így a területi érvek mellett egyre gyakrabban szakmai érvek is megfogalmazódnak. Továbbá a szakemberek egy részét aggasztja, hogy egy-egy integrált intézményen belül az agrárkarok súlya, érdekérvényesítő szerepe esetleg még tovább csökkenhet. A Körös Főiskolán belül azonban a DATE egykori szarvasi főiskolai kara minden bizonnyal megőrzi befolyását. A korábban szintén a DATE-hoz kapcsolódó hódmezővásárhelyi főiskola integrációjának kérdése még nem eldöntött. Baja a már most is jól funkcionáló két fakultásával továbbra is viszonylag kisebb hallgatói létszámával várhatóan önálló főiskola marad, noha a német nemzetiségi pedagógusképzés terén évek óta igen jó együttműködés alakult ki a pécsi egyetem és a bajai főiskola között. A kecskeméti integráció minden bizonnyal a város három különböző profilú főiskoláját fogja majd össze.

Az intézményfejlesztés, az oktatás minőségének megőrzése a gyors ütemben bővülő, már-már nyugat-európai méreteket öltő “tömegesedés" közepette a magyar felsőoktatás legnagyobb kihívása. A dél-alföldi régióban a szegedi intézmények csaknem mindegyike túlzsúfolt, míg a többi város főiskolái többségében viszonylag kevésbé érződik a férőhelyhiány.

Tudományos kutatás, kutatás-fejlesztés

A kutatás-fejlesztés még a felsőoktatásnál is nagyobb mértékben koncentrálódik a fővárosba. A kutatóintézetek (kutatóműhelyek) döntő többsége már a két világháború közötti években is az egyetemekhez vagy pedig a fővárosi székhelyű gyárakhoz kapcsolódott. Az ötvenes-hatvanas évek iparosításai és egyetemalapítási hulláma néhány intézménnyel bővítette ugyan a vidéki hálózatot, jelentős területi átrendeződés azonban nem következett be. Egy magyarországi méretű (népességű és gazdasági fejlettségű) állam esetében ugyanis szükségszerű, hogy a kutatás-fejlesztés bizonyos centrumokba vagy térségekbe összpontosuljon a szűk erőforrások hatékonyabb kihasználása érdekében. A koncentráció mértékéről azonban megoszlanak a szakmai és politikai vélemények. Jelenleg Magyarországon a Magyar Tudományos Akadémia intézményhálózatán és az egyetemek-főiskolák tanszékeihez kapcsolódó intézeteken kívül néhány tőkeerős, többnyire multinacionális nagyvállalat és különféle hazai és külföldi gazdasági szervezet is foglalkozik kutatás-fejlesztéssel.

Az egyetemi városoknak (Szeged, Debrecen) köszönhetően a két alföldi régió viszonylag jelentős szerepet tölt be a kutatás-fejlesztés terén, a ráfordítási költségeknek azonban több mint kétharmadát Budapesten használják fel. A dél-alföldi intézetek mind a kutatók létszámát, mind pedig a kutatásra fordított összeget illetően az agrár-, a természettudományi és az orvosi kutatásokban töltenek be jelentős szerepet – a fővárost is magában foglaló és mindegyik tudományágban meghatározó közép-magyarországi régió után következnek.

Az MTA térségbeli intézményeinek többsége Szegeden található. A nemzetközileg elismert Szegedi Biológiai Központ öt intézet munkáját (Biofizikai, Biokémiai, Enzimológiai, Genetikai és Növénybiológiai) koordinálja. A város egyetemein és főiskoláján is további jelentős kutatói bázisok találhatók.

A pécsi székhelyű Regionális Kutatások Központja Alföldi Intézetének a Dél-Alföldön két osztálya (egysége) működik: Kecskeméten és Békéscsabán (további csoportok tevékenykednek még az Alföldön Szolnokon és Debrecenben). Ez az intézményhálózat a régió gazdasági-társadalmi, településhálózati változásainak feltárásán túl részt vállal a térségfejlesztési feladatok megoldásában is.

A térség kutatási szerkezetében kiemelkedő jelentőségű az agrárkutatás. A Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium felügyelete alá tartozó régióbeli intézetek részben országos feladatok megoldásában dolgoznak (Szarvason az Öntözési Kutató Intézet és a Haltenyésztési Kutató Intézet, Szegeden a Gabonatermesztési Kutató Kht.), részben pedig a Dél-Alföld sajátos termelési kultúráihoz kapcsolódnak. A kecskeméti Zöldségtermesztési Kutatóintézet Rt. és (a régión belüli és kívüli) szervezeti egységei (Makó, Szeged, Újmajor, Budapest), valamint az önállóvá vált kalocsai Fűszerpaprika Kutató-Fejlesztő elsősorban a fűszerpaprika, a paradicsom, a hagyma, a bab és a borsó termesztésében értek el nemzetközileg is elismert eredményeket. Az FVM kecskeméti Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetének munkatársai az alföldi szőlő- és gyümölcstermesztés, valamint az alföldi és hegyvidéki borok minőségének javításán fáradoznak az országhatárokon is túlmutató eredményekkel.

Az MTA Szegedi Biológiai Központja, a térség orvostudományi és agrárkutató-intézeteivel együtt igen jelentős szellemi erőforrást jelentenek a Dél-Alföld, sőt az ország számára. A géntechnológia terén (megfelelő hazai és EU-s erőforrások biztosítása esetén) a régió az európai élvonalba kerülhet. Az alap- és az alkalmazott kutatási eredmények pedig a Dél-Alföld gazdasági életét lendíthetnék fel. Szeged a természettudományi, az orvostudományi és az agrártudományi kutatásban még inkább erősíthetné országhatárokon túlmutató (Temesvár, Arad, Szabadka, Újvidék) vonzerejét.

A kutatás és a gazdaság kapcsolatai

A hetvenes évektől a génsebészet és a sejtbiológia kutatási eredményeire alapozott technológiák (biotechnológia) az informatikához hasonlóan egyre inkább a tudományos és társadalmi érdeklődés középpontjába kerültek. Noha a biotechnológia tudományos eredményeit, főleg pedig annak gyakorlati alkalmazását a nyugat-európai országok többségében a környezetvédők gyanakvással fogadták, a mezőgazdaság versenyképességét nagy mértékben javították a biotechnológia eredményei, sőt a gyógyszerkutatást és a gyógyszergyártást is forradalmasították. Az innováció egyik központi kérdésévé vált tehát a kilencvenes években, hogy a biotechnológia milyen mértékben alkalmazható a gazdasági életben. Az EU-ban mintegy tíz évig tartó tárgyalás és számos egyeztetés után sikerült lezárni a vitás kérdéseket, s így minden érintett állam 2000. július 30-ig egységes irányelvek szerint rendezi a szabadalmi eljárásokat. A tilalmi listák jobbára csak a humán kísérletekre, illetve az e kísérletekhez kapcsolódó szabadalmi eljárásokra vonatkoznak.

A dél-alföldi régió a magyarországi biotechnológiai kutatások legjelentősebb bázisának ad otthont. Az 1971-ben alapított Szegedi Biológiai Központ (SZBK) jelenleg mintegy 350 munkatársat, köztük több mint 200 kutatót foglalkoztat, akiknek döntő többsége legalább kandidátusi (PhD) fokozattal rendelkezik. Az SZBK nemzetközi megmérettetése a közelmúltban történt. Az Európai Molekuláris Biológiai Szervezet (EMBO) az intézet 46 kutatócsoportjából 16-ot kiválónak, világszínvonalúnak minősített. A tudományágak közül pedig a növénybiológia és fejlődésbiológia területén értek el világraszóló eredményeket. Külön kiemelte a jelentés a PhD-képzés, továbbá a Nemzetközi Továbbképző Tanfolyam (ITC) igen magas színvonalát.

A honi biotechnológiai alapkutatások többségén napjainkban is az SZBK szakemberei dolgoznak, akik egyúttal a város egyetemein (JATE, SZOTE) is oktatnak, illetve az egyetemi oktatók jelentős része egyúttal kutatómunkát is végez a Biológiai Központ koordinálásában. Az alapkutatások eredményeit részben a gödöllői Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpont, részben pedig a többi hazai agrárkutató-intézet (Martonvásár, Szarvas, a szegedi gabonakutató, Pannon Agrártudományi Egyetem, Debreceni Agrártudományi Egyetem, Állatorvostudományi Egyetem) teszi alkalmassá a gyakorlati bevezetésre. A régió innovációs teljesítményét jelentősen növelhetné, ha az SZBK alapkutatásai eredményeiből minél többet hasznosítanának a dél-alföldi agrárkutató, orvostudományi és gyógyszerkutató intézetek. Szegednek (az SZBK-nak és a hozzákapcsolódó egyetemi kutatóintézeteknek) minden esélye megvan arra, hogy a kelet-közép-európai térség biotechnológiai központjává váljon, s nemcsak a régióval szomszédos országok (Románia, Jugoszlávia) kutatói, hanem az ún. visegrádi országok szakemberei számára is vonzerőt gyakoroljon.

Az egyik legégetőbb kérdés az alap- és az alkalmazott kutatási programok finanszírozásának megoldásán túl, a tudományos eredmények gyakorlati átültetése, közvetlenül a termelésben történő hasznosulásának elősegítése. A régión belül tehát sikeresen megvalósítható az alapkutatástól a közvetlen mezőgazdasági árutermelésig tartó vertikum teljes kiépítése, illetve – a termelők visszajelzései alapján – a folyamat újbóli “elindítása", visszautalása az alapkutatásig. Hogy ez a “vertikum" minél hatékonyabban működjön, igen fontos a termelés résztvevőinek (gazdák, gazdasági társaságok alkalmazottai, szövetkezeti tagok) folyamatos továbbképzése, innovatív készségének emelése is.

Kultúra, közművelődés

Egy-egy régió vagy kistérség kulturális életének fontosabb jellemzőit legfeljebb csak részben tárhatják fel a statisztikai számsorok. A népesség iskolai-szakmai végzettségén, az iskolán kívüli művelődési lehetőségek igénybevételén túl meghatározó szerepe van a nemzedékek során átörökített kulturális hagyományoknak is, ami a munka- és a hozzá kapcsolódó környezetkultúrán át egyebek mellett a népszokások megőrzését, az életmód alakítását is magában foglalja. Továbbá egyre fontosabbá válik, a térségre jellemző kulturális sajátosságok feltárása, az egyedi vonások erősítése és a kulturált életvitel feltételeinek megteremtése is.

Az alapvető kulturális értékekhez való hozzáférhetőséget a régió minden lakosa számára biztosítani kell.

A kulturális “fejlettség" terén nemcsak az egyes régiók között alakultak ki jelentős különbségek, hanem a régión belül a centrum és a periféria között is. Elegendő csupán a népesebb városokat (Szeged, Kecskemét, Gyula), illetve az országhatár menti kistérségek (Sarkad, Mezőkovácsháza, Makó) falvainak lehetőségeit egymás mellé állítani. A Dél-Alföld mindhárom megyéjében megtalálható halmozottan hátrányos helyzetű falvakban és kisvárosokban az önkormányzatok számára évek óta szinte megoldhatatlan feladat az oktatási-művelődési intézmények fenntartásához szükséges anyagi erőforrások előteremtése. A kisebb (ezer-kétezer lakos körüli) települések óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy az általános iskolai vagy legalább az alsó tagozatos oktatást helyben oldják meg. A művelődési ház, a könyvtár, az internet hozzáférhetőségét pedig a legkisebb és a leghátrányosabb helyzetben levő településeken is lehetővé kellene tenni. Rendkívül fontos az iskolán kívüli művelődési lehetőségek helybeli vagy közeli elérhetősége. A helyben élő, a helyi társadalomhoz kötődő értelmiség kultúraközvetítő szerepe is közismert, ezért a falvakban, a leszakadó térségekben letelepítésüket és tartós megmaradásukat akár állami források igénybevételével is biztosítani kell.

A régió kulturális hagyományai

A dél-alföldi térség egyik jellegzetes, az országhatárokon túl is ismert kulturális öröksége a mezőváros, ami gazdálkodási és településszerkezeti, s egyúttal igen jelentős kulturális és életmódbeli hagyomány is. Az Erdei Ferenc által a harmincas-negyvenes években leírt “város és vidéke", a város és a tanyavilág közötti kapcsolatot az ezredfordulón már (az elmúlt évtizedek társadalmi-gazdasági változásai miatt) legfeljebb csak részleteiben lehet rekonstruálni. A városokat és községeket övező tanyavilág, a századunk közepétől alakult tanyaközségek azonban még napjainkban is a régió sajátos színfoltjai. A mezővárosi örökség része még a közélet iránti fogékonyság, az egészséges lokálpatriotizmus, amit számos városi közösség a mai napig megőrzött.

Az épített környezet (más alföldi térségekhez hasonlóan) a középkor évszázadaiból alig őriz emlékeket. Csak néhány ma is álló templomrom, templomrészlet (Vésztő-Mágor, Nagykopáncs, Szeged, Csomorkány, Kalocsa, Kecskemét) tanúskodik elődeinkről. A XVIII–XIX. századból azonban már számos műemlék épület, épületegyüttes formálja a jelenlegi város- és faluképet. Az egyházi épületek jelentős részét (Kalocsa, Kecskemét, Szeged, Baja, Gyula, Békéscsaba, Hódmezővásárhely) a barokk és még inkább a klasszicizmus formakincse jellemzi, míg a régió városainak műemléki lakó- és középületein a klasszicizmus mellett már a historizmus és a szecesszió is nyomot hagyott. Mindenekelőtt az 1879. évi árvíz után a századfordulóra újjáépített szegedi belváros tükrözi a békebeli évek hangulatát. A mezővárosok (Kecskemét, Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza, Hódmezővásárhely, Szentes, Békéscsaba, Szarvas stb.) sajátos épületegyüttesei is többnyire az elmúlt másfél-két évszázadban, főleg pedig a századfordulótól alakultak ki. Az egykoron a Duna menti térségben igen jelentős kereskedelmi szerepet betöltő Baján, vagy az évszázadokig közigazgatási központként funkcionáló Gyulán is jellegzetes városkép fogadja az odalátogatót. A két világháború közötti időszak főleg Szeged belvárosán (Dóm tér környéke, Tisza-part) hagyott maradandó nyomot. A városok és nagyközségek, valamint a falvak inkább csak egy-két középülettel gazdagodtak ezekben az években. A háborús összeomlást követő rövidebb gazdasági fellendülésnek köszönhetően a dél-alföldi települések többségében is a "tömeges" kislakás-építési akciók eredményeképpen növekedett a beépített terület. A polgári igényekhez alkalmazkadó kertvárosi (tisztviselőtelepi), valamint a szerényebb kivitelezésű FAKSZ-os és ONCSA-telepi házak többnyire jól illeszkedtek a korábbi város- és faluképhez. Az 1850 és 1950 közötti évszázad a magyar tanyarendszer "aranykora". Ezekben az évtizedekben emelték tulajdonosaik a dél-alföldi települések többségében a tájra jellemző külterületi lakó- és gazdasági épületeket.

Az 1945 utáni közel fél évszázadot leginkább az ellentmondás jellemzi az épített környezet terén. Egyrészt, főleg a hatvanas-hetvenes években indított lakásépítési akciók eredményeképpen városi és falusi családok tízezreinek valósult meg régi álma, az új saját otthon, másrészt pedig a településképbe nem illő házak, épülettömbök tették jellegtelenné a településrészeket. A takarékosság, az uniformizáltság hozta létre az alföldi városképbe nem illő, nemegyszer 8–10 emeletes tömbből álló lakótelepeket, amelyeknek városképi megújítása mellett mára műszaki felújításuk is elengedhetetlenné vált. A városok külső részeit és a községek régi és új utcáit az úgynevezett kockaházak uralták. A nyolcvanas évek közepétől-végétől pedig már a lehető legnagyobb változatosság tapasztalható az újonnan emelt épületek "stílusát", kivitelezését illetően. A tájra-térségre jellemző megújított építészeti hagyományok éppúgy megjelentek, mint a tájidegen mintákat utánzó épületek.

Az épített környezet védelme tehát az infrastrukturális fejlesztésen kívül a jelenlegi épület- és lakásállomány megóvását és a tájra, térségre jellemző építészeti hagyományok megújítását is jelenti. A dél-alföldi sajátosságoknak e téren is tükröződniük kell. A nemzeti kulturális értékek védelme és megismertetése a szomszédos népekkel és más európai országok polgáraival az egyik legfontosabb kulturális misszió ma is.

Ugyancsak kiemelkedő feladat a másfél-két évszázados múltra visszatekintő kertészeti kultúra és annak átörökítése az utódokra. A régióban élők és elődeik között Kárpát-medence-szerte ismert dohány-, szőlő-, gyümölcskertészek voltak, az utóbbi évtizedekben pedig a fóliás zöldségtermesztésben értek el az országhatáron túlmutató eredményeket.

Sajátos színfoltot jelentenek a régióban a magyarsághoz tartozó néprajzi csoportok (Szeged környéke, Hódmezővásárhely és vidéke, Kiskunság, Csongrád és környéke stb.) és a napjainkra már csaknem asszimilálódott nemzetiségi közösségek, akik nyelvváltásuk ellenére is sok mindent megőriztek múltjukból. Békéscsaba a hazai szlovák, Gyula a román, Baja pedig a német kisebbség egyik kulturális központja. Mindegyik városban az egyre gyarapodó intézményhálózat (általános és középiskola, főiskolai tanárképzés, könyvtár, közgyűjtemények) szolgálja az identitás, a nemzetiségi kötődés fennmaradását. Az említett népcsoportokon kívül szerbek és bunyevácok is élnek a régió néhány településén. Jelentősebb etnikai-néprajzi csoport még a térségben a cigányság, akiknek egy része már magyarnak érzi-vallja magát. Sajátos zenei kultúrájuk ápolása többnyire megoldódott. Szociális problémáik kezelése, társadalmi integrációjuk segítése jelenti napjainkban a legnagyobb kihívást.

Számos, a magyar művelődéstörténethez kötődő emlék található a régióban. Katona József neve elválaszthatatlan Kecskeméttől vagy Kiskőrös Petőfiétől. Erkel Ferenc gyulai kapcsolatai ugyanúgy közismertek, mint Tessedik Sámuel, a hazai gazdászképzés megteremtőjének szarvasi évtizedei. Szeged a múlt század végétől a főváros mellett Pozsonnyal, Nagyváraddal és Kolozsvárral együtt a Kárpát-medence egyik kulturális központjává vált. Dugonics, Mikszáth, Móra és Tömörkény, vagy a két világháború közötti évtizedekben Radnóti, Sík Sándor és nem utolsó sorban Szent-Györgyi Albert neve fémjelzi nemzeti kultúránk régióbeli nagyjait. Németh László vásárhelyi évei, Tornyai János képei, Kner Imre könyvműhelye szintén e térségben gyökeredzik. Ópusztaszert pedig éppen a millecentenáriumi megemlékezés tette évtizedek után újból ismertté és látogatottá. A régió más műemlékei, műemlék-együttesei és közgyűjteményei (könyvtárai, múzeumai, képtárai) is közérdeklődésre tarthatnak számot.

A napi-, hetilapok (Békés Megyei Hírlap, Békés Megyei Nap, Petőfi Népe, Délvilág, Délmagyarország, Délkelet stb.), a folyóiratok (Forrás, Tiszatáj) és más időszaki kiadványok (Alföldi Tanulmányok, múzeumi évkönyvek), valamint a könyvkiadás (Tevan Kiadó, Kecskeméti Lapok Kft, Lakitelek Alapítvány Antológia Kiadója) egyebek mellett éppen a tágabb térség sajátosságainak bemutatását tűzték ki célul. A folyóiratok és kiadványok megjelenése sajnos az elmúlt években nem egyszer anyagi okok miatt átmenetileg szünetelt.

Nemzetközileg elismert a régióbeli zenei és a színházi élet is. 1931 óta Szeged neve a szabadtéri játékokkal összeforrt, míg Gyulát a nyári várszínházi bemutatók tették fürdői mellett vonzóvá. Kecskemét és Békés-Tarhos hírét pedig a Kodály-hagyomány ápolása, az ének- és zeneoktatás módszertanának továbbfejlesztése terén elért kiváló eredményei öregbítik a nagyvilágban.

Öntevékeny társadalmi szervezetek

Magyarországon az öntevékeny társadalmi szervezetek terjedése újszerű folyamat, amely az 1980-as évek legvégétől kibontakozó társadalmi-gazdasági-politikai változások egyik velejárója. A civil szervezetek létrejöttekor és terjedésekor valójában olyan társadalmi-politikai innovációs folyamat előtt állunk, amely egyrészt az egyén korábbi elszigeteltségének megszűnését, végső soron az egyén társadalmi részvételének elősegítését, a polgárosodást, s ezáltal a gazdasági-társadalmi változást eredményezi[9].

Az öntevékeny társadalmi szervezetek (egyesületek, alapítványok) alakulása szinte lavinaszerű folyamatként indult az egész országban az 1980-as évek legvégétől. 1970-ben 8886, 1982-ben pedig 6570 egyesületet számláltak Magyarországon. 1989 végén már újra 8 ezer fölé emelkedett a nyilvántartásba vett öntevékeny csoportok száma, mely 1991 végén több mint kétszeresére, 1992 végén meghaladta a 20 ezrez, 1996 elejére pedig 27685-re emelkedett. Hasonló fejlődési tendencia következett be az alapítványok világában is, bár ez a szektor több szempontból is különbözik az egyesületektől. 1989 végén 400, két év múlva 6182, 1992 végén 9703 alapítványt tartottak nyilván. E tendencia a későbbiekben is folytatódott: 1994 végéig Magyarországon 26107 egyesületet és 14216 alapítványt (összesen tehát 40323 szervezetet) tartottak nyilván, 1996/97 fordulójáig pedig mintegy 40000 egyesületet és közel 18 ezer alapítványt jegyeztettek be a bíróságokon.

A három dél-alföldi megyében 1989 végéig összesen 1131 (Bács-Kiskun megyében 534, Békésben 308, Csongrádban 259) egyesületet jegyeztettek be, melyek több mint kétharmada már az egyesületi törvény megszületése előtt, tehát az “államszocialista” időszakban is létezett. Jellemző, hogy a szervezetek több mint fele sportegyesület volt. A horgász- és vadásztársaságok száma csaknem azonos volt az önkéntes tűzoltóegyesületekével, s igen kevés olyan szervezetet találtunk, amelyek az érdekvédelemmel kapcsolatosak (városvédő, környezetvédő csoportok, stb.). A bejegyzések 1989 közepétől vettek nagyobb lendületet. A szervezetalapítási láz az országos trendnek megfelelően tovább tartott, s 1992 végére már 2649 öntevékeny, társas nonprofit szervezet volt a régióban, azaz két esztendő alatt a bejegyzett egyesületek száma megkétszereződött a három dél-alföldi megyében. A szervezetek bejegyzésének számos sajátossága volt ebben az időszakban. Az nyilvánvaló, hogy kezdetben a már korábban is működő civil szervezetek bejelentésére (illetve átjelentésére) került sor, 1989 második felétől azonban előbb a különböző ifjúsági szervezetek, majd a szakszervezetek, munkástanácsok bejegyzése vált jellemzővé. 1990-ben vette kezdetét az olvasóköri mozgalom újjászületése, mely elsősorban Hódmezővásárhelyen lett ismét jelentős. Szintén ebben az évben jelentek meg az első nagycsaládosokat tömörítő csoportok, s főleg 1991-től bontakozott ki a gazdakörök szervezése, melynek eredményeként 1993 elejére több mint 70 gazdakör, biokertészettel foglalkozó csoport, illetve valamilyen agrártermék (pl. hagyma, zöldség, őszibarack) termesztésével kapcsolatos, részben érdekvédelemmel is foglalkozó helyi szervezet alakult. Ezek a szervezetek több esetben országos jellegűek is voltak. Bács-Kiskunban és Békésben a nemzeti és etnikai kisebbségek (németek, szlovákok, szerbek, bunyevácok, románok, cigányok) öntevékeny szervezetei is nagyobb számban jelentek meg.

Az egyesületalapítás az 1990-es évek közepén is tovább folytatódott. Bács-Kiskunban általában évi 150–160, Békésben 200–210, Csongrádban évenként 200–250 bejegyzési kérelemmel számolhatunk, így a régióban a társas nonprofit szervezetek (egyesület, kör, klub, stb.) száma napjainkban eléri a 4820-at. Ezzel az értékkel a Dél-Alföld a közép-magyarországi (1995-ban 15169 szervezet) és az észak-alföldi (1995 végén 5047 nonprofit szervezet) régió mögött foglal helyet: a három dél-alföldi megye településein működik az ország társas nonprofit szervezeteinek 11,2%-a.

A régióban a jelzett időszakban az egyesületekhez hasonlóan az alapítványi világban is robbanásszerű változások következtek be. 1987-től 1991 végéig összesen 659 (Bács-Kiskunban 243, Békésben 199, Csongrád megyében 253) alapítvány jött létre. Ezt követően évente mintegy 100–150 új szervezet bejegyzésével számolhatunk, melynek következtében 1995 végén már több mint 1600, napjainkban pedig mintegy 2000 helyi alapítvány tevékenykedik a régióban. Az alapítványok tevékenységi csoportok szerinti besorolását áttekintve megállapítható, hogy ezek a társadalmi szervezetek elsősorban az oktatás, a szociális ellátás és az egészségügy területén jöttek létre, jelezvén, hogy ezeken a területeken itt is komoly gondok vannak, azaz a kormányzati szféra nem tud kellő figyelmet fordítani ezekre a kérdésekre. Jellemző, hogy igen sok középiskolai, általános iskolai, zeneiskolai, óvodai alapítványt hoztak létre a három megye településein (ez egyébként országosan is jellemző törekvés) az intézmények társadalmi környezétében tevékenykedő magánszemélyek. Sok esetben maguk a pedagógusok, azzal a céllal, hogy az oktatási, nevelési tárgyi és személyi feltételeket jobbá tegyék. A nagyobb városokban megjelentek a kórházak, kórházi osztályok köré szerveződő alapítványok is.

Az egyesületek, alapítványok időbeli és térbeli megoszlására a Dél-Alföldön is az úgynevezett hierarchikus diffúzió a jellemző. 1989 előtt Bács-Kiskun megyében 107, Békésben 60, Csongrád megyében 61 csoportos településen működött valamilyen egyesület (a három megye 35 közigazgatásilag önálló, vagy egyéb, csoportos településén viszont nem volt társas nonprofit szervezet). A legtöbb Kecskeméten (97), Szegeden (88) Békéscsabán (45), Baján (42), Gyulán (21), Hódmezővásárhelyen (20), Orosházán (19), Kiskunhalason (19), Kiskunfélegyházán (17), Szentesen (16), Kalocsán (16), Kiskőrösön (16) és Csongrádon (12). A további településeken 1–9 egyesület tevékenykedett, általában sport-, tűzoltó-, illetve horgászegyesület, vagy vadásztársulat.

Az alapítványi világ térbeli elterjedése az egyesületekhez képest az induláskor jóval koncentráltabb képet mutatott. 1991 végéig mindössze 106 olyan települése volt a Dél-Alföldnek (a települések 40%-a), ahol alapítványt jegyeztek be. Szeged (158 alapítvány), Kecskemét (85), Békéscsaba (70), Hódmezővásárhely (41), Gyula (37), Baja (25) és Oroszháza (21) viszont már ekkor is kiemelkedett a települések mezőnyéből, melyekre – Kiskunhalas, Kalocsa, Kiskunfélegyháza, Szarvas, Békés, Szentes kivételével – a 10 alatti, de zömmel az 1–3 alapítvány léte volt a jellemző.

Az évtized közepére, illetve második felére a civil szervezetek területi elhelyezkedésében számottevő változások következtek. Az egyesületek településenkénti elterjedésére jellemző, hogy magasan kiemelkedik Szeged mintegy 670 egyesületével. Ez az érték a regionális központok mezőnyében is jelentős, jelenlegi becsléseink alapján felülmúlja Debrecen vagy Miskolc mutatóit. Kecskemét 410, Békéscsaba 292, Hódmezővásárhely 165, Gyula 162, Baja 131, Orosháza 115 egyesületet fogad be. Ezek a mutatók nyilvánvalóan összefüggésben vannak az említett városok településhálózatban betöltött szerepével, népességszámával is, hisz az egyesületi élet egyik fontos jellemzője, hogy igen sok szerveződés megyei illetékességi területtel, szerveződési igénnyel jön létre. Több város (Szentes, Makó, Szarvas, Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza, Gyomaendrőd, Békés, Csongrád, Kiskőrös) magasabb értéke jelzi az egyesületi élet korábbi hagyományait, illetve e centrumok térségi szerepkörét. Negyven további településre a 11–47 közötti mutató jellemző. Közülük kiemelkedik nyolc város (Szeghalom, Sarkad, Mezőberény, Lajosmizse, Mezőkovácsháza, Mórahalom, Jánoshalma, Mezőkovácsháza) 20 fölötti mutatóval. E csoportban olyan kisebb települések is találhatók, ahol az egyesületek száma igen aktív helyi társadalomra utal (Császártöltés, Dunavecse, Izsák, Kerekegyháza, Szabadszállás, Tiszakécske, Tiszaalpár, Kondoros, Tótkomlós, Vésztő, Ásotthalom, Deszk, Földeák, Zsombó, Mártély, Fábiánsebestyén, Pusztamérges).

Az alapítványok települési megoszlásáról csaknem ugyanez mondható el, de az alacsonyabb számok jelzik ezen szervezetek sajátosságait, s azt is, hogy a szektor az 1990-es évek közepén még kialakulóban volt (azóta a helyzet annyiban változott, hogy a városokban az alapítványok száma jobban emelkedett, bár a néhány Csongrád megyei kisváros elmaradása a hasonló településkategória átlagától szembetűnő).

Több jel arra utal, hogy a civil szervezetek az 1990-es évek második felében válaszút előtt állnak. Ezt részben a társadalmi problémák erőteljesebb jelentkezése (az állami szerepvállalás csökkenése), részben a gazdasági-jogi környezet változása (az 1997-es úgynevezett nonprofit törvény bevezetése, s az ebből következő intézményesülési kényszer) is jelzi. Minden bizonnyal a dél-alföldi régióban is számolni kell a nonprofit szervezetek alakulási ütemének mérséklődésével, illetve a bejegyzett szervezetek egy részének megszűnésével. Ez különösen a kisebb településeken fékezheti le a civil társadalom regenerálódását. Már ma is jól érzékelhető a nagyobb centrumokban lévő civil szervezetek intézményi és anyagi előnyeinek érvényesülése, mely például a pályázati lehetőségek kihasználásánál is megmutatkozik. Ha ez a tendencia erősödik, akkor ismét több település civil szervezet nélkül maradhat, s az 1990-es évek elejéhez hasonló térbeli megoszlással számolhatunk. Amennyiben viszont a települések helyi társadalmában nem csak az oktatási, a kulturális, az egészségügyi és a szociális szférához kötődő önszerveződés lesz a meghatározó, akkor megszilárdulnak a helyi öntevékeny szervezetek, s bár számszerű gyarapodásuk minden bizonnyal mérséklődik, fontos tényezői lesznek a településpolitikának és a területfejlesztésnek is. Ezt az is jelzi, hogy egyre több civil szervezet vállal a helyi képviselő-testületelben politikai-közéleti szerepet a Dél-Alföldön.

Vissza a főcímoldalra

Aktuális dokumentum eleje

Vissza a tartalomjegyzékhez

[1] Az öregkorúak (60–X évesek) és a gyermekkorúak (0–14 évesek) hányadosa.

[2] Az itt következő elemzés során nagyban támaszkodtunk az “Egészségügyi szolgáltatások modernizációs programja a Dél-Alföldi Régióban” című dokumentumra (DAREK Szeged, 1998.).

[3] Ezek közül talán a legfontosabb a gazdaságilag aktív népesség statisztikailag hiteles meghatározásának kérdése (ami a ráta vetítési alapjaként lényegében a probléma nagyságrendjét, nemzetközi összehasonlíthatóságát határozza meg), illetve a regisztrált munkanélküliek közül különféle okok következtében kikerülők státuszának kérdése (a hivatalos adatok alapján ugyanis a kikerülők státusza, sorsa nem állapítható meg, nem követhető, így a ténylegesen munka nélkül lévők száma, aránya, jellemzői ezen adatok alapján még csak nem is becsülhető).

[4] A munkaügyi központok adatbázisa ugyanis minden olyan személy adatait tartalmazza (pontosan egyszer), akik valaha kapcsolatba kerültek a munkaügyi központtal, vagy kirendeltségeivel.

[5] Az adatok egy korábbi Békés, Csongrád és Jász-Nagykun-Szolnok megyét érintő vizsgálatból származnak, sajnos Bács-Kiskun megyére vonatkozóan ilyen adatok nem állnak rendelkezésünkre.

[6] A belépett ügyfelek 1990-es aktív keresőkhöz való vetítése időben távolodva a népszámlálás időpontjától egyre nagyobb mértékű torzítást eredményez, mely torzítás oka abban áll, hogy a gazdaságilag aktívak csoportjából, ki- és bekerülő munkanélküliek szerepelnek a belépett ügyfelek között, miközben a vetítési alapból már kikerülnek, illetve nem kerültek bele. E torzítást korrigálva határoztuk meg a közölt arányszámot.

[7] A kistelepülések nehéz költségvetési helyzete erősen korlátozza a szociális segélyezésre fordítható forrásokat, a település egészét átfogó személyes kapcsolatok pedig általában nagyobb arányban eredményezik az “érdemes-érdemtelen szegény” megközelítés érvényesülését. Az objektív, vagy afelé mutató rászorultsági kritériumok automatizmus-szerű működése e településeken korlátozottabb, mint a városokban.

[8] Az ezer lakosra jutó segélyesetek száma a munkanélküliségnél komplexebben mutatja a népesség szociális veszélyeztetettségét.

[9] A folyamat értékelését az adatgyűjtés nehézségei, illetve a jelenség jellegzetességei is korlátozzák.