Tartalomjegyzék

Az Európai Unió két évtizedes regionális politikájának eredményeként Nyugat- és Dél-Európa korábban fejletlen, számos gazdasági és társadalmi problémával küszködő térségei a korábbiaknál sikeresebben kapcsolódtak be az európai területi munkamegosztásba. Ezért is fontos a hasonló problémákkal rendelkező Magyarország számára az EU elvárásaihoz illeszkedő regionális politika meghonosítása.

A Dél-Alföld több szempontból úttörő szerepet tölt be a hazai regionális szerveződések terén. 1997 június 19-én Ópusztaszeren alakult meg a Dél-Alföldi Regionális Fejlesztési Tanács, amely az országban elsőként hozott létre önálló, állandó operatív munkaszervezetet (DARFT Kht.). A Phare Regionális Kísérleti Program elindítása egyrészt önmagában segítette a regionális összefogást, másrészt pénzügyi keretet és továbbvihető ismereteket biztosított a konkrét fejlesztési tevékenység számára. A Dél-Alföld modellértékű új regionális szervezetei (DATTE, DAREK, DARIB) bizonyították, hogy a közös érdekek felismerése, a konszenzuskeresés, az együttműködés új perspektívákat nyithat az egész térség és annak kisebb részterületei számára is.

Ahhoz, hogy a magyarországi viszonylatban is peremhelyzetű Dél-Alföld új fejlődési pályára állhasson, elengedhetetlenül fontos az uniós alapelveket figyelembe vevő regionális területfejlesztési alapdokumentumok kidolgozása.

E helyzetértékelő kötet a fejlesztési koncepció megalapozását szolgálja, ennek értelmében szintetizálja, felújítja, és új kutatási eredményekkel egészíti ki a régióról felhalmozott, területfejlesztési szempontból fontos ismereteket, köztük az országos, megyei, kistérségi tervezési dokumentumok értékeléseit.

Így feltárja, összegzi és értékeli:

· a régió külső környezetének, a nemzetközi és hazai fejlődési irányoknak a legfontosabb elemeit, a jövőben várható alakulásukhoz való alkalmazkodás helyi esélyeit, az e változásokban rejlő lehetőségeket és korlátokat;

· a térség belső erőforrásait, a természeti környezet, társadalmi adottságok, gazdasági körülmények, infrastrukturális helyzet, térszerkezet, területfejlesztési eszköz- és intézményrendszer helyi viszonyainak erősségeit és gyengeségeit, eddigi, térfolyamatokat elindító és módosító változásainak külső és belső, a régió sajátosságaiból következő, s a jövő számára tanulságokat hordozó okait;

· a térfolyamatok, a területfejlesztéshez rendelkezésre álló helyi adottságok jövőbeni alakulásának lehetséges irányait.

Ezen ismeretekből áll össze az a tudásanyag, amely nélkülözhetetlen kiindulópontját jelenti, szerves részét képezi a régió önerőre támaszkodó területfejlesztési politikájának.

E kötet a vonatkozó jogszabályokat, tartalmi követelményeket figyelembe véve csupán az elemzések szövegét tartalmazza. Az ennek alapjául szolgáló fontosabb összehasonlító adatok, táblázatok, ábrák, térképek az e kötethez szorosan kapcsolódó kiegészítő kötetben találhatók. Az elemzések során abból indultunk ki, hogy a régió kerete, területe adott, így magával a lehatárolás kérdésével szándékosan nem foglalkoztunk. Mindvégig törekedtünk arra, hogy a széles közvélemény számára is érthető, értelmezhető információkat közöljünk. Az anyag belső aránytalanságai, az elemzések mélységében tapasztalható különbségek a rendelkezésre álló, hozzáférhető adatok, adatbázisok különbségeivel függ össze elsősorban.

A kötet terjedelmét tudatosan korlátoztuk, hiszen minden egyes részfejezet önmagában elegendő témát ad egy-egy önálló, több száz oldalas monográfia elkészítéséhez. Az ebből következő tartalmi szelektálást úgy próbáltuk elvégezni, hogy az elemzések regionális szintű megközelítésben is releváns információkra, a legfontosabb jellemzőkre, a változások irányaira és a területi folyamatokra, különbségekre koncentráljanak.

A Dél-Alföldi régió természeti erőforrásai és környezeti problémái

A természeti erőforrások – a térség belső adottságainak alapja

A természeti adottságok, erőforrások reális értékelése a területfejlesztési stratégiák kidolgozásának elengedhetetlen feltétele. Ebben figyelembe kell venni a külső folyamatokat (pl. egyes alapanyagok nemzetközi cserearányainak alakulását), valamint a társadalom természettel is kapcsolatos értékrend-változásait. Éppen ezért egy-egy terület természeti adottságainak komplex értékelését a mindenkor aktuális új szempontok szerint rendszeresen célszerű újraelvégezni.

A Dél-Alföldet a természeti erőforrások tekintetében hazánk legjobb adottságú területének minősítették[1]. Ennek fő okai a következők:

· Itt található az ország legjelentősebb szénhidrogén-vagyona, ami az ásványi nyersanyagok készlet- és érték-összehasonlításában első helyet jelentett a megyék rangsorában.

· Jelentős adottságot képviselnek a régió keleti felének kiváló talajai (Békés megye, Csongrád megye).

Domborzatilag a régió területe az Alföld 20 kistáján helyezkedik el, melyek közül néhány meghatározó jellegű.

A Duna menti síkság kistájai 88–143 méter tengerszint feletti magasságú, ártéri szintű síkságokkal jellemezhetők, amelyeket ártéri és szikes laposok, délen belvízveszélyes árterek, morotvák és morotvaroncsok tagolnak. A térség növényzete egy Duna menti észak–dél irányú zöldfolyosó területét képezheti.

A Duna–Tisza közi hátság kistájainak területe enyhén hullámos felszínű, döntően szél-hordta, homokkal fedett egykori hordalékkúp-síkság (90–150 méter tengerszint feletti magasság), amely a felszíni képződmények miatt a régió legkisebb termőképességű és leginkább defláció-veszélyes része. A Duna menti zöldfolyosóval párhuzamos zöldfolyosó alakítható itt ki, amelyre a Duna–Tisza köze összefüggő természetvédelmi területei kapcsolódhatnak.

Kis reliefű sík a Dél-Tiszavölgy ártér, az ország legmélyebb (77–91 m) kistája, amelyet a folyószabályozásokig a Tisza intenzív feltöltése formált. A kis terepesés miatt a mélyártéri részeken sok a lefolyástalan, időszakosan vízzel borított terület. A vidék fiatal, öntéses képződményei miatt a talajok termőképessége legfeljebb közepes. Az ár- és belvizek Csongrád megyében leginkább ezt a kistájat veszélyeztetik. E tájegység Jász-Nagykun-Szolnok megye felé nyújt összeköttetést, s itt alakítható ki a Duna menti és a Duna–Tisza közén húzódó zöldfolyosókkal egységet képező észak–dél irányú Tiszai-zöldfolyosó, amely a Körösök és a Maros völgyén keresztül további (határon is átnyúló) kapcsolatokkal jellemezhető.

A Tisza-völgy felé lejtő, kis reliefű, döntően kiváló talajokkal jellemezhető kistáj – a Csongrádi-sík – szerves kapcsolatban van a Békés megye déli részét uraló Maros-hordalékkúppal. Éppen ezért nem csupán mint mezőgazdasági terület fontos, hanem jelentős szerepe van az ivóvízkészlet utánpótlásában, védelmében. A Békés–Csanádi hát kedvező természetföldrajzi adottságokkal, így kiváló termőképességű mezőségi talajokkal rendelkezik. Ez a kistáj a Dél Alföld egyik legkevésbé süllyedő része, a szénhidrogén felhalmozódások ismert területe, s egyúttal a Maros-hordalékkúp jó vízbeszerzési lehetőségei alapján a regionális vízellátó rendszer legfontosabb területe is.

A Dévaványai-sík és a Kis-Sárrét kistájakat magába foglaló terület kedvezőtlen talajadottságú (szikesek), rossz vízbeszerzési lehetőségekkel és árvízvédelmi gondokkal küzdő terület.

A fentebb sorolt tájföldrajzi egységek hasonló talajtani, vízrajzi, éghajlati adottságokkal rendelkeznek, többé-kevésbé hasonló a területhasznosításuk szerkezete, illetve általában hasonló környezeti menedzsmentet igényel kezelésük is.

Földtani adottságok

A dél-alföldi régió mai felszíne az ország legmélyebb területe. Ezen túlmenően – a medencealjzat jelentős süllyedésének eredményeként – itt található az Alföld egyik legnagyobb süllyedéke is, az ún. Makó–Hódmezővásárhelyi-árok. Ebbe a süllyedékbe több ezer méter vastagságú tengeri, majd folyóvízi üledék rakódott le. A medencealjzat relatív kiemelkedéseihez kapcsolódó földtani csapdákban halmozódtak fel hazánk legjelentősebb szénhidrogénkészletei.

A természeti adottságok értékelése során a régióban – feltehetően még 1–2 évtizedig – ezeknek a telepeknek a szénhidrogén-termelése minősíthető a legfontosabbnak. Ezek a telepek az elmúlt három és fél évtizedben is a hazai termelés meghatározó részét biztosították, sőt a fokozatosan csökkenő hazai termelésben a még valószínűsíthető 15–30 millió t szénhidrogén-egyenérték a kitermelés növekvő nehézségeinek és költségeinek dacára továbbra is meghatározó szerepet kaphat.

A földtani adottságok között új szempont, hogy egyes kimerült telepek kiválóan alkalmassá tehetők föld alatti gáztárolásra, aminek jelentős gazdasági értéke lehet.

A porózus üledékek a szénhidrogéneken kívül igen nagy mennyiségű hévízkészletet tárolnak. Ezek hasznosítása már hosszabb idő óta folyik a régióban (lakások, üvegházak fűtése). Becslések szerint a Dél-Alföldön található a hazai hévízkészlet[2] kb. 39%-a. Hozzávetőlegesen 180 termálkút üzemel Csongrád megyében, 17 Bács-Kiskun megyében és 70-nél is több Békés megyében. A kutak általában 50–70 m³/óra kapacitással rendelkeznek. Területileg a régió Tiszától keletre eső részén kedvezőbbek a termálvizes adottságok (melegebb, bővebb vízhozamú rétegek).

A régió ásványi nyersanyagai között említésre érdemes még a jelentős mennyiségű folyami homok, valamint az ipari célokra jól hasznosítható agyagféleségek (téglagyártás, fazekas ipar).

Vízföldtani, vízrajzi adottságok

Az elkövetkező évtizedek során egyre inkább fel fog értékelődni a víznek mint nyersanyagnak a szerepe. Éppen ezért fontos, hogy a Dél-Alföld ezen a téren is aránylag kedvező adottságokkal rendelkezik. A rétegek vízszolgáltató képessége ugyan területenként és mélységtartományonként is változó, de a többszáz méter vastagságú folyóvízi üledéksor a régió nagyobb részén lehetővé teszi a kellő mennyiségű és jó minőségű felszín alatti vizek kitermelését. Az elmúlt évek víztermelési és nyugalmivízszint-adatai arra engednek következtetni, hogy ez a jelentős rétegvíz-készlet átgondolt (kissé csökkenő mértékű) hasznosítás mellett nagyobb részben újrapótlódik, ami körültekintő igénybevétellel a jelenlegi vízkészletek tartós hasznosítását teszi lehetővé.

A talajvíz – különböző okok folytán – a régió több területén is feszítő gond. A felszínhez közeli talajvíz komoly környezeti problémákat eredményezhet, szerepe lehet a belvizek kialakulásában is, a mélyre süllyedt talajvizek ugyanakkor a mezőgazdasági termelést károsítják. A talajvízszint csökkenése a szárazodási folyamat következménye. Ez a régión belül az egyes területeken eltérő mértékben jellemző, a régió nyugati, homokhátsági területein három méternél is több, a hátság peremén, a Duna és a Tisza menti síkságokon pedig egy méternél is kevesebb.

A talajvizek erősen szennyeződésérzékeny tárolókőzetben találhatók, és általában a keleti területeken kedvezőtlenebb minőségűek. Lényeges regionális különbségek ezzel együtt nem tapasztalhatók, a szennyezések pontszerűek.

A régió adottságaiban a felszíni vizek szempontjából meghatározó a Duna és a Tisza jelentősége. Hazánk első két folyója aszimmetrikusan osztja ketté a régiót. Szerepük a mai felszín kialakításában is meghatározó volt, napjainkban pedig az évente átlagosan szállított 100 milliárd m³-nyi vízmennyiség jelentős erőforrásnak számít. Komoly problémát jelent ugyanakkor a folyók meglehetősen szélsőséges vízszállítása, ami folyamatosan potenciális árvízveszélyt is jelent. Ez a szélsőségesség megmutatkozik az éves mennyiségben (Tisza: 12–54 milliárd m³/év), de még inkább az egyes rövidebb – vízjárástól, meteorológiai körülményektől függő – időszakok vízszállításában (Duna: 610–8010 m³/sec, Tisza: 95–4100 m³/sec). A probléma a Tiszán és a Körösökön épített duzzasztókkal mérséklődött ugyan az elmúlt évtizedekben, de a vízjárás így is jelentős ingadozásokat mutat, ami a vízhasználat mennyiségi lehetőségein túl számottevő minőségi változásokat is okoz. Hasonlóan szélsőséges vízjárás jellemző a régió déli részén a Marosra, az északin pedig a Hármas-Körösre.

A Dél-Alföld területének mintegy harmadát veszélyeztetik a nagyobb folyók, vagyis a Duna, a Tisza, a Körösök (a Berettyóval) és a Maros árvizei. A régió árvízvédelmi infrastruktúrájának legfontosabb részét a folyók menti árvízvédelmi töltések (beleértve a töltésekben elhelyezett különféle műtárgyakat, a kapcsolódó egyéb építményeket és berendezéseket is), más szóval az elsőrendű védvonalak alkotják, melyek összes hossza (a városi partfalakkal együtt) 783 km. A töltések védképessége – a Körösök vízrendszerét és a minősíthető. A Körösök esetében az árvízvédelmi biztonságot több szükségtározó fokozza, de ezek és Tisza Szeged alatti szakaszát kivéve – általában a százévenként átlagosan egyszer előforduló árvizek ellen is megfelelőnek egyes kritikus töltésszakaszok bővítésre, illetve erősítésre szorulnak. A Fehér-Körös menti és a Szeged alatti töltésfejlesztési munkálatok már folyamatban vannak. Pénzhiány miatt általános gond a töltések és az azokat keresztező műtárgyak állagának folyamatos óvása, a rendszeres karbantartási és felújítási munkák elvégzése, valamint a védképesség fenntartását szolgáló folyószabályozási munkálatok, part-helyreállítási munkák végrehajtása. A települések és ipartelepek fokozott biztonságát szolgáló másodrendű védvonalak összes hossza kb. 250 km. Állapotuk elhanyagolt, csakúgy, mint a folyók hullámterében lévő úgynevezett nyári gátaké, amelyek csak a közepes árvizek ellen nyújtanak védelmet s tulajdonosi és kezelői viszonyaik is rendezetlenek.

A Dél-Alföld területének közel felét veszélyeztetik a belvizek, vagyis az időszakos vízborítások. Ezek rendszerint a folyók menti mélyebb fekvésű, ritkábban a hátsági jellegű területeken jelentkeznek. A belvizek előfordulása igen szeszélyes, a belvizes periódusokat hosszú, több éves száraz időszakok követik.

A régió vízgyűjtő-egységenként kialakított belvízvédelmi rendszerei (összesen 28) belvíz-főcsatornákból, kisebb-nagyobb mellékcsatornákból, belvízátemelő szivattyútelepekből, esetenként belvíztározókból, az előzőekhez kapcsolódó egyéb építményekből és berendezésekből állnak. A fő létesítmények (3800 km belvízcsatorna, 120 belvízi szivattyútelep, 15 nagyobb belvíztározó) kizárólagos állami tulajdonban és vízügyi igazgatósági kezelésben vannak. A létesítéskor fönnálló vízszállító képességük az átlagosan tízévenként előforduló belvizek zavartalan elvezetésére felel meg, de a csatornák tényleges vízszállító-képessége – a növényzettel való erős benőttség és a feliszapolódás miatt – a legtöbb helyen jócskán elmarad a névleges értéktől – annak helyenként csak 40–60%-át teszi ki. Viszonylag jobb állapotban vannak a kettős hasznosítású csatornák, tehát azok, amelyeket a belvízelvezetésen kívül öntözővíz-szállításra is igénybe vesznek. A folyóktól távol fekvő települések szennyvizeit a tisztítótelepektől mindenütt belvízcsatornákon vezetik tovább, s ez nagymértékben rontja a belvízcsatornák állapotát, nehezíti, és költségesebbé teszi fenntartásukat.

A fő létesítményekhez kapcsolódó mellékcsatornák egy része (mintegy 6000 km) – főleg a tulajdonviszonyok megváltozása, illetve rendezetlensége miatt – elhanyagolt, gazdátlan állapotban van.

Vízhasznosítás

Egy 1988-as felmérés szerint a felszíni vízkészlet kihasználtsága a régió Duna menti területein 40%-os, a Duna–Tisza közi területen 80%-os, a régió keleti területein 60%-os volt, míg a felszín alatti vízkészleté az egész régió területén 20%-os (a Körös menti kistájakon 60%). Az artézi kutak terhelése a Duna menti kistájakon 30–40% között alakult, a régió többi részén pedig 60%-os volt, kivéve a Kis-Sárrét és a Körös menti-sík területét, ahol ez az érték megközelítette a 100%-ot. A Körösök, illetve a Maros vizének mértékadó részét (70 illetve 65%-ot) külföldön kötik le.

A Dél-Alföld lakosságának mintegy 90%-a közműves vízszolgáltatásban részesül. Közüzemi vízmű, illetve vízhálózat minden településen van. Egyedi kutas vízbeszerzésre csak a külterületi lakosság szorul. A lakásoknak alig kétharmadánál van lakáson belüli vízvételezési lehetőség, sok helyen udvari, sőt helyenként utcai kifolyókból hordják a vizet. E tekintetben különösen Békés és Bács-Kiskun megye van elmaradva. Bács-Kiskun megye Duna menti részén a Duna – parti szűrésű – vízkészletére támaszkodva kisebb regionális vízellátó rendszereket alakítottak ki, Békés megyében pedig a Maros hordalékkúpjának jó minőségű vízkészletére alapozva hozták létre a Közép-Békési Regionális Vízellátó, valamint több kistérségi vízellátó rendszert. A Dél-Alföldön lévő közüzemi vízművek összes kapacitása kb. 0,5 millió m³/nap, aminek fele (0,25 millió m³/nap) kerül kitermelésre. Az éves átlagos víztermelés 80 millió/m³körüli (korábban 30%-kal több volt), melynek visszaesését a drasztikus vízdíjemelés és az ipari termelés csökkenése okozta.

A régió vízellátottsága és a csatornázottság közötti közműolló nagyon tág, a keletkező szennyvizeknek csak kis hányada kerül tisztítva a befogadókba, vagyis azok az amúgy is rossz minőségű talajvizet tovább szennyezve kerülnek elszikkasztásra. A tisztítás nélküli vagy kellően meg nem tisztított szennyvizek folyóink vízminőségét is számottevően rontják. Példaként említhető, hogy a szegedi szennyvíztisztító hiánya a Tisza jugoszláviai területen történő duzzasztásával együtt többször is jelentős vízminőségi problémákat okozott a folyóban.

Az ipari üzemek vízszükségletük kétharmadát saját vízműveikből, egyharmadát közüzemi vízműről szerzik be.

A mezőgazdasági vízhasználatok közül az öntözés igényli a legtöbb vizet. Az öntözésre berendezett és vízjogilag engedélyezett terület – a 90-es években tapasztalható és főként a mezőgazdasági nagyüzemrendszer fölbomlásával magyarázható visszaesés után – mintegy 85000 ha. Vízellátásuk, akárcsak a közel 10000 ha összterületű halastavaké, az itteni folyók vízkészletére támaszkodó öntözőrendszerek keretében történik. Mivel a Körösöknek nyáron nagyon csekély a vízhozama, a Békés megyei öntözések számára a Berettyón és a Hortobágy-Berettyón keresztül vezetnek át vizet a Tiszából, mégpedig a tiszalöki és a kiskörei öntözőrendszer segítségével. Az átvezetett víz tározását és szétosztását szolgálják a Körösökön lévő duzzasztóművek (a békésszentandrási, a békési és a körösladányi duzzasztó, illetve korábban a bökényi duzzasztó is, utóbbit néhány éve üzemen kívül helyeztek). A Dél-Alföldön 30 öntözőrendszer van, az öntözővizet szállító főcsatornák hossza – beleértve a kettős hasznosítású csatornákat is – mintegy 800 km, a folyami vízkivételi művek kapacitása közel 8,6 millió m³/nap. Az évente megöntözött terület (kb. 50 napig tartó öntözés) és a kiszolgáltatott vízmennyiség az időjárástól függően tág határok között változik, az utóbbi száraz években – a halastavi vízpótlással együtt – meghaladja a 200 millió m³/évet. Az öntözőrendszereket részben a területileg illetékes vízügyi igazgatóságok, részben a vízgazdálkodási társulatok üzemeltetik. A vízszolgáltatás terén különösebb gondok nincsenek, a vízszolgáltatási díj Bács-Kiskun megyében – a gravitációs vízfolyásoknak köszönhetően – viszonylag alacsony, Békés és Csongrád megyében viszont – a szivattyúzási költségek miatt – az országos átlagnál magasabb. Az öntözőtelepek megfelelő üzemeltetését (a kapacitások kihasználását) a mezőgazdasági nagyüzemek egy részének felbomlása érezhetően befolyásolta. A Dél-Alföld homokhátsági területén és a Maros-hordalékkúpon – mivel ide az öntözőrendszerek nem terjednek ki – csak a talajvízből történő öntözésre van lehetőség (igen korlátozott mértékben), mert a rétegvízkészletet az ivóvízellátás céljára kell fenntartani.

A dél-alföldi folyók mentén 46 jelentősebb (5 hektárnál nagyobb) kiterjedésű holtág van. A holtágakat rendszerint több célra is használják (belvíztározás, öntözővíz-szállítás, horgászat, vízi sportok, természetvédelem, stb.). Fokozatos elöregedésük (feliszapolódásuk, vízi növényzettel való túlzott benőttségük) további hasznosításukat és ökológiai értékeiket veszélyezteti.

Talajadottságok

A régió közel 1,8 millió ha termőterületének ugyan majd 60%-a szántó, de a földek értéke nagyon változatos képet mutat. A talajok minőségét vizsgálva – jelentős egyszerűsítéssel – a régió négy részre osztható. A Duna völgyében a réti öntéstalajok alacsony termőképességi kategóriának felelnek meg, míg a homokhátsági területeken már a deflációval veszélyeztetett talajok (futóhomok, humuszos homok és csernozjom típusú homokféleségek) a számottevők. A Tisza árteréhez kapcsolódó középső területen savanyú réti és öntéstalajok dominálnak, de a folyóvölgytől keletre a Körös–Maros közén, a löszös üledéken keletkezett, többnyire kiváló és jó termőképességű (III.) mészlepedékes csernozjomok találhatók. Észak-Békés területét a Körösök vidékén a talajvízhatás miatt képződött szikesek, rossz termőképességű (VI.) réti talajok jellemzik.

A nyugati homokvidéken 10 aranykorona alatti, a középső, ártéri vályogos talajokkal fedett felszíneken 10 körüli, a keleti löszös vidéken pedig 16–20 aranykorona értékű termőföldek találhatók. Ezek átlagértékek, egy település területén előfordul 20 aranykorona különbség is.

Éghajlat

A Dél-Alföld területén – az országos viszonyokhoz hasonlóan – kontinentális éghajlat jellemző. A legfontosabb elemek tekintetében a régió helyzete különbözőképpen alakul: a napfénytartam itt a legkedvezőbb (nyugati felén meghaladja a 2100 órát évente, a keleti részen viszont alig lépi túl a 2000 órát), a 10,2–11^oC-os évi középhőmérséklet is a legmagasabbak között van.

Az igen szélsőségesen változó évi csapadék tekintetében a régió az ország hátrányos részei közé tartozik. A Duna-völgy déli részén (Mohácsi-sziget) számított 610–630 mm átlag a régió középső részein 530–570 mm-re csökken, keleti vidékein pedig ismét 560–590 mm a mértékadó érték. Ez az erősen aszályra hajló klíma fejezi ki azt, hogy itt az éghajlat típusa száraz.

A csapadék esetében ráadásul jól kimutathatóan érvényesül a globális felmelegedéshez köthető szárazodás is. A múlt század utolsó harmadához viszonyítva például Szegeden több mint 110 mm-rel csökkent a csapadék mennyisége, ami a régióra jellemző 100–150 mm éghajlati vízhiányt tovább fokozza. Ez pedig már nemcsak aszályra utaló hajlam – az egész agrárgazdaságban célszerű figyelemmel lenni rá. Emellett a hosszabb ideig tartó szárazabb és nedvesebb időszakok váltakozása a mezőgazdaságot, az egyre kiszámíthatatlanabb rendkívüli csapadékok pedig a vízügyi ágazatot teszik rendszeresen próbára.

Tájökológiai adottságok, természetvédelem

A környezet tájökológiai adottságai szempontjából meghatározó érték a Duna, a Tisza és a hozzá kapcsolódó folyók, holtágak, védett területek rendszere, amely egyrészt kiváló lehetőséget teremt a zöldfolyosó-rendszerek kialakítására, másrészt jelentős rekreációs potenciált is képvisel.

A potenciális természetes növénytakaró nyomai nagyon kis területen tanulmányozhatók a régióban, mert azt az intenzív tájhasználat egységes arculatú, a nyugati részen szőlőnek és gyümölcsösöknek, a keleti részen szántóknak helyet adó kultúrsztyeppé formálta. Az egykori természetes növénytakaró erdős sztyeppként rekonstruálható. A homokvidéken a potenciális erdőtársulás pusztai tölgyes, sziki tölgyes, de jelentős kiterjedésűek a homokpusztarétek és a homoki legelők is. A komplex melioráció részeként megépült vízelvezető rendszerek különösen nagy kárt okoztak a természeti értékekben gazdag szikes pusztákon. A csökkenő csapadékmennyiség hatására a gyepek kiszáradtak, majd értelmetlenül feltörték őket. Az elmúlt időszakban problémát okozott, hogy az erdőfoltok, fasorok, erdősávok felszámolásával egyrészt ökológiai folyosók törtek szét, és ezzel az elkülönült életközösségek sebezhetősége megnőtt, másrészt a táj sivárosodott. Ezt az állapotot nem pótolta az erdőterületek földterületi arányának 1980 és 1997 közötti minimális növekedése (9,9–11,3%) sem. A megyei bontást figyelembe véve: Békés megye földterületének csupán 4%-a erdőterület, míg Bács-Kiskun megyében ez az arány a három megye közül a legnagyobb, 9,3%. A táj csak a régió nyugati homokvidékén őrizte meg kiegyensúlyozottságát a változatos szőlő-, gyümölcs-, kert- és erdőhasznosítással.

A természetes vegetáció több megmaradt foltjának biztosítanak védelmet a különböző szintű védett területek. A dél-alföldi régió területének 6,4%-a áll természetvédelem alatt (Duna-Dráva Nemzeti Park, Kiskunsági Nemzeti Park és Körös-Maros Nemzeti Park). Az országos jelentőségű védett területek együttes nagysága 114 ezer ha, ami az országos érték közel 25%-a. Szerkezetében a nemzeti parkok 80%-kal, a tájvédelmi körzetek 18%-kal, a természetvédelmi területek pedig 2%-kal vesznek részt. A helyi védettségű területek 5401 ha-t tesznek ki, ami a régió területének 4,6%-a.

A természetvédelmi korlátozások feszültségeket okoznak a gazdálkodásban és a területfejlesztésben is. Az illetékes természetvédelmi hatóságok azonban – kompromisszum készséget mutatva – az érintett települések fejlesztési igényeit is igyekeznek elősegíteni.

A természeti erőforrások hasznosításával együtt járó tendenciák, jövőkép

A jelenleg feltételezett szénhidrogénvagyon mintegy két évtizedig még lehetővé teszi a termelést, azonban a jobb hatékonyságú kihozatal megdrágítja magát a kitermelést, és bizonyos fokú környezetszennyezési kockázattal is jár (pl. olajos víz visszasajtolása a rétegekbe). A termeléssel folyamatosan keletkező nagy mennyiségű fúrási iszap ártalmatlanítása már a közeli jövő megoldandó kérdése, a későbbiekben pedig jelentős feladatot jelent majd a művelés befejezése után a kutak és a feleslegessé váló termékvezetékek környezetének rekultiválása.

A hévízkutakból származó energia a köztudatban ingyen energiának számított, s ennek következtében a vele való gazdálkodás is pazarló volt. Ez azt eredményezte, hogy nem egy helyen a szükségesnél többet termeltek ki, a vizek hőenergiáját nem használták ki kellően, a rétegekből kitermelt vizet pedig a felszíni vizekbe engedték. A vizek magas (össz)só-, de főként nátriumtartalma, a magas kémiai oxigénigény, a kutak egy részénél tapasztalható fenol-, kátrány- vagy ammóniatartalom miatt már napjainkban is jelentős vízminőségi problémát jelent a kitermelt termálvizek elhelyezése. Emellett bizonyos területeken a rétegek nyomása oly mértékben csökkent, hogy azok hasznosítása az elkövetkező időkben sokkal körültekintőbben, lehetőleg a rétegekbe történő vízvisszasajtolással együtt engedhető meg.

A régió ivóvízellátását a Tisza és mellékfolyóinak szélsőséges vízszállítása miatt (ami egyúttal azt is jelenti, hogy a maximális igények éppen a kisvízi időszakra esnek) a felszín alatti vizekre kell hosszú távon is alapozni. A régió – jelenlegi ismereteink szerint – hosszabb távon is rendelkezik elegendő mennyiségű és megfelelő minőségű vízkészlettel (néhány esetben vas-, arzén- vagy gázmentesítés után), de ezeknek a készleteknek a minőségi védelme és takarékos hasznosítása a jövő kiemelt feladata.

A domborzati viszonyok alapján a Dél-Alföld középső és keleti része tekinthető ár- és belvízveszélyes területnek. Az árvízi helyzet megítélésekor azonban azt figyelembe kell venni, hogy a rendkívüli áradások inkább a folyók felsőbb szakaszain jelentenek reális árvízveszélyt. Éppen ezért – megfelelően karbantartott védelmi rendszer esetén – a régióban csak egy, az egész tiszai vízrendszert érintő tartós áradás esetén kell jelentősebb veszéllyel számolni. A talajvizek és közvetve a rétegvizek elszennyezésének potenciális veszélyét jelentik a térség nem megfelelően kivitelezett hulladéklerakói.

Az éghajlati folyamatokkal kapcsolatosan számolni lehet a szárazabb és a nedvesebb időszakok váltakozásával, de ennek eredőjeként egy általános szárazodás is feltételezhető. Ehhez megfelelő gazdálkodással, a vízgazdálkodás fejlesztésével lehet alkalmazkodni. A rövidebb távú (kb. 20 évre szóló) modellszámítások közül leginkább az az elfogadott, amely a régió éghajlatának a mediterrán jelleg felé való eltolódásával számol (a mai, jellemzően nyár eleji csapadékmaximum mellett megjelennek az őszi, téli nagyobb csapadékok, és a tél melegebb lesz).

A termőföld fizikai állapotával kapcsolatban valószínűsíthető, hogy a feltételezett éghajlati változások (aszályosodás, a talajvíz szintjének jelentős csökkenése, a tél melegedése) a régió egész területét érintik. A kedvezőtlen hatások érzékenyebben érintik a homokvidéket, mint a Duna-, és Tisza-völgyi, Maros vidéki löszös felszíneket. A talajerózió a homokvidéken jelentős károkat tud okozni a termőréteget is elhordó – olykor több száz t/ha anyagot áttelepítő – szélerózió folytán.

A Környezetterhelés forrásai és a környezetkímélő szolgáltatások

A kibocsátott légszennyező anyagok országos átlag alatti mértékben szennyezik a régió – főleg városi településeinek – levegőjét, ami a gáz- és távfűtés elterjedésével, valamint a nehéz- és vegyipar alacsony részesedésével magyarázható.

A szennyezőanyagok szerkezetében az ipari szennyezés részaránya csökkent, a közlekedési eredetű kibocsátások viszont növekvő tendenciát mutatnak, sőt egyes területeken a levegőminőség érdemi átalakulásához, romlásához vezetnek, ami a városok frekventált körzeteiben okozott, határértéket meghaladó szennyezettséggel bizonyítható.

Az Alsó-Tisza-vidéki, az Alsó-Duna menti, és Körösvidéki Környezetvédelmi Felügyelőség által a Dél-Alföld területén nyilvántartott légszennyező telephelyek száma 1995-re lényegesen lecsökkent. Jelenleg valamivel több, mint 1000 telephelyet tartanak nyilván. A légszennyező források révén kibocsátott káros anyag mennyisége évről-évre csökkenő tendenciát mutat, ami egyrészt a hatósági ellenőrzések nyomán megvalósított műszaki intézkedéseknek, másrészt pedig az ipari termelés csökkenésének és szerkezetváltásának köszönhető.

Ennek ellenére vannak olyan légszennyező pontforrások, amelyeknek évi 100 000 kg-ot meghaladó kibocsátásuk van. Ezen pontforrások területi eloszlása a régióban egyenletes.

A főbb szennyezőanyagok megyei összesítését tekintve a kén-dioxid mennyiségében a régió egész területén lényeges csökkenés tapasztalható. A nitrogéndioxid-kibocsátás Bács-Kiskun megyében mutat növekedést, a por értékei viszont – Csongrád megyén kívül – általános növekedésre utalnak. A szénmonoxid-emisszió változó, de Békés megyében növekvő tendenciát mutat, ami feltételezhetően a megnövekedett teherforgalomnak, az elöregedő tehergépkocsi-parknak tudható be.

A gáz- és távfűtésre kapcsolt lakások aránya fontos mutatója lehet a légszennyezés mértékének a fűtési időszakban. A térség szénhidrogén-erőforrásban való viszonylagos gazdagságának köszönhetően az 1990-es évek fejlesztéseinek eredményeként a régióban a vezetékes gázellátás jobb az országos átlagnál. Településeinek 94%-a (országosan 64%) rendelkezik vezetékes gázellátással. 1997 végén a vezetékes gázt fogyasztó háztartások lakásállományra vetített aránya 70%-ot tett ki (országosan 64%). A távfűtéssel ellátott lakásállomány aránya jóval kevesebb, s főleg a városokban van számottevő arányuk.

A régióban csak az utóbbi években történt részletesebb állapotfelmérés a hulladék gyűjtéséről, lerakásáról, ártalmatlanításáról és hasznosításáról, hiányosak azonban a hulladéktárolók környezetterhelő hatásainak értékelései. A szervezett hulladékgyűjtés (szállítás, lerakás) inkább a városokra jellemző kommunál-higiéniai tevékenység, míg a községekben ezek a szolgáltatások csak részben megoldottak. A dél-alföldi régióban – az országostól valamivel erősebb növekedési ütem eredményeként – 1997-ben a hulladékgyűjtésbe bevont lakások aránya a többi régiótól elmaradva 62%-ot tett ki. Az elszállított települési szilárd hulladék mennyisége az 1990–1996 időszakban 1,9–2,3 millió m³között alakult.

A lerakóhelyek, amelyek még igen kis hányadban foglalkoznak hulladék-hasznosítással, utóválogatással és hasznosanyag-kigyűjtéssel, az országban üzemelő lerakóhelyek 22%-át képezik. Örvendetes tény, hogy a régióban megkezdődött a térségi hulladékgyűjtők kialakításának folyamata, ami megyehatárokat átlépő társulásokkal jellemezhető.

A szelektív hulladékgyűjtés ma még komoly ellenállásba, anyagi és szervezési nehézségekbe ütközik, s főleg a stratégiai tervezés, valamint a próbaüzemelés szintén van jelen. Jól kidolgozott tervek léteznek a megyeszékhelyeken, s a nagyobb városokban is, a hajlandóság az önkormányzatok többségénél megvan. Szélesebb körű alkalmazásuk lényeges előrelépést jelentene a hasznosításban, az anyagmegtakarításban, és a lerakók kapacitásának növelésében. Ehhez azonban a hulladékhasznosítás háttériparának kialakítására lenne szükség

A keletkezett veszélyes hulladék (281230 t/év)[3] jelentős hányada a II., kisebb hányada az I., míg minimális része a III. veszélyességi osztályba tartozik. Az ATIKÖFE működési területén a veszélyes hulladék 49%-át a telephelyekről elszállították a vállalatok, mindössze 5,6%-át tárolták helyben és 0,04%-át ártalmatlanították égetéssel. A fennmaradt 45% veszélyes hulladék a felügyelőségek tájékoztatása szerint magán-hulladékszállítók által kerül elszállításra megyén kívüli ártalmatlanító telephelyekre. Az átmenetileg tárolt hulladék zöme fúrásiszap. Az üzemi gyűjtőhelyekről elkerülő veszélyes hulladék gyakori ártalmatlanítási módja az engedéllyel rendelkező vállalatokhoz történő szállítás. Az 1994–1998 időszakra jellemző, hogy a környezetvédelmi hatóságok jogkörüknél fogva kényszerítették a vállalatokat a keletkező veszélyes szennyvíziszapok ártalmatlanítására és megoldódtak a nagyobb városok egészségügyi hulladékainak kezelési gondjai. Ezen beavatkozások egy része az állami Kármentesítési Program keretében történt. A legjobb ártalmatlanítási mód a veszélyes hulladék másodhasznosítása lenne, ennek feltételei és lehetőségei azonban korlátozottak.

A még nem teljesen kidolgozott ártalmatlanítási technológiák mellett további gondot jelent, hogy a települési önkormányzatok sem szívesen engedik át a tulajdonukban lévő területeiket veszélyes hulladék ártalmatlanítására, továbbá nehéz kiszűrni a kommunális veszélyes hulladékot.

A szennyvízelvezetés és -tisztítás terén nagy a lemaradás. A közcsatorna-hálózat kiépítettségi szintje alacsony, ezért jelentős környezeti károkat okoz. A régióban a 253 településből csak 61-ben van közüzemi szennyvízelvezető csatornahálózat és tisztítótelep. A csatornahálózat általában csak a települések központi részére terjed ki. A közcsatorna-hálózatba 1997 végéig a lakásoknak csak 30%-t kötötték be (e tekintetben különösen Békés és Bács-Kiskun megye van elmaradva). Ennek következménye a közműolló kimondottan nagy nyitottsága. 1997 végén a kilométerenkénti közüzemi vízhálózathoz viszonyítva mindössze 193 méter (országosan 305 méter) csatornahálózat jellemezte a Dél-Alföldet, ami a régiók viszonylatában a legkevesebb. A 86%-os arányú vízhálózatra kapcsoltság mellett, a lakások csupán 26%-a rendelkezett közüzemi szennyvízelvezetővel, ami szintén az országos értékek alatt van (91, illetve 46%).

A szennyvíztisztító telepek összes kapacitása mindössze 180 000 m³/nap, s a városok többségében jól méretezett. Ezek kellő mértékű csatornázottság esetén is képesek lennének fogadni a keletkező elhasznált vízmennyiséget. A biológiai tisztítással tisztított szennyvíz aránya viszont kimondottan alacsony (1996-ban 50,1%), s bár ez a tisztítási fokozat az országos átlag fölötti, a régiók rangsorában a Dél-Alföld csupán Közép-Magyarországot előzi meg. Annak ellenére, hogy több szennyvíztisztító telep építése indult meg, illetve van jelenleg bővítés alatt, az újabb lakások csatornahálózatba való bekötése lassan halad. A szegedi szennyvíztisztító telep építése nemrégiben kezdődött meg, az I/a. ütem (előmechanikai tisztítás) üzembe helyezése 1998-ban megtörtént.

A jelenlegi állapotokat a folyékonyhulladék-ártalmatlanító telepek vagy ürítő helyek üzemelése jellemzi. Ott, ahol nincs ilyen létesítmény, rendszerint szakszerűtlenül és szabálytalanul kerül a szennyvíz elszikkasztásra és tárolásra, ezért egyrészt megnő a felszín alatti vízkészlet szennyezettsége – ami a talaj nitrátosodásában és fertőződésében jelentkezik – másrészt a települések alatt szennyvízdomb keletkezhet. Az elvezetett szennyvíz mennyisége a Dél-Alföldön az 1990–1996 időszakban csökkent. Ez elsősorban a vízhasználat visszaesésének következménye.

A rendszeres közterület-tisztántartás nagysága tekintetében a Dél Alföld a második helyen áll (9,2 millió m²) országos viszonylatban. A közterület-tisztántartásba bevont települések a régió településeinek 37%-át alkotják.

A szervezetlen vagy kevésbé hatékony kommunális szolgáltatásokból eredő terhelések csökkentésében, módosításában a települések zöldterületeinek van fontos szerepük. A síkvidéki, erdő nélküli területek falvai, városai különösen igénylik a település-ökológiai szempontból egyre értékesebb és nélkülözhetetlenebb zöldterületeket, amelyek elősegíthetik a hőérzeti komfortot, a légszennyezettség csökkenését, a zajszigetelést és a településesztétikai élmény javítását. A dél-alföldi régió városai 1997-ben 23,5 millió m² közhasznú zöldterülettel rendelkeztek, aminek több mint kétharmadát a parkok képezték. A régióban az egy lakosra jutó zöldterület még háromnegyedét sem teszi ki az országos átlagnak[4].

A települések belterületi úthálózatának burkoltsága közepes szintű. Az útszegély kiépítettségének legalább 50%-os hiánya az aránylag kevés zöldterülettel rendelkező településeken kedvezőtlenül befolyásolhatja a porszennyezés mértékét.

Az alföldi városok környezetkímélő infrastruktúráinak komplex értékelése kapcsán abból a feltevésből indultunk ki, hogy a környezeti elemeket károsító folyamatok hatása egy tökéletes infrastruktúra-hálózattal csökkenthető. A vizsgálat során számba vettük a gáz- és távfűtéssel, vezetékes vízzel, közcsatorna-hálózattal ellátott lakásállományt, a közműollót, a belterületi burkolt utak arányát, a hulladékgyűjtésbe bekapcsolt lakások arányát, értékeltük a hulladékgyűjtés és -lerakás technológiáját, a rendszeresen tisztított közterületek nagyságát és a közhasználati zöldterület-ellátottságot.

Az eredmények – amelyek a kommunális (környezetbarát) infrastruktúra meglétének és hatékonyságának súlyozásával adódtak – kihangsúlyozzák azt, hogy az alföldi városok, összehasonlítva az országos átlaggal, lényegesen rosszabb infrastrukturális ellátottsággal rendelkeznek. A dél-alföldi városok közül csak Szeged tartozik az átlagosnál kedvezőbb kategóriába.

A környezeti elemek állapota

Levegőszennyezettség

A régió legjelentősebb légszennyeződését az ülepedő és a szálló por adja. Valamennyi megfigyelt településen – elsősorban a városokban – a szennyezettség a fűtési és nem fűtési időszakban egyaránt túllépi a megengedett határértékeket. A levegő-szennyezettség mutatói a számba vett közvetlen és közvetett levegőminőségi tényezők alapján a következőképpen alakultak:

· A szálló por meghaladja a higiénés határértékeket (50 µg/m³), s ennek okai közé sorolható a kevés csapadék, a zöldterületek csekély aránya és a települések perifériájának nagy arányban burkolatlan úthálózata. 1996–97-ben a régió minden mérőpontján, elsősorban a városokban (megyeszékhelyeken), 90–100%-os határérték-túllépést jegyeztek.

· Az ülepedő por méréseinek értékei 6–54%-ban lépik túl a megengedett határértéket (16 mg/m²/30 nap). Különösen a fűtési szezonon kívül jelentkeznek nagyobb arányú túllépések az uralkodó széljárások, a laza talajfelszín, a száraz éghajlat miatt, de jelentős mértékben a kevés zöldterület és a burkolatlan utak következtében is. A túllépések különösen Bács-Kiskun megyében magasak.

· A nitrogén-dioxid általi szennyezettség a régió mintavételi helyein 5–16%-os mértékben lépi túl a határértéket (70 µg/m³). Az 1996/97. évi fűtési idényben a megyeszékhelyek és a nyolc ipari település közül Szeged nitrogén-dioxid szennyezettsége Győr után a második, Kecskemété pedig a hetedik legrosszabb volt, míg Békéscsaba a középmezőnyben helyezkedett el. A szennyezettség forrása a közlekedés, melyet elsősorban a településeken áthaladó úthálózat nagy forgalma magyaráz.

A levegő ólomterhelése a határérték-túllépést (0,3 µg/m³) illetően az országos tendenciáknak megfelelően csökkenést mutat[5].

A légszennyezés egy sajátos forrása a pollenallergiát okozó parlagfű (és kisebb mértékben a Dél-Alföldön is megtalálható néhány fafajta). A nagyszámú allergiás megbetegedés okozója nyár végén és kora ősszel érezteti hatását az arra érzékeny lakosság körében.

A vizek minősége

Felszín alatti vizeink első vízadó rétegének minősége (talajvíz) regionális és helyi adottságok függvénye. A vízminőség a csapadék által kiragadott gázok, a talajrétegben felvett kémiai alkotórészek (pl. ellenőrizetlen szennyvízszikkasztás, nem megfelelő hulladék-elhelyezés miatt) és a víztartó rétegben végbement kémiai reakciók eredményeként alakul. Egy 1994-ben végzett expedíciószerű vízminőség-védelmi felmérés[6] a Duna–Tisza közén a talajvízminták 60%-ában mutatott ki az egészségügyi határértéket meghaladó koncentrációban (40 mg/l) nitrát-terhelést.

A rétegvizek minősége emberi eredetű szennyeződés nélkül sem mindig felel meg az ivóvízellátás igényeinek. A rétegeredetű vízminőség-rontó összetevők közül a metán, a vas, a mangán, az ammónia és az arzén emelendő ki.

A szolgáltatott ivóvíz minősége – az utóbbi évek vízminőség-javító programjai ellenére – több helyen volt kifogásolt. Békés megyében például az 1990 és 1997 közötti időszakban a közegészségügyileg nem megfelelő víz miatt két településen (Gyomaendrőd, Körösújfalu) volt szükség átmeneti ivóvízellátás biztosítására.

A vízműveknél és egyedi vízellátó rendszereknél végzett ivóvízvizsgálat alapján a Dél-Alföldön az ihatósági vizsgálatok tekintetében átlagosan 13%, a bakteriológiai vizsgálati mintákban 8,9% a kémiai vizsgálatokban pedig 6,8% nem volt elfogadható[7]. Mindhárom esetben a három megye átlaga magasabb volt az országos átlagnál. Bár a víz arzéntartalmával kapcsolatos korábbi gondok megoldódtak, az Európai Unió szigorúbb ivóvízminőségi-határértékeinek életbelépésével további arzén-mentesítésekre lesz szükség.

Az ADUVIZIG működési területén 31 településen szolgáltatnak kifogásolható minőségű ivóvizet a települési vízművek. Ezen települések közül 16 esetében több paraméter is kifogásolható (vas, mangán, arzén, ammónium és fajlagos vezető képesség). A többi településen a problémákat vas- és mangántalanító, valamint arzénmentesítő berendezésekkel oldották meg.

Az ATIVIZIG illetőségi területén az ÁNTSZ “vastalanító” berendezés építését írta elő Kunfehértón, Zsanán és Jászszentlászlón, Kunszálláson pedig arzénmentesítő[8] berendezésre kötelezte az önkormányzatokat a határértéket[9] meghaladó mennyiségek miatt. A fentieken túlmenően a szolgáltatott víznél időszakosan jelentkező határérték körüli vastartalom jelent problémát.

A Békés megyei ivóvíz-minőségi vizsgálatok alapján a permanganátos oxigénigénnyel jellemzett szervesanyag-tartalom a megye 81 településéből 67 esetben volt megfelelő, 10 esetben tűrhető, 4 településen pedig kifogásolt. Az ammónium-tartalom 10 településen volt tűrhető és 9 településen kifogásolt minősítésű. A víz magas arzén-tartalma 31 településen jelentett problémát, de az ivóvízminőséget javító beruházások sokat segítettek a helyzeten.

A térség felszíni vizei[10] többnyire erősen szennyezettek. A folyóvizek oxigénháztartása elfogadhatónak minősült, viszont a bakteriológiai szennyezettségük számottevő, szerves és szervetlen mikroszennyeződésük pedig csak tűrhető osztályzatot kapott. A belvízelvezető csatornákban mért adatok minden minősítési vonatkozásban rosszabbak, mint a folyók vizének adatai.

A Dél-Alföld folyói közül a Hármas-Körös a legkevésbé szennyezett. A folyó nitrogén- és foszforháztartás tekintetében “szennyezett” minősítésű, további minősítési csoportok szerint III. és II. osztályú.

A Duna dél-magyarországi szakaszának vízminősége az oxigénháztartás tekintetében II. osztályú, a nitrogén- és foszforháztartás jellemzői alapján, valamint az UV-olaj tartalom alapján IV. osztályú.[11]

A Duna-völgyi főcsatorna vízminősége az 1995–98 időszakban oxigénháztartása alapján II–IV. osztályú, tápanyagháztartása pedig II–III. minősítési kategóriába tartozott. Valamivel rosszabb a Kígyós-csatorna minősége, amely oxigén- és tápanyagháztartása alapján is III–IV. kategóriába sorolható, míg a Dongéri és a Csuhás-éri főcsatornák vize erősen szennyezett.

A Tisza Mindszent feletti szakaszán a mikroszennyezők és az egyéb jellemzők tekintetében minősül szennyezettnek, majd a Maros szennyező hatása és Szeged szennyvízmennyisége következtében az országhatárig vízminősége tovább romlik, mikrobiológiai szempontból negyedosztályúvá, rekreációra alkalmatlanná válik.

A Maros kimondottan szennyezetten lép be hazánkba. Oxigénháztartása, tápanyagháztartása és mikrobiológiai jellemzői alapján is IV. osztályú a minősítése.

Zajterhelés

A 80-as évek elejétől kezdődően az üzemi jellegű zajkibocsátás észrevehetően csökken, ugyanakkor a közlekedési eredetű zajterhelés növekvő mértékű. A tömegközlekedés korszerűsítése (troli-közlekedés, kerékpárút-fejlesztés, forgalomszabályozás, forgalomelterelés) több helyen kedvező hatást eredményezett. A szórakozóhelyek zaja viszont, különösen nyáron, a környéken élők nyugalmát zavarja.

A környezetvédelmi felügyelőségek által elvégzett ellenőrző vizsgálatok szerint a legnagyobb zajkibocsátású üzemeket valamennyi hatósági határozat a határérték betartására kötelezte. Az elmúlt öt évben (1994–1998) 50 zajcsökkentő beavatkozásból 24 zajforrást sikerült teljesen megszüntetni, hét objektumnál pedig 5–22 dB zajcsökkenést értek el.

Területfelhasználás, földhasznosítás

A területfelhasználás szerkezete alatt – regionális szinten – a mezőgazdasági terület, az erdő, a nádas, a tó és a művelés alól kivett terület megoszlása értendő[12]. A Dél-Alföld egésze jellemzően mezőgazdasági hasznosítású terület. A régióban tehát a területfelhasználás és a területrendezés jogi szabályozásának összességében az agrárfunkció területigényéből kiindulva kell megvalósulnia a környezet- és a természetvédelem, valamint az infrastrukturális igények figyelembevételével.

A mezőgazdasági terület aránya a Dél-Alföldön (1997-ben az összes területből 76,0%) némileg magasabb az alföldi átlagnál (74,9%), s legmagasabb a magyarországi régiók között. A megyéket tekintve Békés aránya (86,3%) a csúcsot jelenti az ország megyéi között is.

A mezőgazdasági hasznosításon belül a szántó aránya némileg eltérő területi képet mutat. A régió (59,0%) ez esetben is a legmagasabb arányt képviseli országosan. A térségen belül a szántó aránya az összes földterületből Békésben a legmagasabb (76,8%) – ami országosan ismét első helyet jelent –, Csongrádban pedig kiemelkedő. Bács-Kiskun mezőgazdasági területének alacsonyabb arányát az magyarázza, hogy jelentősek a gyepterületek, és országos összevetésben itt a legmagasabb a szőlőterületek aránya (4,4%, szemben az alföldi és az országos egyaránt 1,4%-os részesedéssel).

Bács-Kiskunban ugyanakkor az erdősültség foka is viszonylag magas (18,2%), míg Békésben országosan a legalacsonyabb.

A művelés alól kivont terület Csongrádban a legmagasabb (13,2%). Sajátos jelenség a települések (elsősorban a nagyobb városok) vegyes hasznosítású peremzónája, ahol területhasználati, környezetminőségi, építésügyi, esztétikai problémák halmozódnak, s ez főleg a hagyományos ipari területeket érinti.

A területfelhasználás szerkezetének változása térségi méretekben viszonylag lassú folyamat, ami azonban az utóbbi másfél évtizedben felgyorsult. A Dél-Alföldön a tendenciák az országoshoz hasonlóak, bár az arányok esetenként jelentősen eltérnek. Az erdőterületek növekedése mindhárom megyében átlag feletti, viszont a kert+gyümölcsös+szőlő csökkenése is (Bács-Kiskunban például 42%-kal csökkent e kultúra összterülete, ezen belül a szőlőé 36%-kal). A gyepterületek csaknem változatlan kiterjedése mellett az országosnál kisebb mértékben csökkent a mezőgazdasági terület, s ezen belül a szántó is. A "kivett területek" növekedése Csongrádban az országos átlagéval megegyező, a másik két megyében annál alacsonyabb.

A földhasznosítás területi szempontból részletezettebb szerkezete a Dél-Alföldön is igazodik a természeti adottságokhoz, elsősorban a talajviszonyokhoz, s követi a viszonylag homogén adottságú természetföldrajzi kistájak határait.

Békésben találjuk a legmagasabb, 90% fölötti szántóarányokat: a Békési-háton Gerendáson és Pusztaföldváron (orosházi kistérség), a Békési-síkon Kétsopronyban, Kamuton (békéscsabai kistérség) és Hunyán, Kardoson (szarvasi kistérség), továbbá a Békési-háton Nagybánhegyesen (mezőkovácsházi kistérség). Összességében a Békési-síkon és a Békési-háton a legjobb a szántó átlagos minősége (a békéscsabai, a szarvasi és az orosházi kistérségek több településén ez meghaladja a 40 Ak értéket is). Békésben 50%-nál kisebb szántóaránnyal csak Geszt és Biharugra (sarkadi kistérség), illetve Szabadkígyós (békéscsabai kistérség) rendelkezik.

Csongrádban a 90%-ot Árpádhalom mutatója haladja meg, amely a szentesi kistérséghez tartozik és a Békési-hát része. A makói kistérségben még Kövegy (Csongrádi-sík) és Óföldeák (Marosszög) szántórészesedése emelkedik ki. Apátfalva és Földeák átlagos szántóminősége a legmagasabb a megyében (makói kistérség, Csongrádi-sík). A mórahalmi, a szegedi és a kisteleki kistérségben található a legtöbb olyan település (és összességében a legkiterjedtebb olyan terület), ahol a szántó átlagos részesedése 45% alatti.

Bács-Kiskunban a szántó minősége összességében messze alacsonyabb a csongrádi mutatóknál is, mindössze Bácsbokod és Bácsborsód szántó aránya (bajai kistérség), valamint Tataházáé (bácsalmási kistérség) emelkedik ki (mindkettő a Bácskai löszös síkságon fekszik). A kiskunhalasi és a kiskőrösi kistérségekben a települések zömében a szántóarány nem haladja meg a 25%-ot.

A kert+gyümölcsös+szőlő együttes területi aránya Bács-Kiskun homokháti területein dominál. Ezen összevont mutatón belül a megyében a szőlő abszolút túlsúlyban van. A kiskőrösi kistérségben Csengőd, Tabdi (Kiskunsági-homokhát), Soltvadkert, Kecel és Kiskőrös (Bugaci-homokhát) indexei haladják meg a 20%-ot. Orgovány (kecskeméti kistérség, Kiskunsági-homokhát) szintén jelentős szőlőtermelő község. Csongrádban Pusztamérges mérhető “bács-kiskuni" mércével: a kert+gyümölcsös+szőlő együttes aránya itt 23,7%. Számottevő e kultúrák művelése még a mórahalmi, a szegedi és a kisteleki kistérségek Dorozsma–Majsai-löszösháton elterülő néhány településén. Békésben a kert és az ültetvények együttes aránya elenyésző.

Az erdő arányának viszonylag alacsony értékei miatt a gyepterületek (rét+legelő) aránya általában a szántóterületek “fordítottját" mutatja. Természetesen Bács-Kiskun emelkedik ki e téren. A Solti-sík, a Kiskunsági- és a Bugaci-homokhát, valamint a Dorozsma-Majsai- és a Kiskunsági-löszöshát településeiben a legmagasabb a gyepterületek aránya. Csongrádban Nagylak, (makói kistérség, Marosszög), Nagytőke (szentesi kistérség, Körösszög), és Pusztaszer (kisteleki kistérség, Dorozsma–Majsai-löszöshát) gyepterületi arányai emelkednek ki. Békésben Szabadkígyós (békéscsabai kistérség, nagyrészt Békési-sík) és Körösnagyharsány (sarkadi kistérség, Kis-Sárrét) mutat magas arányt, de viszonylag jelentős füves területek találhatók még a Dévaványai-sík, valamint a Kis-Sárrét további településein (szeghalmi és sarkadi kistérségek).

Az erdőterületek alakulása Bács-Kiskunban sajátos képet mutat. A megye középső és északi részén az erdőterületek arányai nagyjából követik a gyepterületek arányait, míg a megye déli, bácskai részein az erdők lényegében a szántók alternatívái. Elsősorban a Bácskai löszös síkság, a Dorozsma–Majsai-löszöshát és a Bugaci-homokhát településeinek jelentős részében jellemző az erdőterületek magas, egyharmad fölötti aránya. Messze kiemelkedik Érsekhalma erdősültsége (71,2%). Csongrádban a Dorozsma–Majsai-löszösháton elhelyezkedő erdőterületek említhetők (mórahalmi kistérség). Békésben csak Bélmegyer és Doboz (békéscsabai kistérség, Körösmenti-sík) erdősültsége jelentős. Az orosházi és a mezőkovácsházi kistérségekben (a Békési- és a Csanádi-háton) viszont szinte nincs település, ahol az erdő aránya elérné a 2%-ot.

A művelés alól kivont terület aránya a közigazgatási terület valamiféle átlagos “urbanizáltsági" szintjéről ad információt. Igaz, ez egészen mást jelent a jelentős külterületi infrastruktúrával rendelkező nagyobb városok, és mást a kishatárú “aprófalvak" esetében. Így kerülhetnek egy kategóriába Bács-Kiskunban Baja (22,6%) és Dunaegyháza (31,3%), Csongrádban Szeged (28,6%) és Ferencszállás (23,7%), Békésben pedig Orosháza (17,2%) és Kétegyháza (16,3%). A művelés alól kivont terület arányából tehát messzemenő következtetéseket nem lehet levonni, azonban megállapítható, hogy a legalacsonyabb értékeket mutató területek (Bács-Kiskun középső és déli településeinek többsége, továbbá Békés középső és déli-délnyugati vidékei), azonosak az intenzív mezőgazdasággal, valamint a legjobb minőségű szántókkal jellemezhető területekkel.

Összességében megállapítható, hogy a régió területhasználatában, földhasználatában lényeges választóvonal a Tisza, amely nagyjából két, markánsan elkülönülő “földhasznosítási nagykörzetre" osztja a Dél-Alföldet.

Vissza a főcímoldalra

Aktuális dokumentum eleje

Vissza a tartalomjegyzékhez

[1] Rétvári L. (szerk.) 1983: Kiinduló helyzetkép természeti erőforrásainkról. Elmélet – módszer – gyakorlat 27. Budapest: MTA Földrajztudományi Kutató Intézet.

[2] Az arány tájékoztató jellegű és a hetvenes évek hévízkitermelésének Csongrád megyei adatai alapján készült

[3] Az adatok csak az Alsó-Tiszavidéki Környezetvédelmi Felügyelőség működési területére vonatkoznak, amely Csongrád megyén kívül magába foglalja Bács-Kiskun megye keleti és Békés megye déli részét. Nem rendelkezünk olyan adatbázissal, amely a veszélyes hulladék tárolási szerkezetének bontását adná meg mindhárom megyére.

[4]Meg kell jegyezni azonban, hogy ezek a zöldterületi mutatók nem tükrözik teljes mértékben a valós humánökológiai állapotokat, hiszen a zöldterületi fedettségben számos más zöldfelületi kategória is szerepel, amelyek felületi arányai befolyásolhatják a környezet állapotát.

[5] Az országos imissziómérő hálózat adatai alapján (a Dél-Alföldön Szegeden, Ásotthalmon, Békéscsabán és Kecskeméten van mérőhely).

[6] Az Alföld Program keretében végzett vízminőség-védelmi alprogram.

[7] Nem fogadható el az a minta, amely az elsődleges fontosságú (egészségügyi) paraméterek (pl. nitrát, arzén, coli baktériumok) miatt nem felel meg az említett előírásoknak.

[8] Ivóvíz-minőségi határérték arzénra: 50 µg/l

[9] Az ivóvízminőségi határértékek a permanganátos oxigénigényre:1–2mg/l, ammónium ionra: 1–2 mg/l, a vastartalomra: megfelelő határérték 0,2 mg/l, tűrhető határérték 0,3 mg/l, mangánra 0,1 mg/l.

[10] A vízminősítés, amely szerint a minősítés paramétereit 5 csoportba (A–oxigénháztartás, B–nitrogén- és foszforháztartás, C–mikrobiológiai jellemzők, D–mikroszennyezők, E–ph, fajlagos vezetés, vas és mangán), a csoportokat pedig 5 vízminőségi kategóriába sorolják.

[11] Az MSZ 12749 szabvány alapján történő minősítés a felhasznált irodalomban eltérő.

[12] A földhasznosítás a mezőgazdasági terület részletesebb bontását tartalmazza.